14. Kael

A kis galamb szerencsétlenül reszket a kezemben.

– Nem kell félned – mondom neki. – Én nem fogok veled úgy bánni, ahogyan azt velem tették. Törékeny vagy, és eszem ágában sincs kárt tenni benned. A javadat akarom. Szeretném, ha magad ébrednél rá, hogy a sorsod nem elviselhetetlen, hogy van benned vágy.

Az új gazdád nagyra fogja értékelni, ha kezessé teszlek.

Az asztalomhoz ülök. Senna felettem áll. Tétova, akárcsak én. Rabszolga nem ülhet az asztalhoz – ilyen beidegződést nem szabad beleültetnem. A földre térdeltetem magam mellé, Jamel pedig ételt hoz: friss kenyeret, sült húst, fügét és bort.

Egyetlen terítéket rak fel, telepakolom a tányéromat, és hozzálátok. A fejem kóvályog a nehéz nap után, az izmaim lazák, a vágyam viszont feszült. De előbb ennem kell. És a papnőt is meg kell etetnem. Remélem, nem vagyok vele túl engedékeny. Más csúnyán megbüntette volna a szökése után, én pedig máris egy darab kenyeret nyújtok neki. A tekintetünk találkozik, amikor elveszi az ételt. Reszket a keze. Bizonytalan. Talán azt hiszi, elrántom előle, mielőtt valóban nekiadnám. Végül bizalmatlanul ragadja meg, de mohón emeli a szájához.

– Mikor kaptál utoljára enni? – kérdem.

Lesüti a szemét. Talán már nem is emlékszik rá?

– Három napja – suttogja. Szegény pára. Tudhattam volna. Az éhezőnek nincs ereje ellenállni, ezért nem etetik a rabszolgákat, amikor csak fogva tartják őket.

Tépek egy darab disznóhúst a következő kenyérdarabhoz, amit megmártok a sült szaftjában. Amint Senna az utolsó falatot is lenyeli, felé nyújtom:

– Nyisd ki a szádat!

Óriási szemekkel bámul a felé nyújtott falatra.

– Nem tehetem – suttogja.

– Miért nem? – húzom össze a szemöldökömet.

– Húst… csak az áldozati maradékból ehetek.

– Eleget áldoztál már, nem gondolod?

Senna lehorgasztja a fejét. Könnycsepp hullik a padlóra. A fejemet csóválom. Milyen makacsul kitart! Egyszerre ostoba és tiszteletet ébresztő. Bekapom a falatot, ő felkapja a fejét, rettegés csillan a szemében. Most megtehetném, hogy nem adok neki több ételt, amiért az előző falatot visszautasította. De mi célt szolgálna ez? Más nem fogja hússal etetni, nekem pedig nem okoz élvezetet a gyötrése.

Megmosom a kezemet a tálban, amit Jamel mellém rakott, és újabb darab kenyeret török Sennának – ezúttal hús nélkül.

– Nyisd ki a szádat – suttogom. Senna arcán először a félelem újabb hulláma szalad át, majd a tekintete kiüresedik. Lehunyja a szemét, a fejét kissé hátraveti, mintha zuhanna épp; a mozdulata bizonytalan, talán szédeleg is. A gyönyörű ajkak elnyílnak. A szerszámom sajogva feszül meg az ölemben a látványra. Ahelyett a kenyér helyett inkább azt csúsztatnám a szájába, de mindent a maga idejében. A puha, illatos kenyérbéllel simítom meg az alsó ajkát. Még langyos.

– Ezt élvezd ki. – A szájába rakom a falatot. Ő lassan kezdi rágni. Engedelmeskedik. Megkönnyebbül. – Ne nyisd ki a szemed – parancsolok rá, amikor lenyelte. – Csak táts.

Az arca ismét megfeszül. Miért? Tán a papnők olvasnak mások gondolatában? Talán valahogy kifürkészte, hogy a falloszomat lenne kedvem a szájába rakni?

Fügét veszek a tálról, kettétépem. Kívül hamvas, belül puha, édes, lédús, tele magokkal.

– Nem akarok húst enni – hebegi Senna, amikor érzi, hogy a kezem megint közel jár az arcához.

– Bízz bennem – suttogom. – A javadat akarom.

– Akkor engedj haza! – nyöszörgi. Rimánkodik. Hasztalan. Meddig tartana, hogy újra elfogják? A temploma már a rómaiaké. Nincs hova visszamennie.

– Nem lehet, Senna.

– Ha lehetne, megtennéd? – motyogja csukott szemmel.

A kérdés nekem feszül. Nem tudom. Elnyertem. Az enyém. Mi okom lenne elengedni? Jót tennék vele? Talán egy kegyetlen gazda karmai közé kerülne.

– Nem. Jó helyen vagy itt nálam – mondom. Személyesen fogom kiválasztani, kinek adom tovább.

Senna lehorgasztja a fejét.

– Tátsd ki a szádat – utasítom.

– Nem vagyok már éhes.

– Ostobaság! – morranok rá. Micsoda önfejű teremtés! Micsoda ostoba, önfejű leány!

Senna nem felel. Mellettem térdel, de nem látom az arcát; a padlót bámulja talán. Elkapom az állát, finoman magam felé emelem az arcát. A szeme csukva, de az ajka szavakat formál. Egyetlen hang sem hagyja el a száját. Próbálom leolvasni, de nem tudom kivenni. Talán nem latinul beszél, de így is érzem az ájtatosságából, hogy éppen magában imádkozik.

Ostoba, ostoba lány! Élned kéne, sőt túlélned, de te megtagadod az ételt büszkeségből? Mi lesz így veled? Elsorvadsz, ha nem vered ki a fejedből ezt az őrületet.

Dühödten látok neki a vacsorámnak: gyorsan és rengeteget eszem, egy kancsó borral öblítem le. Kellemesen elbágyaszt, még jobban ellazít és kissé el is álmosít. Egy kis pihenőre van szükségem most, de utána jöhet az éjszaka. Ebből a lányból ma asszonyt akarok csinálni.