Amint belépek a hotelszobába, legszívesebben azonnal ki is hátrálnék. Nem vagyok hozzászokva ehhez a flancoláshoz. Ilyen csicsás berendezést még csak filmekben láttam. Óriási belmagasság, csillár, nehéz függönyök, bazinagy ágy. Mindenhol világosbarna és arany. Nem illek ide. Ahogy a klánba sem. Otthon kellett volna maradnom, és a kecskékkel foglalkoznom. Azt ismerem, az ment. Ott legalább szerettek, és nem bántak velem úgy, mint egy kívülállóval vagy egy ronggyal.

Bevetődöm az ágyba, de elfog a hányinger, forog velem a szoba, zakatol a szívem, pörög az agyam. Arlo lefotózott. Mi a fasznak? Mire volt ez jó? Tényleg minden pasi ezt csinálja? Erre akarta verni a farkát, amikor hetekig be van zárva a többi sráccal egy szigetre, ahol rajtam kívül egyetlen nő sincs? Miért nem néz rendes pornót? Nem hiszem, hogy ennyire fontos emlék ez neki, akkor kedvesebb lett volna… Vagy ő is ugyanolyan skalpvadász, mint Darius? Mind azok? Miért ilyen kibaszott undorítóak mind?

Nem tudok nyugton maradni most, muszáj mozognom. Felugrom, megszédülök, szinte kirohanok a folyosóra. A ragyogó fények ellenére is olyannak hat, mint egy horrorfilm díszlete. Túl csendes, túl letisztult, a hideg ráz tőle. Ki akarok jutni innen!

A szobám az utolsó előtti, kilencedik emeleten van, talán a tetőre is fel lehetne jutni. Kíváncsi vagyok Vittoróra madártávlatból, és talán jót tenne a friss levegő.

A lift csak a tizedikig visz, de ott találok egy lépcsőt. Egy lánc jelzi, hogy itt tilos az átjárás, de azt hiszem, ma már mindegy. Már úgyis szabályt szegtem…

Odafent az ajtó nincs bezárva, gond nélkül jutok ki a friss, éjjeli levegőre. Mélyen beszívom, lenyugtatja a felborzolt idegeimet, és kissé ki is józanít. Kisétálok a tetőterasz szélére, gyönyörű innen a kilátás. A tenger egyetlen fekete massza, a távolban összefolyik az éggel, a közelben pislákoló, aranyos fénnyel öleli az öblöt. Arlo szeme jut róla eszembe. Mekkora egy faszfej volt. Próbálom elnyomni a gondolatot, de folyton betolakszik. Elegem van belőle, mindenből és mindenkiből! A testem kimerült, az izmaim fájnak, a lelkemet kifacsarták, aztán eldobták, és azt hiszem, fogytán van az erőm.

A mellkasom összeszorul a gondolatra. Hol van az a lendület, amivel idejöttem? Hová tűnt? Mikor törtem meg?

Közelebb lépek a korláthoz, hogy lenézhessek a sétányra, le arra a rengeteg emberre, akikhez szintén nem passzolok. Turisták, méghozzá mocskosul gazdag turisták. Ők ki tudják fizetni a szobákat itt, és még jól is érzik magukat bennük. Én a saját szobámban érezném most jól magam, ahol hallom az ablakon beszűrődő kabócaéneket és a kecskék szaggatott mekegését.

Nézem a hömpölygő, vidám tömeget, hallom az étteremből kiszűrődő zenét, a taxik motorját, a tenger moraját. Egy másik világba csöppentem, és nem találom a hazautat.

Alattam a hotel erkélyei rohannak a mélybe, a legtöbbjükön fény terül szét, árnyak mozognak a korlátokon. Mindenki beszélget, nevetgél. Csak én vagyok egyes egyedül. Vagyis… nem csak én.

Közvetlenül alattam egy nő áll, háttal nekem. Selyemköntöst visel, hullámos, fekete haja a derekáig omlik. Nem a kilátást nézi, azt hiszem, a telefonját nyomkodja. Az egész lényéből sugárzik valami… bujaság? Fura ez a szó. Ő az a szexi fajta, akit szeretnek a pasik, bár innen nehéz megítélni, hány éves, ráadásul most olyan pózban áll, mintha mélységesen elege lenne mindenből. Lustán támaszkodik a korlátnak, a fejét lehorgasztja, a háta meggörnyed. Egy kicsit oldalra fordul, már egyértelműen látom, hogy a telefonját nyomkodja. Mélyet sóhajt. Biztosan a pasijának ír… vagy a férjének… vagy a szeretőjének. Bár akkor nem tűnne ennyire unottnak és nyomottnak. Talán valaki faképnél hagyta? Lemondott egy randit? Pont most szakított vele?

Az erkélyről lépteket hallok, és reflexből guggolok le a korlát oszlopai mögé. Biztos nem vennék jónéven, ha meglátnák, hogy leskelődöm.

Félmeztelen férfi jelenik meg, és az ereimben megfagy a vér. Óriási, egész hátas kondor tetoválást visel. Bassza meg! Ez Kornelius. Ha észrevesz, akkor nekem végérvényesen annyi. Mozdulni sem merek.

Kornelius a nő mögé lép, és magához öleli. A nő megrezzen. Talán meglepte? Kétlem, hogy ne tudta volna, hogy Kornelius a szobában van.

– Ennyire pocsék volt? – kérdi ingerülten Kornelius. Elönt a szégyen, amiért ezt hallottam.

– Minden a legnagyobb rendben volt – feleli a nő.

– Hazudsz. Miért nem mondod el, ha valami nem tetszik?

A nő lassan szembefordul Korneliusszal. Csodaszép arca van, de a sminkje szétfolyt, talán lesírta. Úgy tűnik, tényleg nem élvezte, ami köztük történt. Kornelius perverz, szexuális szadista hírében áll. Bele sem merek gondolni, miket csinált ezzel a lánnyal, aki most megsimítja a vezér arcát, mosolyt erőltet a sajátjára.

– Szeretnék a kedvedben járni.

– Az nincs ínyemre, ha viszolyogsz az érintésemtől. Pedig semmi különöset nem csináltunk.

Felkapom a fejemet. Vajon mi számít nála „semmi különösnek”?

– Gyengéd voltam – fűzi hozzá, és most először némi érzelem költözik a hangjába. Csalódottság? Keserűség?

– Tudom – suttogja a nő. Nem hangzik megerősítésnek. Úgy tűnik, Kornelius nem képes a gyengédségre. Talán nem is csoda, hogy minden fiú a klánban úgy bánik a lányokkal, mint a szeméttel. A vezér maga is ezt teszi, és még csak nincs is tudatában.

– Nem akarlak elveszíteni – szól végül Kornelius. Különösen hangzik a szájából. Nem szenvedélyes vallomás, inkább tényszerű kijelentés, mintha azt mondaná, holnap rántottát fog reggelizni.

A lány szeme könnybe lábad, az arca eltorzul a fájdalomtól, és mintha csak el akarná rejteni ezt a heves reakciót, Kornelius vállába temeti az arcát. Keservesen zokog fel.

– Kérlek, bocsáss meg! – szipogja. Iszonyatos fájdalom összpontosul a hangjában, valahogy nem illik a helyzethez.

Rossz érzés fog el.

Kornelius nem tűnt dühösnek, nem követelőzött. Amit tett ezzel a lánnyal, az talán kellemetlen volt, de nem akarta ráerőltetni, és az imént éppen azt fejezte ki a maga hideg módján, hogy nem szeretné a barátnőjét elveszíteni.

Akkor a lány miért is kér bocsánatot?

A kérdés lóg a levegőben, a vezér nem teszi fel. Talán nem érzi, hogy a bocsánatkérés nem odaillő volt. Talán volt köztük egy másik vita korábban, és az előbbi arra vonatkozik. Kornelius minden esetre nem teszi szóvá, csak magához szorítja a lányt, a hátát simogatja, betanult, kimért mozdulatokkal, de mégis van benne valami kedves. Valami lágy igyekezet.

Szívszorító őket látni, ahogy összeborulnak a félhomályban, Kornelius tehetetlen, a lány zokog, a percek pedig telnek, és a kérdés messze elúszik.

– Semmi baj, Rebecca – suttogja a vezér. – Nem tehetsz róla. A körülmények áldozata vagy.

Mi? Mi van?

Rebecca sem érti, ugyanis felkapja a fejét, óriási, riadt szemekkel bámul Korneliusra.

– Nem igaz? – kérdez vissza a vezér.

Rebecca megdermed. Kornelius tud valamit, amit nem kéne tudnia? Mi a fene történik itt a szemem láttára? Vagy csak profi abban, hogy ezt a látszatot keltse? Ez valami teszt? És ez a nő mitől rémült meg ennyire? Valami rohadtul nem stimmel közöttük.

– De. Azt hiszem – hebegi Rebecca.

– Aludjunk – szól Kornelius, mire a barátnője megint felzokog. Már semmit sem értek. Nézem, ahogy a vezér kézen fogva vezeti be a csaját a hotelszobába, és valamiért arra számítok, hogy pár percen belül vérfagyasztó sikolyt vagy fegyverdörejt hallok majd, de nem történik semmi. Az éj morajlik, a lámpa Kornelius és Rebecca szobájában kialszik, majd lassan minden más erkélyen is, én pedig csak bámulom az öböl fényeit, emésztem az imént hallottakat, próbálom feldolgozni a tényt, hogy Kornelius párkapcsolata állati fura, valami rohadtul nem stimmel se vele, se a nőjével, és lassanként elönt a fáradtság. Ideje, hogy kialudjam a maradék piát.

Azonban amit ismét a szobámba érek, Arlo jut eszembe. Lefotózott. Nagyon remélem, hogy tényleg kitörölte.