29. Jamie

Kornelius szó nélkül enged el Fiókán, semmilyen utasítást nem ad a nap hátralévő részével kapcsolatban, így nekem az első utam Arlóhoz vezet.

A kikötőből a barakkok felé veszem az irányt. Nincs ebben semmi különös, hisz az új szállásomhoz is erre kell menni. És a régihez is.

Darius… tegnap csajozott. Tuti összefeküdt egy lánnyal, engem pedig igyekszik elfelejteni. És nekem mi jutott? Egy pocsék szex, amivel lehet – vagy inkább valószínűleg – elcsesztem az egész eddigi munkámat és az életemet. Miért nem tartottam be Kornelius parancsát? Miért? Ennyire magányos és kétségbeesett vagyok?

Megpillantom a vörös téglaépületeket, a szívem vadul kalapál. Valaki belém fog kötni. Nem kellene bemennem, de Arlo nem felel, és ez rohadt idegesítő! Kornelius még a szigeten van, talán így nem mernek engem a fiúk megtámadni. Az irodája felé ment, ha bajba kerülnék, csak addig kell elszaladnom, és…

Annyira szánalmas ez az egész! Rettegek! Ez így nem élet!

Megállok az egyes számú barakk szürke acélajtaja előtt. Tudom, hogy Arlo itt lakik, és szinte biztos vagyok benne, hogy már vissza is ért a szigetre. Érzem a csontjaimban, hogy erre jár, valami titkot hordoz. Nem válaszolt.

Lenyomom a hideg kilincset, az ajtó kattan, nyílik, férfidezodorok és enyhe izzadságszag csapja meg az orromat. Az edzések bűze, amitől felfordul a gyomrom, és menekülni támad kedvem. Nevetgélés és beszélgetés árad ki, eszembe jut az első este róla, amikor még nem bántottak, csak kerülgettek engem, mint a ragadozók egy számukra ismeretlen állatfajt, amiről nem tudják eldönteni, hogy préda-e.

Milyen naiv voltam.

Belépek. Mindenki elhallgat, minden szem rám szegeződik. Megfagyok. Arlo elmondta volna? Eldicsekedett mindenkinek azzal, hogy megvoltam neki? A pulzusom gyorsul, és kedvem lenne kiszaladni, de azzal csak azt árulnám el, hogy szégyellem, ami történt közöttünk. Ez pedig nem igaz. Csak rettegek tőle, hogy Kornelius megtudja. De kinek lenne bátorsága ezzel elé állni? Akkor Arlót is bemártja.

A szobája felé indulok, és a fiúk kitartóan bámulnak. Valami megváltozott a tekintetükben. Ennyire nagy szám, hogy lefeküdtem valakivel? Vagy az a baj, hogy szabályt szegtem vele? Összeszorul a mellkasom, és megszaporázom a lépteimet. Mindenhonnan szempárok figyelnek, és a legtöbb fiú ajkán halvány mosoly bujkál. Szerintük ez vicces? Vagy… Nem, az nem lehet, hogy Arlo megosztotta azt a videót! Mi haszna lenne belőle? Akkor ő is repül. Ő is szabályt szegett. De talán őt ez nem is zavarná.

Elhaladok Egon előtt, aki nyíltan rám vigyorog. Kiráz tőle a hideg. Nem létezik, hogy Arlo megosztotta a felvételt. Ennyire senki sem lehet aljas. Nincs ember a világon, aki ilyet tenne. A csapatuk tagja vagyok. Nem tehetik ezt.

– Szép puncid van! – szól Egon olyan tónusban, ami végigszáguld a gerincemen, minden szőrszálat felállítva a hátamon.

A világ megáll körülöttem. Sípol a fülem.

Ne. Ez nem lehet igaz.

Szembefordulok vele, és a hányinger kerülget a gúnyos vigyorától.

– Miről beszélsz? – Határozottnak szánom, de cincogás lesz belőle.

Egon felém fordítja a telefonját, és akkor meglátom. A földbedöngöl a saját meztelen fenekem látványa. Végignézek a szobán, mindenki kezében telefon van, mindenki engem bámul. Várják a hatást. Várják, hogy mit lépek.

Fogalmam sincs, hogy erre mit kell reagálni.

Vicceljem el? Ezt nem fogom tudni. Ez kibaszottul nem vicces.

Kezdjek el követelőzni, hogy töröljék le? Nem tennék meg. Biztosan nem, sőt, csak továbbosztanák. Mert látnák, hogy fáj, hogy telibetalál.

Kezdjek el sírni? Nem sajnálnának meg.

Szóljak egy feljebbvalónak? Szabályt szegtem. Nem fognak segíteni.

Ne mondjak semmit? Abból az derül ki, hogy tehetetlen vagyok. Mert az vagyok.

– Lehetek én a következő? – kérdi Egon gonosz mosollyal, majd feláll. A döbbenetemet félelem veszi át. – Akár most rögtön. Neked már úgyis mindegy. – Elém lép, én pedig dühbe jövök. Nem, ezt azért nem! Eltaszítom az utamból, ő visszaesik a kanapéra, és falba veri a fejét. Rohanni kezdek kifelé. Félek. Félek, hogy valaki utánam jön.

– Hülye picsa! Csak szívattalak! – ordítja Egon. Én feltépem az ajtót, és kiszaladok az udvarra, az ajtó becsapódik mögöttem.

Ez nem lehet igaz, ez csak valami rémálom! Nem omolhat össze az életem ilyen gyorsan! Egyetlen nap alatt tönkremehet minden? Tényleg ennyi kell hozzá? Ezt soha nem mosom le magamról. Ezt nem lehet jóvátenni, visszacsinálni, aki látta, az látta. Kitörölhetetlen. Miért lettem préda? Miért vetnek ki magukból? Miért akarják, hogy tönkremenjek? Miért akarnak elpusztítani?

Mocskosnak érzem magamat. Ki akarom futni magamból a keserűséget, majd’ meghasad a szívem. Bassza meg, miért? Egy rongy lettem. Egy ócska ribanc. Használt. Mindenki tud róla, mindenki engem bámult, ahogy meztelenül térdelek az ágyában, és ő megbasz. Mindenki látta mindenemet. Ezek után hogy nézek a szemükbe? Talán már az összes klántag, az összes férfi látott meztelenül. Rajtam röhögnek, olcsó lotyónak tartanak. Én ezt nem tudom tovább csinálni. Nem akarok a szemükbe nézni, nem akarom, hogy még jobban megalázzanak. El akarok tűnni a föld színéről. Soha többet senkivel sem akarok találkozni.

Nem tudom tovább csinálni!

Rohanok át a szigeten, a tüdőm sípol, a lábaim ólomnehezek, és mire észbe kapok, Fióka közepén állok, az erdőben. Itt nincs egy lélek sem, de belém hasít a félelem. Mi van, ha utánam jönnek? Mi van, ha tetszett nekik? Ha mind meg akarnak baszni? Nem ez az első alkalom, hogy rettegek ettől a rengeteg pasastól. Nem tartozom közéjük. Túlerőben vannak. Tovább rohanok, el akarom hagyni a szigetet, de az út a barakkok között vezet a kikötőbe. Talán, ha a parton sétálnék le… De nincs hajó. Ha felhívom apát, hogy valahogy jöjjön értem? De akkor ő is meg fogja tudni! És anya is. És mindenki otthon. Talán haza sem mehetek, ha ez kiderül, a családra is szégyent hozok vele. De nincs más, nincs hova mennem. Hagyjam el Betrát? És mit kezdek magammal? A Kondor-territóriumokon belül bárki tudhat róla. Menjek a Zúrán túlra? Nem biztonságos, az az alfardók földje. És különben is, hogy jutok el oda? Még a szigetet sem tudom elhagyni.

Én ezt nem tudom tovább csinálni.

Nagyon félek, hogy mit tesznek velem. Mit tesz velem Kornelius, ha megtudja? Megszegtem a szabályt, és szégyent hoztam vele a klánra, a katonákra, mindenkire. Ezek után biztosan egy lányt sem vesznek majd fel! Mindenki más jövőjét is elcsesztem!

Kiérek a sziget peremére, alattam meredeken szakad a part, a tengerből óriási, hegyes sziklák állnak ki.

Nem akarok meghalni, de nem tudok így tovább élni.

Nem akarom Kornelius ítéletét a fejem felett. Nem akarom megvárni, hogy hogyan büntet meg ezért. Nincs értelme megvárni. Belenézek az alattam tátongó, több száz méteres mélységbe. Le fogok ugrani, és akkor vége lesz ennek.

Bámulom a fehér habokat, a hullámok nagyot csattannak a sziklákon, a víz örvénylik közöttük, majd visszahúzódik. A moraja – és a tudat, hogy egy karnyújtásnyira van, hogy véget vessek mindennek – megnyugtat. Csak pár percet akarok még élni. Gondolatban elbúcsúzni anyától és apától, és mindenkitől. Szomorúak lesznek, de jobb ez így. Mától csak szégyen és teher vagyok. Nincs miért büszkének lenniük rám. Tönkrementem. Hulladék lettem.

Távolabb lépek, az utolsó ugrásom nagy lesz, és szabályos. Neki akarok futni. Milyen érzés lesz, ha a koponyám csattan a sziklákon? Egyből vége, vagy csak összetörök, és bele kell fulladnom a vízbe?

Nem érdekel. A lényeg, hogy ez halálos. A testemre már nem kell vigyáznom, nincs értéke, és nem lesz rá többet szükségem.

A távolba nézek, a horizonton tartom a szemem, nehogy a mélység megijesszen, és bekapcsoljon a túlélő ösztön. Nehéz meglódulni, de muszáj. Nincs más kiút. Ez jár a legkevesebb fájdalommal. Az adrenalin új erőt lehel belém, és már elindulnék, amikor valami megérinti a vállamat. Acélhideg. Mintha jeges szél fújna körülöttem. Megfordulok, sötét szemekbe bámulok, női szemekbe, szigorú szemöldökkel, fekete haj keretezi az arcát, egyetlen pillanatra villan fel a nő velem szemben, majd olyan gyorsan tűnik el, mintha csak képzeltem volna.

A kurva életbe, most már hallucinálok is! Próbálom felidézni a látomást. Ugyanaz a nő, aki az ablakomban állt, és aki visszarántott a halálból, amikor Egon majdnem megfojtott. Először csak megnézett magának, de most már másodjára ment meg.

De minek?

Egyetlen metsző pillantást vetett rám, és semmivé foszlott mintha soha sem lett volna valódi.

Mert nem is volt.

Mi a franc bajom van? Teljesen elment az eszem egy fél óra alatt? Még egy ok az ugrásra. Már nem csak lotyó vagyok, hanem őrült is.

De az erő kifogyott. Újra össze kell gyűjtenem, hogy a halálba küldhessem saját magamat. Nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Muszáj képesnek lennem rá.

A zsebemben megcsörren a telefon. Nem. Nem veszem fel. Talán maga Kornelius, hogy közölje, szégyent hoztam rá, és ki vagyok rúgva. Vagy magához hív, és nyilvánosan aláz meg mindenki előtt. Nem. Nem veszem fel.

A telefon elhallgat, és egyedül maradok a világ peremén. Előttem semmi, mögöttem a pokol. Ugrani akarok.

A telefon újra megszólal, hosszan cseng, és a gyomrom annyira remeg, hogy hányni akarok.

Elhallgat, és egyedül maradok.

Újra kezdi.

Ha megtalálnak, talán dühösebbek lesznek, ha nem veszem fel. Előrántom a készüléket, de kisiklik a kezemből, és a lábam mellett csattan a köveken. Nem érdekel, ha összetörik. Jobb, ha összetörik. De nem törik össze, és kitartóan csörög. A kijelzőre pillanatok. Darius.

Nem.

Őt nem.

Hagyom, hogy elhaljon a hívás.

Ismét csörög. Nem akarom tudni, mit fog mondani ezek után. Egyáltalán látta? Talán még nem, talán… jó lenne hallani a hangját utoljára. Talán… segítene?

Felemelem a készüléket, és felveszem a hívást.

– Igen? – Soha nem hallottam még ilyennek a saját hangomat. Mintha nem is én beszélnék, hanem egy gyerek. Mi történik velem? Teljesen széthullok? Fél óra alatt? Már ezért megérdemelném, hogy kihajítsanak. Ennek így semmi értelme.

– Jamie? Hol vagy?

– Fiókán. – Remeg a kezem, a lábam, az állkapcsom. Összekoccannak a fogaim. Látta a videót? Most mit gondol rólam?

– Fiókán hol?

– A parton. – Nem akarom, hogy megtaláljon. Ugrani fogok.

– Figyelj! Segíteni akarok!

– Láttad. – Elpityeredem, és ez annyira kibaszottul megalázó, hogy lángra gyullad az arcom tőle. Bár elevenen égnék el. Mi a faszt képzeltem egyáltalán, amikor idejöttem?

– Igen, és segíteni akarok. Hol vagy?

– Nem kell segíteni. – Hogy nézek Darius szemébe ezek után? Mindennél jobban akarom, hogy segítsen, de mit tud tenni?

– Oszd meg a lokációdat. Odamegyek, és megbeszéljük.

– Nem, nem kell. – Bőgök, mint egy pisis kislány. Basszus, ez ennyi. Egy ostoba hülyegyerek vagyok, aki túl sokat képzelt magáról, és most pofán vág a valóság.

– Jamie, ez nagyon súlyos! Ezt nem tudod egyedül megoldani! Hadd segítsek! Kérlek! Könyörgöm!

– De hogyan? – A kérdés felszakad, ordítok, és patakokban folyik a könnyem.

– Biztos, hogy van megoldás, csak hadd menjek oda. Elhozlak Fiókáról, oké? Átmegyünk Vultúrra, leülünk valahova, és megbeszéljük. De addig nem megy, amíg nem mondod el, hol vagy!

– De mit fog szólni Kornelius?

– Le van szarva! Majd megdumálom vele!

– Megszegtem a szabályát! Szégyent hoztam mindenkire! – Visítok, de már nem is érdekel.

– Állj, állj, állj! – Darius tónusa hűvösre vált. – Nem. Nem te hoztál szégyent a klánra. Ha csak nem te kérted, hogy küldje szét a kibaszott felvételt. Egyáltalán ki volt az?

– Arlo. És nem én kértem! Nem is tudtam, hogy felveszi! Azt mondta, hogy letörölte! Én nem engedem meg neki, hogy felvegye! Amikor észrevettem, hogy kameráz, azt mondta, hogy csak magának, és letörli! Becsapott!

– Oszd meg a lokációt. Ezt nem fogjuk annyiban hagyni!

Ismét a tengerre nézek, majd lassan betalálnak Darius szavai. Van ilyen lehetőség, hogy ezért nem engem büntetnek meg?

– Megosztom. – Nem bontom a vonalat. Hallanom kell őt, különben nagyon hívogatóvá válik a tenger. – Látsz?

– Igen. Tíz perc és ott vagyok! Ülj le, ne csinálj semmit. – Darius leteszi, és körülöttem süvít a magány. Levágódom a fűbe, törökülésbe helyezkedem, és kezdek feltisztulni. Annál, hogy meggyaláztak, már csak az tűnik hihetetlenebbnek, hogy majdnem öngyilkos lettem. Soha életemben nem jutott ilyesmi eszembe. Az őrjöngő gondolataim megalkották azt a furcsa látomást, és kizökkentem. Aztán felhívott Darius. Basszus, ő ugye nem csapna be? Ugye nem azért jön, hogy elrángasson Korneliushoz? Ugye nem akar kihasználni? Ő nem tenne ilyet!

Életem leghosszabb tíz percét töltöm a szikla peremén, mire Darius felbukkan a fák között. Zihál, a pólóját óriási foltokban átizzadta, de futóléptekben közeledik.

– Minden oké? – Végigmér, majd a tengerre pillant, és a homloka sűrű ráncokba szalad. Valami átkattan nálam a pillantásától. Hogy merészeli? Hogy mer ítélkezni, tippelni, turkálni abban, hogy mit akartam tenni? Egyáltalán mit keres itt, amikor már úgyis mindegy? Amikor még ténylegesen segíthetett volna – akkor eltűnt. Lelépett, elment csajozni, magamra hagyott ezen a sakáltanyán!

– Semmi sem oké! – rivallok rá. Hátrahőköl az indulatomtól.

– Van megoldás, Jamie. Beszélek Korneliusszal! Leszedetjük a videót!

– Mégis hogy? Ami egyszer felkerült a netre, az ott is marad! – Felpattanok, elé indulok Darius felé, meg akarom ütni, felpofozni, bármit, csak hogy megmutassam neki, mennyire kibaszottul haragszom rá, amiért szarban hagyott!

Amikor már csak egy lépés választ el minket, megtorpanok előtte. A tiszta, halványzöld szemek kutatva pásztázzák az arcomat. Érzem, hogy vörös vagyok, izzadt, piaszagom van a másnaptól, egyszerűen mocskos vagyok. Nem akarom, hogy rám nézzen, hogy így lásson.

– Rohadj meg! – üvöltöm a képébe, majd rohanni kezdek, fogalmam sincs, hová.

– Jamie! – Dörren a hangja akár a puskagolyó, megragad, magához ránt. A hátam a mellkasának feszül, leszegem a fejemet.

– Otthagytál! – szakad fel a torkomból. – Szarban hagytál! Egyedül! – Ráz a zokogás, de már ez sem érdekel. Ezen a ponton nem számít, mennyire járatom le magamat Darius előtt. Ez már így is a legalja.

– Sajnálom! Soha többet nem teszem! – Magához szorít, én megdermedek. Ez nem lehet igaz. Ezt most csak úgy mondja. Vagy hallucinálom, mint azt a női arcot.

– Hagyj békén! – rivallok rá, és megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de még mindig erősebb nálam, ami kibaszottul felhergel. Vergődni kezdek, igyekszem az egyik tanult fogással lefejteni magamról a kezét, de az erőm lassan elhagy.

– Jamie, kérlek, hadd segítsek! – suttogja a fülembe. – Kérlek szépen! Engedd, hogy segítsek! Könyörgök neked!

– Miért akartál lelépni egy szó nélkül? – zokogok fel.

– Számít ez most?

Hogyne számítana? Hisz emiatt volt minden! Emiatt vesztettem el a fejemet, meg az egész borzalmas hónap miatt, amikor az, akiről azt hittem, hogy az utolsó mentsváram, lassanként hátat fordított nekem.

– Mi történt veled? Mitől készültél ki? – hüppögöm.

– Mi van?

– A hónap végére… – Lassan kezdek elernyedni, Darius megtart, a hátamat ismét a mellkasához vonja. – Teljesen kikészültél. Miért?

Darius hallgat. Érzem, ahogy fontolgatni kezdi, mit is osszon meg a történtekből.

– Majd elmondom, de most fontosabb dolgunk van – feleli végül, és visszaránt vele a jelenbe. Édes istenem, a videó! Újult erővel tör rám a zokogás.

– Kornelius még nem látta, legalábbis pár perccel ezelőttig biztosan nem. – Darius fél kézzel tart meg, a telefonját előveszi a farmerzsebéből és lecsekkolja. – Nem. Még mindig nem tud róla.

– Honnan veszed?

– Ha rájön, lesz, aki szól nekem róla.

Hatalmasat szipogok. Nem akarok itt lenni, amikor rájön.

– El akarok menni! Kérlek, vigyél el erről a kibaszott szigetről!

– Elmegyünk. – Darius szembeállít magával. – És beszélek Neelsszel.

– Nem! Kérlek! Nem akarok itt lenni, amikor megtudja. Hadd lépjek le!

– Nem, Jamie. Elmondom neki, és segíteni fog.

– Nem – rázom a fejemet, egyre csak ezt az egy szót ismételgetve, de végképp elfogy az erőm, amit Darius kihasznál, és lassan a kikötőbe terel.