A telefon csörgése térít magamhoz, hirtelen fogalmam sincs, hol vagyok. Aztán fejbe kólint a valóság. Arlo. Kamerázott. Részegek voltunk. Dugtunk, és ő lefotózott. Kornelius. Az erkélyen Rebeccával. Darius pedig… már meg is dugott pár lányt. Hotel. Egy hotelszobában vagyok.
Tapogatózom a félhomályban, mire a kezembe akad a készülék, és felveszem.
– Igen?
– Jó reggelt, Asensi kisasszony! – szól bele egy ismeretlen hang.
– Jó reggelt! – mormolom.
– Kondor úr üzeni, hogy szíveskedjék reggelit rendelni, aztán egy óra múlva, pontban kilenckor fáradjon le a főbejárat elé. Majd ő felveszi önt, és elviszi Fiókára.
– Köszönöm. – Elönt a szégyen. Basszus, találkoznom kell Korneliusszal. Vajon átlát rajtam? Tudja, hogy mit tettem? Ha igen, akkor miért húzza az időt? Miért kedves? Nem kéne inkább dühösnek lennie és kidobnia, ahelyett, hogy felvesz és visszavisz Fiókára?
– Tehát mit vihetek önnek reggelire?
– Vizet. És kávét – nyöszörgöm.
– Enni mit hozhatok?
– Lepjen meg – morgom, majd lerakom a telefont. Nyilalló fejfájás támad rám. Nem kellett volna egy órán belül annyit inni. Milyen erős lehetett Arlo keverése? Tuti több volt benne a vodka, mint a narancs.
Előkapom a telefonomat, és ráeszmélek, hogy már öt perce fetrenghetek, ugyanis nyolc óra öt perc van, és a hotelalkalmazott tuti pontban nyolckor kezdett el hívni.
Átfutom az üzeneteimet, valamiért azt várom, hogy érkezik Arlótól egy bocsánatkérés vagy valami, de se híre, se hamva. Marhaság feltételezni, hogy megbánja. Asszem, Arlo végig egy tapló volt, csak azt kedveltem benne, hogy ő nem rúgott belém. Szánalmas, mennyire könnyű engem behülyíteni.
Pontban kilenckor bevágódom a G Mercibe, ami felettébb hasonlít ahhoz, amivel Darius jött értem a kórházba, mindössze egy újabb modell, és az első dolog, ami meglep, hogy csak Kornelius ül benne. Senki más, csak ő. Ez szokatlan. Sosem jár egyedül, most mégis egymaga foglal helyet a sofőrülésen, és hűvösen végigmér. A szívem a torkomba ugrik, elzárja a levegő útját.
Tudja.
Tudja, mit tettem, és ki fog rúgni. Valahol mélyen megtörök. Nem bírom tovább. Talán jobb is így, legalább megkönnyebbülök.
– Igen? – kérdem semmi kis cincogással. Nem egy katona hangja, mert én nem vagyok katonának való. Egy hónap alatt kikészültem.
– Minden oké? – Kornelius tekintete fel-alá jár rajtam.
– Aha. – Csak essünk túl rajta!
– Egész biztosan?
– Igen, egész biztosan – gördül le gépiesen az ajkamról. Nem tudom megtenni! Nem bírom bevallani. Túlságosan szégyellem, ami történt, és él bennem a hiú, ostoba remény, hogy talán mégis titokban marad valahogy, valami csoda folytán. Úgy kapaszkodom bele, mintha az életem függene tőle. Mert az függ. Tegnap nagyon elcsesztem, de még talán van visszaút.
Kornelius az ujjaival dobol a kormányon.
– Játsszunk egy játékot! Az a neve, hogy amnesztia.
Elkerekedik a szemem, az arcom felizzik.
– Ha most, itt helyben elmondod, ha valami baj történt veled – akár a saját hibádból, akár azért, mert valaki kihasznált, vagy becsapott, vagy erőszakoskodott –, akkor nem lesz semmilyen negatív következmény rád nézve. Viszont segítek megoldani, és megbüntetem, ha valaki bántott. Bármi legyen is a körülmény.
Elakad a lélegzetem. Ez… nagylelkű, és… nem hittem volna, hogy Kornelius ennyire emberséges… Na meg atyáskodó.
Viszont nem fogadhatom el. Bűnös vagyok, ráadásul ez biztosan nem olyasmi, amit felajánlana, ha fiú lennék. Arlónak főleg nem ajánlana ilyesmit. Ha vallok, akkor őt is magammal rántom. Nem köphetem be, nem vagyok spicli! Talán egy seggfej, de nem rúgathatom ki csak azért, mert részegen bunkózott velem. Kornelius biztos azt hiszi, hogy valaki megerőszakolt vagy ilyesmi, és ezért akar segíteni. Ha tudná az igazat, már réges-rég kitette volna a szűrömet.
– Nem történt semmi baj.
– Nincs szükséged semmire? Orvos? Esemény utáni tabletta? – Az ő arca rezzenéstelen, ahogy kimondja, de nekem újult erővel kezd égni a fejem, és már a mellkasomon is érzem. – Vagy arra, hogy megleckéztessek valakit?
Krákogok a döbbenettől. Mi. A. Picsa? Az agyam elemzi a helyzetet. Igen, most már biztos, hogy Kornelius azt hiszi, megerőszakoltak, de Arlo nem tett semmit az akaratom ellenére, kivéve kamerázást, de azt állítólag letörölte. Pocsék volt vele, rettenetes csalódás, de nem olyasmi, amiért meg kéne leckéztetni – legalábbis azt hiszem, és különben sem akarok megint én lenni a hisztis picsa –, úgyhogy hallgatok róla.
– Nincs. Nem szexeltem senkivel. – Nagyot, szárazat nyelek, ami nem segít leplezni a hazugságot.
– Oké. – Kornelius bólint, és gázt ad. Belesüppedek az ülésbe, és próbálom feldolgozni a hallottakat. Nem rúgott ki. Sejt valamit, de nem rúgott ki, és… aggódott az egészségem miatt? Esemény utáni tablettát akart nekem venni? Amnesztiát adni? Fontosabb neki a jólétem, mint a szabályai. Talán mégis megéri ez az egész? Kivívtam a tiszteletét? Talán kedvel engem?
Az út hátralévő része csendben telik. Nem merek megszólalni, icipicire húzom össze magamat, és alig várom, hogy visszaérjünk Vultúrra. Mintha csak attól tartanék, hogy minden pórusomból árad a hazugságom, úgy törölgetem magamról a vizet. Pedig megy a klíma. Gyanús vagyok.
Már majdnem a rosanai kikötőben járunk, amikor a telefonom pittyen egyet. Kornelius meg sem rezzen, én azonban összerándulok, és villámsebesen veszem elő a készüléket.
„Nem az én hibám.” – olvasom Arlo üzenetét.
Mi a fasz? Most kötekszik? Nincs jobb dolga, mint felhánytorgatni a tegnapot? Nem fogok válaszolni neki.
A zsebembe tömködöm a telefont, és épp mire sikerülne, Kornelius behajt egy apró, elzárt parkolóba a parányi kikötőben, amit magas téglakerítés vesz körbe, a tetején szögesdróttal, majd leállítja a motort. Lassan fordul felém. Ismét végigmér. Ráz a hideg a tekintetétől.
– Minden rendben? – kérdi játszott derűvel. Kedvesnek akar tűnni, de nem sikerül neki. Hidegnek és manipulatívnak látszik, bár nem vagyok benne biztos, hogy a szándékai valóban rosszak lennének. Az írisze fekete, a szemöldöke vastag, szigorú, az állkapcsa éles és pillanatnyilag borostásabb a szokásosnál. A tüsire vágott hajával kifejezetten brutálisan fest.
– Igen. Minden – makogom. Tuti, hogy magam alatt vágom a fát. Kornelius mindent tud. Nem létezik, hogy ne tudná. Talán csak Arlóval egyszerre akar pellengérre állítani. Becsal mindkettőnket az oroszlán barlangjába, ahonnan nincs kiút.
„Nem az én hibám.” Ez egy bocsánatkérés akar lenni? Vagy felelősséghárítás? Egyáltalán mire gondol pontosan? Hogy nem az ő bűne a pocsék este? Vagy a tény, hogy a sorsomra hagyott? Az valóban nem az ő hibája, hogy berúgtam és elvesztettem a józan ítélőképességemet. Az viszont már annál inkább, hogy lelőtte a hangulatot a bunkóságával, aztán meg elkezdett fotózni.
Hideg rémület száguld le a bőrömön a gondolatra.
Kitörölte a képeket. Vagy videót. Videókat.
Még a lomtárat is megnéztem. Bármilyen módon is dokumentálta a félresikerült kefélésünket, a telefonján már nem volt nyoma.
Elszorul a torkom.
„Nem az én hibám.”
Hirtelen baljósnak tűnik az üzenet.
Korneliusszal kettesben szállunk be egy powercatbe. A motor felberren, és máris a habokat szeljük. Iszonyatos lendülettel indulunk neki a tengernek, Fióka vészesen közeledik hozzánk.
„Nem az én hibám.”
Az arcomba csap a sós, jeges szél, lobogtatja a hajamat, dideregni kezdek tőle. A fejem megint megfájdul, mire észbe kapok, a mellkasom szorít, a fogsoromat összepréselem.
Nem akarok visszamenni. Gyűlölöm azt a szigetet és mindenkit, aki odaát van.
Darius elment. Tegnap éjjel csajozott.
Könnyezni kezd a szemem a széltől.
„Nem az én hibám.”
Az átizzadt póló jegesen tapad a mellkasomra. Előveszem a telefonomat.
„Mi nem a te hibád?” – írom neki. Megnézi. Írni kezd, kis pöttyök ugrálnak lent a bal sarokban. Várok. A pöttyök eltűnnek. Üzenet sehol.
Nem küldte el. Az ölembe süllyesztem a telefont, Korneliusra sandítok, aki napszemüvegben ül mellettem, és faarccal bámulja a vizet. Nem törődik velem, a kormányzásra koncentrál. Újra a telefonom kijelzőjére pillantok, de Arlo válasza sehol. Meg fogom őt kérdezni, pontosan mire gondolt.