A csuklómba olyan erővel vág a kötél, hogy már zsibbad és duzzad a kezem. Nem látom, mert a hátam mögé feszül, de biztos vagyok benne, hogy lila, és minden mozdulattal, rángatással és elkeseredett próbálkozással csak jobban fáj. A kurva kötél nem enged. Pedig muszáj lesz neki.
Nem lehetek itt, amikor visszajön. El fogok húzni innen kurva messzire. Nem érdekel, mi lesz utána, csak el innen! Nem várom meg, hogy visszajöjjön. Nem leszek én a következő.
A kötelet a háttámlának dörzsölöm, már legalább egy órája csinálom, az tűzforró, de tökmindegy, mert idebent minden tűzforró, dől rólam a víz, a fészert betölti az izzadságom bűze, hatalmas, sós cseppek gördülnek le a homlokomról, a szemembe folynak, csípik. Könnyezek. Nem sírok. Nem vagyok pisis, nem fogok sírni! Kibaszottul ki fogok innen jutni, és soha többet nem megyek vissza az otthonba! Leszarom, ki mit mond. Jobb az utcán, mint ott. Bárhol jobb, mint ott!
Kopp.
Megmerevedek. Visszajött?
Kopp, kopp.
Nem veszek levegőt. Meredten bámulom az ajtót.
Kopp.
A tüdőm összeszorul.
Kopp. Kopp.
Kopp.
Lüktet egy ér a halántékomon.
Örökkévalónak tűnő másodpercek telnek el. Várom, hogy kinyíljon az ajtó. Várom, hogy belépjen, bűzölögjön a piától és dohánytól, becsapja maga után az ajtót, lehúzza a rolót, és…
Az ajtó nem nyikordul. Nem nyílik.
Kopp. Kopp, aztán milliónyi kopp.
Az ablakra pillantok. Hatalmas cseppek csapódnak neki, ömleni kezd a víz az égből. Kint egészen sötét lett, pedig még csak délután négy van. Vihar. A viharban nehezebb menekülni. Nyomot hagyok a sárban, de talán az eső el is mossa.
Azon kapom magam, hogy egy adrenalinlökettől fűtve dörzsölöm a kötelet, már a bőrömet is alatta, mindjárt megered a vérem, kibaszottul fáj, de nem érdekel. Ki kell jutnom innen! Soha többet nem megyek vissza az otthonba. Ez volt az utolsó nyaram ott.
Nyelnem kell, de nincs nyálam. Az eső hangja elnyomja, ha visszajön. Miért kell pont most esnie? A szívem ki akar ugrani a mellkasomból, de ezt is leszarom, pillanatnyilag az sem érdekel, ha kiszakad a helyéről. Nem leszek én a következő!
Kibaszottul fáj dörzsölni, mert a kötél már vékony, jön a bőröm is, de egy idő után már ezt sem érzem. Csak arra tudok gondolni, hogy mindjárt visszajön, én pedig még itt vagyok, és meg fogja velem tenni. Nem érdekli, hogy fiú vagyok, sőt, talán ő pont ezt szereti, talán a lányokkal meg nőkkel nem is csinálja, csak fiúkkal, elvégre mi mást keresne itt? Nem tanítani akar, nem nevelni.
Gyerekeket akar…
A csuklóm oldalra lendül. Hirtelen történik, majdnem kimegy a vállam és…
Szabad vagyok!
Félig.
A bokámhoz kapok, reszkető kézzel kezdem kioldozni magamat, izzadságcseppek hullanak a korhadt padlóra, amin… folyik a víz. Ebbe a kibaszott viskóba befolyik a víz, feláztatja a tönkrement fát, a szaga megtölti az orromat. Soha nem fogom elfelejteni. Ez a rothadás bűze. Az enyészeté.
Az egyik bokám szabad, jön a következő. Ég minden izmom, reszketek, üvölteni akarok. Vissza fog jönni, itt talál így, félig kiszabadulva, és a szart is kiveri belőlem. Minden csontomat össze fogja törni, beveri az arcomat, aztán…
Ki a faszom csinál ilyet fiúkkal? Leo tíz éves, és megtette vele!
A kötél enged, mindkét bokám szabad, hirtelen ugrok fel. Előreesem, a sajgó kezemre érkezem. Az orromat betölti a korhadó fa bűze. Hányingerem támad. Feltápászkodom, az ajtóhoz ugrom, nem remélem, hogy nyitva van, de rápróbálok. Kibaszottul nem enged. Egyenesen a zár mellé rúgok, ahogy a fiúk tanították. Az egész épület beleremeg. Rám fog omlani, de ezt is leszarom, akkor legalább nem lesz hol csinálja… Mindig itt csinálja.
Újra rúgok, az ajtófélfa beleremeg. A szívem beleremeg. Újra rúgok, reccsen a fa, szilánkosan törik, az ajtó kitárul, arcon csap a friss, földes esőszag.
Rohanni kezdek, át a zivataron, a sáros füvön, be a nedves levelek közé, amikor megérzem az érintést, és…
– Uram!
Megugrom, menekülnöm kell, nem foghat el, én oda nem megyek vissza!
– Uram! Minden rendben?
Vakító a világosság. Minden száraz idebent, de… Ez…
Jamie zavartan bámul rám az ágyam mellől. A seggem fáj, a tenyerem poros, és megállapítom, hogy a földön ülök. Bassza meg.
– Persze – nyögöm, és kábán tápászkodom fel a koszos padlóról. Zavartan eligazgatom magamon az alsónadrágot. Álmodtam. Megint.
A rohadt életbe, évek óta nem volt ennyire intenzív! Mi a fasz? Mi a büdös lófasz történik velem?
Jamie az ajtó felé hátrál.
– Rémálom?
– Csak megijesztettél. Ez harci reflex – mordulok rá. – Majd neked is kifejlődik.
– Aha – motyogja. Karikás a szeme. Gondolom, nem tudott tőlem aludni. Tudom, hogy ilyenkor forgolódom, nyögdécselek, néha beszélek is. Sokszor jóval azelőtt pattanok fel az ágyból, hogy felébrednék, és mindent leverek, felborítok, amihez csak érek, mert azt hiszem, hogy menekülnöm kell. – Ma nem tudunk kint enni.
– Esik – állapítom meg.
– Esik – Jamie a tarkóján túr a hajába, kérdőn méreget, valamiféle magyarázatot vár. De nekem eszem ágában sincs beavatni, mi történt velem. Nem, ezt nem tudhatja meg! Ennyire nem lehetek sebezhető előtte.
Érzem a korhadt fa bűzét. Ez a kibaszott viskó ugyanolyan szagot áraszt esőben, mint az, akkor. Hiába telt el már tíz év azóta a nyár óta, az emlékek még mindig kontrollálatlanul törnek fel belőlem. Letaglóz a felismerés. Bassza meg, visszacsúsztam! Ki kell jutnom innen, mielőtt mindenki megtudja, hogy milyen nyomorult kiskölyök voltam!
Mélyet sóhajtok. Jamie látott a lidércnyomásom kellős közepén. Mardos a szégyen.
– Többet ne merészelj bejönni hozzám reggel! – rivallok rá. – Kibaszottul meg kellene már tanulnod a tiszteletet a feljebbvalóid iránt.
Jamie szeme elkerekedik, az ajka megremeg. Nem, én most nem tudok megértő lenni, nem tudok vele mit kezdeni! Hisz a seggemen ülve talált rám a mocsokban! Nem akarom, hogy így lásson, hogy így ismerjen meg!
– Kifelé! – üvöltök rá. Kiszökik a vér az arcából, hátrál, és rám csapja az ajtót.
Reszketek. Izzadok. Bassza meg.
Levetem magam az ágyra, az arcomat a tenyerembe temetem. Hogy is bírkóztam meg régebben ezekkel az álmokkal? Mit csináltam utána? Zuhanyoztam. Sokáig, jeges vízzel, amíg vacogni nem kezdtem, és azt nem éreztem, hogy lemostam magamról a pedofil állat érintésének mocskát. Ki kéne mennem, de akkor szembe találkoznék Jamie-vel. Ráz a hideg a gondolatra.
Az orromat ekkor megcsapja valami új szag. Étel. Körbenézek. A sarokban lévő széken egy tál tojásrántotta van, Jamie hozhatta be.
Felkapom és állva, gondolkodás nélkül kanalazom be. Nem maradhat egyetlen falat sem a tányéron. Nem számít, hogy nem vagyok éhes, hogy legszívesebben okádnék. Soha nem tudhatom, mikor jutok megint ételhez.
A szemem előtt egy nagy, szőrös has jelenik meg. Felém tart…
Nem, az akkor volt. Ő már nincs itt. Talán már nem is él. Elitta a máját, elitta az életét.
Lerakom a tányért az ágyra, felkapom a fejhallgatómat, és teljes hangerőn rakok be valami jó, zúzós zenét. A Starsettől a My Demons jön be. Nem kéne ezt hallgatnom, mert visszarepít azokba az időkbe, amikor épp csak megérkeztem Vultúrra, de valahogy ma rákapok a dallamára. Mintha nekem szólna.
Fel-alá járkálok, mélyeket lélegzem, próbálok lenyugodni, mert ma még ki kell mennem a seggarcú kis újoncok közé, ma még ott kell lennem Jamie-nek, akkor is, ha nem tudok most a szemébe nézni.
Kirántom a fiókomat, ott pihen benne az egyedileg készült, vörös keményfa markolatú 44-es Desert Eagle Magnumom. Megnyugtat a látványa. A jelenbe köt és biztosít, hogy akkor is meg tudom védeni Jamie-t, ha többen támadnak ránk egyszerre. Mert ezek az Egon-féle gerinctelen férgek képesek rá.
Mától nem leszek jófej kiképző. Ha már el kell viselnem ezt a poklot, ideje, hogy másokat is lerántsak magamhoz. Nem Jamie-t akarom büntetni a történtekért, másokon fogom kitölteni a haragomat.
De mi legyen Jamie-vel?
Túl közel van. Hallom a villája csörgését, enni próbál. Túlságosan közel van, és izzadok tőle.
Nem tudom, mi történt.
Hirtelen úgy érzem, túl sokat tud rólam, belát a bőröm alá, kifürkészi a szaros, szégyellnivaló kis titkaimat. Ha meztelenül látna, az nem zavarna, de van egy olyan érzésem, hogy ő mélyebbre tud nézni.
Egyből levette, hogy a tetkóm nem a csajok hülyítésére van.
Nem szeretném, ha komolyan venne. Nem akarom, hogy megismerjen. Akkor mást is kiszúrna bennem. Észrevenné, hogy úgy írok, mint egy gyerek. Hogy nem tudom a szorzótáblát. Rájönne, mit jelent, hogy csak tizenkét éves koromig jártam suliba. Feltűnnének neki a hülye reflexeim, mint hogy mindent meg kell ennem, hogy mindig kell legyen nálam valami kaja, legalább egy müzliszelet, akkor is, ha hetekig a zsebemben hordom, mert valójában nincs rá szükségem.
Hogy mennyire kínosan ügyelek a higiéniámra – de nem azért, hogy tiszta legyek, hanem hogy annak látszódjak. Mert az létfontosságú, hogy ne bukjak le, ne lássák mások, hogy ágrólszakadt vagyok.
Talán az is feltűnne neki, hogy néha még mindig figyelem, kitől mit lehetne ellopni. Nem teszem meg, csak megállapítom.
Észrevenné, hogy megveszem ugyan a drága ruhákat, mert muszáj, ez elvárás Kornelius belső körében, és telik is rá bőven, de a fogkrémes tubusból az utolsó cseppet is ki kell nyernem, egyszerűen egy morzsát sincs szívem kidobni.
Aztán szépen lassan megfejtené kibaszott rémálmaim okát is.
Mindent megtudna rólam. Talán önként kotyognám el neki egy gyenge pillanatomban, mert annyira szeretném, ha nem lenne titok. És közben ettől rettegek a világon a legjobban: hogy kiderül, belül még egy koszos kölyök vagyok, aki aluljárók szegleteiben alszik kartonlapokon.
Mindenki tudja, hogy befogadtak, de hamar rájöttem, hogy a többségnek fingja sincs róla, mit jelent az utcán élni. Mennyire mélyre süllyed tőle az ember. És hogy mennyire rohadtul nehéz fejben kiszakadni onnan. Nekem pedig nem sikerült.
Ez nem derülhet ki.