13. Senna

Kael közelsége egyszerre rémít meg és bizserget. Nem akarok áldozat lenni. De ellen kell állnom, különben a testem nem lesz többé Diana istennő temploma, én kegyveszetté válok előtte, és halálom után a lelkem nem nyer bebocsátást Diana mezeire. Bolyongani fogok az örökkévalóban.

De ha azt várja, hogy ne törjek meg, miért dob egy jóval nagyobb ellenfél elé? Miért ad olyan ellenséget, akinek annyira könnyű lenne megtörni? Akinek megtörni reménnyel kecsegtet, és akinek ellenállni borzalmas szenvedéssel fenyeget?

Ez az isteni próbatétel lényege. Ki kell állnom. Nem engedhetek Kael csábításának.

– Markold meg a szerszámomat – suttogja. – Az olajos kezeddel.

Összepréselem az ajkamat. A fejemet rázom. Kael elkomorodik.

– Ez parancs volt, Senna.

És ha megtagadom? Mit fog tenni? Ha megerőszakol, legalább a lelkem tiszta marad. Ha előbb megöl, akkor a testem is. Nem választhatom a könnyebbik utat. Ki kell tartanom Diana mellett.

– Mi történt, Senna? – duruzsolja Kael. Szinte kedves, amitől a szívem összeszorul. Vágyom rá, hogy kedves legyen, hogy ne akarjon bántani, amikor annyira kiszolgáltatott vagyok neki, hogy bármit megtehet velem. – Mitől ijedtél meg megint?

Nyelek. Szédelgek, a gyomrom megkordul. Három napja ettem utoljára, de akkor is csak egy kis száraz kenyeret.

– Éhes vagy – állapítja meg Kael. Megsimítja az arcomat, egy hajtincsemmel játszik. A hüvelykujja az államra téved, majd az ajkamon játszik. – Azt mondtam, nem kapsz ma vacsorát, mert szökni próbáltál, igaz? Mi lenne, ha mégis kapnál egy kis ennivalót cserébe azért, mert bebizonyítod, hogy tudsz jól viselkedni?

Nem felelek. Nem törhetek meg.

– Csak egy apróság – mormogja Kael. – Érdekel, mi az? – A keze a csípőmbe markol. Le kell hunynom a szememet, mert az érzés szédítő. Annyira könnyű lenne átengedni magamat neki. Annyira könnyű lenne megadni magamat a sorsomnak, enni, aztán hálni a gladiátorral.

Megrázom a fejemet. Nem érdekelhet, mi az.

– Csak meg kell érintened a szerszámomat. Be kell olajoznod, mint minden más testrészemet. Ez még nem bűn, Senna. Beolajozod a gazdádat. Ennyi az egész. Utána vacsorázhatsz.

Összeszorítom a szememet. Próbálok a belső hangomra hallgatni. Ha nem érzek vágyat, miközben beolajozom a falloszát, akkor vajon szentségtelen tett? Én csak enni akarok. Diana istennő valóban azt akarná, hogy éhen haljak? Hogy legyengüljek, és még ködösebbek legyenek a gondolataim? Ha pedig túlélek, erős maradok, akkor megszökhetek, és még vezekelhetek.

Némi olajat gyűjtök össze Kael mellkasáról, ahol kevésbé oszlattam el. Áhítattal figyeli minden mozdulatomat. A tenyerem a dárdához közelít. Minden gondolatommal arra koncentrálok, hogy ez csak olajozás, nem vágyból teszem, mindössze ételért, a túlélésért. De a gondolataim mögött ott bújik a kíváncsiság. És némi félelem.

Ha megtettem, onnan nincs visszaút, hisz Kael választási lehetőséget adott. Ehetek, és hozzá kell érnem, vagy éhezhetek. Ezúttal nem nyom neki semminek, nem fog le, nem dörgöli magát hozzám. Könnyebb volt, amikor ezt tette. Nem kellett megküzdenem magammal – vele pedig képtelen voltam.

– Nem akarsz ma enni, Senna? – suttogja Kael. A kezem a dárdája felett áll meg pár arasszal. – Mi a baj? Beszélj!

– Nem tehetem! Diana istennő előtt ez a döntés szentségtelen.

Kael tekintete elsötétül. Megragadja a csuklómat, magára rántja a kezemet. Meglepően forró a fallosza, selymes, de mégis kemény. Különös, semmihez sem hasonlítható érzés megmarkolni. Az ágyékom tehetetlenül lobban lángra tőle. A testem akkor is reagál, ha kifejezetten küzdök ellene – és ez megrémít.

– Az istennőd az én kezembe adott téged, Senna – morajlik Kael. A szája elnyílik, az enyémhez közelít vele. A keze ezalatt összefonódik az enyémmel a dárdáján, olajtól síkosan kezd csúszkálni rajta.

Némi nedvesség folyik belőlem a combjára. Elszégyellem magam, de ő elvigyorodik, az ajkát az enyémre tapasztja, és bedugja a nyelvét a számba.

Eláll a lélegzetem. Mintha az ő nyelve meg akarná ölelni az enyémet. Csapkod, simogat, helyet követel. Különös telítődés érzését kelti a számban. Beteljesedését. Őrülten dobog a szívem, a kezemben még ott lüktet a férfiassága, a csípőmbe markol, birtokolja a számat. Az ágyékom lángol, bizsereg, simogatásért kiált.

Hirtelen távolodik el tőlem, talpra állít, ő is feláll, és beteker egy stólába.

– Megetetlek – szól elégedetten.

Eszmélek. Engedem, hogy berántson az örvénybe! Elárultam Dianát. Ez soha többé nem fordulhat elő!