– Hogy vagy, kis mazsola?

Darius hangjára egyből kinyílik a szemem, de csak lassan tudatosul bennem, hogy már nem Fiókán ébredek. Lassan megszáll a tegnapi nap rengeteg érzése, a sok fájdalom és az a kis megkönnyebbülés, amit Darius hozott nekem.

Hát nem csak álom volt. Igaz. Tegnap kikerült rólam egy pornóvideó, aztán majdnem megöltem magamat. Ismét megjelent nekem annak a nőnek a szelleme, átköltöztem Fiókára, délután Dariusszal csónakáztam, este pedig elmentünk Vittoróba, tengeri herkentyűt ettünk, és utána léghokiztunk, dodzsemeztünk és… ott volt Rebecca is.

Mindez megtörtént.

Ez őrület.

– Álmosan – nyögöm révegeten. Feltápászkodom, Darius az ajtómban áll, mindkét kezében egy-egy csésze kávé. Közelebb lép, az egyiket felém nyújtja. – Szeretem, amikor kávéval keltesz reggel – dünnyögöm, és belekortyolok a forró italba. Finom, sőt nagyon finom. – Hűha!

– Frissen pörkölt és darált. Van itt egy csili-vili gép a folyosó végén, bármikor tudsz magadnak finom kávét főzni. A legjobbat.

– Már megérte elcseszni az egész pályafutásomat Fiókán!

– Tudtam, hogy megtalálod a jó oldalát! – Darius leül az ágyam szélére, és gyengéden megnéz magának.

– Mi van? Mit bámulsz?

– Az álmos kis fejedet!

– Te keltettél fel!

– Mert dolgunk van. Ma krav maga edzés lesz. Nekünk az első, de tudtommal te már tudsz krav magázni, szóval ez valami, amiben előnyből indulsz. Jó lenne megcsillogtatni a tudásodat, és szerezni pár jó pontot a többieknél. Motiválná őket, hogy fejlesszenek téged.

Remek. Motiválnom kell őket, hogy tanítsanak. Bár, felteszem, ez még mindig jobb, mint a kirúgás vagy büntetés.

– Világos. – Nagyot kortyolok a kávéból, és eltöprengek, hogy a barátok vajon hoznak-e egymásnak reggel kávét az ágyba. Talán igen. Miért is ne?

– Öltözz fel, ma a teraszon reggelizünk Korneliusszal. Tart egy kis eligazítást mindannyiunknak.

 

Darius megint a kedves énjét vette elő, reggeli közben pedig nyoma sincs a tegnapi ellenszenvének a vezér iránt. Kornelius tart egy rövid magyarázatot a krav maga lényegéről, a végén hozzáteszi, hogy az edzések kötelezőek számunkra – Dariusnak, Riónak, Stefannak, Izannak, Xaviernak, Yagónak és most már nekem is. Abszurd az egész.

Bevettek. Kornelius csak fogott, odaültetett a belső köre asztalához, és máris bent vagyok. Ezt nem hiszem el. Ez nem lehet ennyire egyszerű. Itt biztosan van valami rejtett csavar, valami apróbetű, egy záradék, amiből kiderül, hogy mégsem vagyok itt senki, ez csak valami vicc, a bolondját járatják velem, és legfeljebb azt fogják nekem megengedni, hogy az ásványvizet hordjam nekik, amíg edzenek, nem pedig egyből bevesznek, és amikor csak kell, segítenek és tanítanak. Ez nem működhet így. Kizárt.

Amikor már mindenki felállt az asztaltól – ahol életem legjobb kovászos kenyerét, fürjtojásból készült rántottáját és valami elképesztően finom füstölt sonkát ettem –, Kornelius után merészkedem a nappalijába. Tudnom kell, mi a trükk, mert nem bírom elviselni ezt a feszültséget.

– Uram! Zavarhatom egy pillanatra?

– Már nem ragaszkodom ehhez a megszólításhoz. Tegezhetsz – fordul felém a vezér kifejezéstelen arccal. – Azt pedig nem szeretem, ha zavarnak. De kérdezni kérdezhetsz.

Elszégyellem magam. Hülyén fogalmaztam.

– Szóval… azt szeretném tudni, hogy… mi az én státuszom? Mármint, furcsa nekem, hogy azok után, ami történt, csak úgy csatlakozhatok éppen önh… épp hozzád.

– Miért találod ezt furcsának?

– Nos… – Körbenézek, mintha a falakra lenne írva a válasz, de onnan csak méretes olajfestmények és vadásztrófeák néznek vissza rám. – Hibáztam. Azt hittem, büntetést kapok majd érte, de ez inkább jutalomnak tűnik.

– Úgy gondolod, jutalom az embereim között lenni?

– Igen. Úgy.

– Jól gondolod. – Kornelius arca kifürkészhetetlen.

– Akkor mi a trükk?

– Nincs trükk. Arlo meg még pár másik taknyos kölyök ki akart téged rúgatni. De én úgy döntöttem, hogy te itt maradsz velem. Én vagyok a vezér. Én hozom a szabályokat. Én döntöm el, ki ül az asztalomhoz, nem pár kis szaros seggű, akiknek az a szórakozása, hogy a társaikat megalázzák, amikor bőven lenne más lehetőségük az agressziójukat levezetni. Ennyire egyszerű az egész.

– Akkor mostantól eljárok az edzésekre és…

– Mindenhova jöhetsz velünk. Szinte mindenhova. Ha valahova nem, azt úgyis jelezni fogjuk. A te felelősséged, hogy mennyi tudást szedsz fel tőlünk, de ha kérdezel, valaki biztosan a rendelkezésedre áll majd. Dariusszal is így csináltuk, meg még jó pár kölyökkel az elején, amíg nem szerveztük meg a tábort Fiókán.

Úgy érzem magam, mintha új esélyt kaptam volna az élettől. Nem tudok uralkodni magamon, a boldogság kiül az arcomra. Lehet, hogy sokkal jobban jártam így, mintha Fiókán maradtam volna.

– Amiket korábban mondtam a teljesítményedről… – kezdi Kornelius, mire megfagy az ereimben a vér. Most jön a feketeleves. – Azokat továbbra is fenntartom. Elkövettél egy hibát és megszegtél egy szabályt, de a következmények már így is aránytalanul nagy büntetést róttak rád, így a továbbiakban nem kívánlak szankcionálni. A lányok helyét, érdeklődés esetén továbbra is biztosítani szándékozom a jövőben.

– Akkor annyira nem csesztem el?

– Nem, annyira nem. – Kornelius arcán most először jelenik meg valami mosolyféle. Bátorítónak szánja. Te jó ég, rám mosolygott! – Várlak a krav maga edzésen. Odatalálsz?

– Darius majd segít.

– Kiváló. Jó is, hogy felhozod, ugyanis ő… jobban mondva ti ketten. Hogy is fogalmazzak? Látványosan közel álltok egymáshoz.

Hidegzuhany minden szava. Megfagyasztanak.

– Hiba volt teljesen eltiltani téged a fiúktól. Kamasz vagy. Pasizni fogsz. Viszont örülnék, ha nem a közvetlen környezetedben tennéd. Nagyon sok konfliktust szülhet, ha rosszul alakulnak köztetek a dolgok.

Tátva marad a szám. Úgy érzem, menten megnyílik alattam a föld. Erősen kívánom, hogy történjen meg, mert ez a helyzet annyira kínos, hogy mindjárt élve elégek tőle.

– Én nem szeretnék a továbbiakban pasizni – nyögöm ki kiszáradt torokkal.

Kornelius biccent. – Darius segíthet neked, valószínűleg szükséged is lesz rá. Nem tiltom meg, hogy együtt töltsétek az időtöket, de megparancsolom, hogy a viszonyotok szigorúan plátói maradjon.

– Az marad! – jelentem ki határozottan. Lángolok a szégyentől. – Mehetek?

– Igen – bólint, én pedig hátat fordítok, hogy kiiszkoljak a szalonból, azonban ekkor egy olyan portréval találom szembe magam, amitől földbe gyökerezik a lábam. Bassza meg! Ez az a nő! A szellemnő, aki már háromszor jelent meg előttem, és ebből kétszer visszahozott az életbe. Vastag, szigorú szemöldök, szénfekete, egyenes haj, szögletes, de szép arc.

– Ki ez? – bukik ki belőlem a kérdés.

Kornelius megmerevedik. A levegő lehűl körülöttünk, remegni kezdek. Itt van? Itt van most velünk?

– Kalista Kondor. A nagybátyám felesége, az unokatestvéreim anyja.

– Ő… meghalt?

– A tűzben.

A nagy leszámolás alatt, amikor a régi Kondor-birtokot felgyújtották és Kornelius fél családja odaveszett, ő pedig bosszút esküdött az Alfardo-klán ellen.

– Miért kérdezed? – szól hűvös indulattal Kornelius.

– Csak… megláttam és… nem érdekes.

– De, Jamie. Nagyon is érdekes. Ebben a helyiségben huszonegy rokonom képe lóg. Miért pont Kalistára voltál kíváncsi?

Nem mondhatom ki. Őrültnek nézne.

– Ismerős volt valahonnan. Ennyi az egész.

– Honnan?

– Fogalmam sincs, talán összekeverem valakivel! Sőt, egész biztos vagyok benne, hogy összekeverem valakivel!

Kornelius – vagy talán ezentúl Neelsnek kéne szólítanom? – összehúzott szemmel méreget.

– Ha eszedbe jut, honnan volt ismerős, szeretném megtudni.

– Úgy lesz!

Már épp mennék, hogy feldolgozhassam a hallottakat, amikor a vezér utánam kiált.

– Aprópó! Te meg én szegről-végről rokonok vagyunk.

Megtorpanok. Megfagyok.

– Mi?

– Nem tudtad? Az anyai ágadról. Persze a dolog nem hivatalos, de azért találtam róla feljegyzést. A nagymamád az ükapám fattya.

Eljött az a pont, amikor több információt már képtelen befogadni az agyam.

– Na persze ez itt Betrán nem szokatlan – teszi hozzá szórakozottan Kornelius.

– Aha – motyogom. – Én most megyek. Még át kell öltöznöm.

– Menj csak. – Kornelius gátlástalanul rám vigyorog. Nyilvánvalóan szórakoztatja, hogy sikerült sokkolnia.

Ideje távoznom.

Kitántorgok a teraszra, ahol már vár rám Darius.

– Minden oké?

– Ennek mi baja van? – Hátrapillantok a szalon felé, ahol Kornelius épp egy kitömött antilop üvegszeméről törölgeti le a port.

– Állítólag már így született. Nem tudjuk biztosan – mosolyog Darius. – Menjünk, szedd össze a cuccod, utána megmutatom az edzőtermet.

Némán baktatok Darius után.

Mintha rám zuhanna egy szikla, és épp szorítaná az utolsó csepp levegőt a tüdőmből. 

Mi változott meg azzal, hogy Kornelius most kifejezetten tőle tiltott el? Semmi. Darius kedves velem, de a történtek után kétlem, hogy barátnőnek akarna. Vajon akart bármikor is? Nem érdekes. Már használt vagyok. Kiteregetett. Közszemlére tett. Gúny tárgya. Ki akarna olyan lánnyal járni, akinek az intim részeit már minden barátja látta egy videón, ahol épp megdugják?

Könnyek szöknek a szemembe a felismeréstől. Ha a klánból nem is zártak ki, nőként akkor is értéktelen lettem. Kinek kéne az a szégyen, amit cipelek? Ki akarná beszennyezni a nevét azzal, hogy velem jár?

Darius szánalomból kedves velem – talán együttérzésből –, de kizárt, hogy ezek után többet jelentsek neki egy darab húsnál, ha nőként van rólam szó.

Az égre nézek, hogy a könnyek ne csorduljanak ki a szememből. Darius magyaráz mellettem valamit az edzőteremről, meg a délutáni megbeszélésről, de alig hallom őt. Mire jó ez az egész? Épp csak magamhoz tértem a tegnapi sokkból, erre most újra maga alá temet a valóság. Darius soha nem lesz az enyém. Nem érdemlem meg őt. Értéktelen vagyok.