Natasha adventi novellája 1.

1.

Káprázatos látvány a frissen esett hó. Csillogó, puha takaró a ragyogóan kék ég alatt. Belepi a hegyeket, ráfagy a fenyőkre, finom permetként hullik alá a terepjáróra, amikor az ág már nem bírja el a súlyát, vagy megolvad a napsütéstől. Jeges utakon kapaszkodunk felfelé, a hólánc mélyen a fehér takaróba mar. A világ tompa, elnyeli a motor zúgását, különös csend borítja a tájat. A tél új nekem, soha nem láttam még igazi havat. Káprázik tőle a szemem, legszívesebben napszemüveget vennék hozzá.

Kékszemű vagyok, érzékeny a fényre, és ezt Neels rendszeresen meg is jegyzi. Nem rosszindulatból, de nekem valahogy mindig ugyanaz jut eszembe róla: nem olyan vagyok, mint ő. Mint ők – a kondorok.

A nevem november közepe óta Natasha Kondor, de nem érzem még igazán a magaménak. Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, most fogok először igazán az új családommal tölteni egy ünnepet. Az esküvőnk előtt és után mintha Neels szándékosan próbált volna távol tartani tőlük. Állandóan programokat és utazásokat szervezett nekünk. Azt mondta, meg kell ismernünk egymást, mielőtt megszületik a baba. Nos, az sikerült. Soha ilyen közel nem éreztem magam senkihez, mint most hozzá. Viszont pont emiatt rettegek attól a két héttől, ami a hegyekben következik. Helyt kell állnom a családja körében, egyedül.

Azért vagyok benne ennyire biztos, mert már az utat a hegyi villába is úgy szervezte meg, hogy külön menjünk. Ő csak holnap csatlakozik, mert „halaszthatatlan dolga” van, én pedig most Solanával ülök egy autóban. Mindketten a tájat bámuljuk, bár neki ez közel sem annyira új, mint nekem. Hosszú évek óta jár ide a férjével, Rióval, aki szintén csak holnap érkezik. A testőreinken kívül egyetlen férfi sem tart ma velünk.

Az előttünk lévő autóban Celly és a két lánya ül a hátsó ülésen, mögöttünk Ethelyn és Jamie, leghátul pedig Serafina utazik az ő gyerekeivel. Minden autóban két testőr ül, és négy további jármű kísér minket a személyzet többi tagjával.

– Mindig így utaztok? – szólítom meg Solanát. Mióta leszállt a repülő és elindultunk a hegyekbe, gyakorlatilag egy szót sem váltottunk. Nem tudom, miért. Talán még mindig nem dolgozta fel, hogy én ismertem az apánkat. Nikita Alfonso engem a gyerekeként kezelt, Solanát viszont úgy akarta megvenni egy emberkereskedőtől, mint egy darab húst. Fogalmam sincs, hogy viszonyult a köztünk lévő különös családi kötelékhez Solana. Féltestvérek vagyunk, de soha nem beszélünk róla. Valószínűleg ezért kötöttem ki vele egy autóban. Neels imád „helyzetbe hozni” másokat.

– Mire gondolsz? – kérdi révetegen Solana. Most veszem csak észre, hogy már nem a tájat figyeli, hanem a telefonját nyomkodja. Biztosan a férjével csetel.

– Hogy a nők külön jönnek. Teljesen külön. – Solanának még a fiai sem jöttek velünk, pedig ők csak kettő és három évesek. Holnap hozza őket Rio.

– A férjednek akadt még egy kis dolga – motyogja Solana engedelmesen. A szememet forgatom.

– Te is tudod, hogy semmi dolga nincs – dőlök hátra unottan. – Akkor mi a fenét keresne itt Jamie? Ő a jobb keze. Ha Neelsnek dolga van, Jamie-nek ott a helye mellette.

– Atticust sem tartotta folyton maga mellett – mormogja Solana, fel sem pillantva a telefonjából. Elszomorodom. Azt hiszem, ez már a terhességgel járó érzelmi hullámvasút része, de nagyon rosszul esik, hogy hűvös és távolságtartó velem. Az első pillanattól kezdve, amikor még fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, igyekszik falat húzni közénk. Miért? Miért nem ad nekem egy esélyt?

Nincs mire féltékenynek lennie, csak azért, mert a közös apánk engem elismert a gyerekének. Élete végén ugyanúgy csak felhasznált a céljai elérésére, aztán magamra hagyott, amikor nem teljesítettem a parancsát.

Kiráz a hideg a gondolatra, összébb húzom a pulóveremet a nyakamon, aztán reflexből simítok végig a kerekedő pocakomon. Adriana szépen növekszik odabent, egyre aktívabb. Érzem, ahogy mozog, néha már rúg is. Azt hiszem, érzi, hogy izgulok, ugyanis fészkelődni kezd. Mélyen, egyenletesen szívom be a levegőt. Nem szeretném, ha veszélyben érezné magát. Nincs semmi baj, Adri. A családunkkal vagyunk. Vagyis a te családoddal mindenképp. Hogy az enyémek is-e, azt sajnos még nem tudom. Egyetlen rossz szavuk sem volt rám, de biztosan voltak hátsó gondolataik azzal kapcsolatban, ahogy bekerültem közéjük. Terhesen, és ami még rosszabb, árulóként. Épp elég szégyenletesnek éreztem volna, hogy nagy hassal járultam az oltár elé, látva a sok irigy lány tekintetét, akik mind arról súgdostak a hátam mögött, hogy bekaptam a legyet, hogy magamhoz láncoljam Neelst, de a helyzet ennél sokkal rosszabb volt. Az ellenséges klán kulcsemberének lánya vagyok. Miattam derült ki, hogy Solana is ennek az embernek a gyereke. Azt hiszem, főleg ezért lett neki nehéz a jelenlétem. Ez olyasmi, aminek jobban örült volna, ha soha nem tudja meg.

Micsoda csodás ünnep elé nézünk!

Hatalmasat sóhajtok, mire Solana végre felkapja a fejét a telefonjából.

– Minden rendben? – kérdi izgatottan. – Rosszul vagy az úttól?

– Egy kicsit – füllentem. Ő nyilvánvalóan hányingerre gondol a kanyargós, csúszós utakon, de én inkább félek. Fogalmam sincs, mihez kezdek holnapig Neels nélkül.

– Van nálam gyógyszer. Terhesen is beveheted.

– Annyira nem vészes. Csak nagyot rúgott a baba – felelem, mire Solana bólint, és egyből visszafordul a mobiljához. Rám nem mosolyogna a világ minden kincséért sem, de bárkivel is beszél, annak még digitálisan is egy nagy mosolyt küld.

Összeszorul a szívem. Solana, kérlek, ne gyűlölj az apánk miatt!

2. 

A ház élőben sokkal szebb, mint a képeken. Három emelet magas, fával burkolták, hatalmas panorámaablakok nyílnak a környező hegyekre, a tetejét vastagon fedi a hó, a kéményekből máris gomolyog a vidám füst. Nagy csapatban vágunk át a hótól hajladozó fenyőkkel teli kerten. Szinte a vállamon érzem a súlyukat, mintha valami elhagyatott helyre érkeztem volna, teljesen egyedül. Beterít a magány, akár a hó a kietlen, szúrós hegycsúcsokat.

Csak Adri van velem. Pillanatnyilag úgy érzem, ő itt az egyedüli családom.

Neels, hol a fenében vagy? Miért nem jöttél el ma? Miért kell neked mindenből játékot űzni? Előkapom a telefonomat, de persze itt fent nincs térerő. Miért is lenne? A néma éternek írom a dühös üzeneteimet, Neels majd megkapja, ha hazaértünk. Rá sem fog bagózni. Nem egy szívbajos fajta.

– Adjak neked egy szatellittelefont? – siet mellém Celly a karjában Héliával.

– Öhm… – Nem akarom, hogy mindenki hallja, ahogy Neelsszel pörölök. – Majd este… Azt hiszem, elég, ha este hívom fel Neelst. – Nem akarom megerősíteni magamról azt a nézetet, hogy nélküle semmi vagyok, még ha pillanatnyilag így is érzem.

– Nyugodtan felhívhatod most is. Nem szép, hogy magadra hagy az első napon – mosolyog rám Celly. Egy angyal, mint mindig, de ő is tart tőlem egy lépés távolságot. Mindannyian tartanak. Nem csoda. Az ellenségeik vére folyik az ereimben. Azé az emberé, aki aktívan részt vett a Kondor család egy teljes generációjának meggyilkolásában. Lemészárolták Neels apját, anyját, nagybátyját, annak a feleségét és nagyapját, és mindezt az apám segített kitervelni. Ez nem olyasmi, amit hét hónap alatt el lehet felejteni nekem.

A szél feltámad, szúrós, jeges hópelyhekkel karmol az arcomba. Kiráz a hideg, összehúzom magamon a kabátot.

– Holnap úgyis megérkezik – teszem hozzá gyorsan, mire Celly csak bólint egyet, de a szeme arról árulkodik, hogy kétli a dolgot. – Azt mondta, holnap jön ő is, nem igaz? – kérdezek vissza idegesen.

– Igen. Ezt mondta – feleli jelentőségteljesen Celly. Elfintorodom. Lehet, hogy Neels szándékosan nem fog sietni, hogy minél többet kelljen a családjával lennem. Mi lenne, ha nem tenném? Mi lenne, ha egyszerűen bezárkóznék a szobámba és szépen kivárnám, hogy megjöjjön? Olvashatnék valamit, vagy sorozatokat néznék, és mindenkinek azt mondanám, hogy fáradt vagyok, vagy csak szimplán rosszul. Egyszerűen kihúznám magam a programok alól. Elvégre Neels nem kötelezhet arra, hogy bármit is csináljak. Felrakott a nyomorult repülőre, és azt mondta, hogy majd holnap este találkozunk. Nem volt fair tőle.

Ezt fogom tenni! Bebújok a csigaházamba, és elfoglalom magam, amíg meg nem jön.