21. Jamie

Egy hónap múlva…

Az eső elállt, bár halál mindegy – ha zuhogna, akkor is a parton ügetnénk. Hetek óta esik, és pont leszarja az összes kiképző.

A nap már éget, de a kurva kövek még csúsznak. Fullasztó a pára. Egy rossz lépés, és elesem, szétnyílik a térdem, és akkor joggal húzhatok el innen a picsába.

Behunyom a szemem egyetlen másodpercre.

Ilyeneket nem szabad gondolnom. Okkal vagyok itt. Meg fogom csinálni.

Az élbolyban futok, de tisztes távolságot tartva mindenkitől. A szigetkör necces – ha rossz ember közelébe kerülök, kigáncsol.

A fiúk egyre durvábbak velem. Már nem eszem velük este. Darius sem ragaszkodik a társaságomhoz, úgyhogy többnyire egyedül vacsorázom. Nem baj. Végül is ez így normális. Ő a kiképzőm. Nem a barátom.

A hátam mögött a léptek hangosabban dobognak, odapillantok a vállam felett, készen arra, hogy kitérjek egy támadás elől, de csak Arlo és Gregor ér be épp. Ők még nem bántanak, és az a pár srác sem, akikkel jóban lettek. Viszont azt nem merném megkockáztatni, hogy velük vacsizzak. Ott mindenki egy asztalnál eszik. Az ebédek biztonságosak – a külön asztalokkal –, amennyiben melléjük tudok ülni.

Ismét a köveket figyelem, mert egy különösen sáros szakaszon járunk, alattunk pedig meredeken szakad a part. Itt nagyon nem kéne megcsúsznom. Vagy hagynom, hogy valaki kigáncsoljon.

– Húzz bele, Jamie! – lihegi Gregor. – Jön Seggfej Kapitány!

Mostanában így hivatkoznak Dariusra. Nem véletlenül. Hetek óta nem alszik jól, és az első rémálma óta teljesen kifordult magából.

– Őt úgysem pécézi ki – veti ellen Arlo, és lendületet véve megelőz. Nem felelek. Nincs értelme.

– Az előbb megcsúsztam – üget mellém Gregor. – Nem estem el, csak kicsit elvesztettem az egyensúlyomat. Úgy tarkón baszott, hogy attól majdnem tényleg pofára estem.

Összeszorul a mellkasom. Darius napról napra durvább az újoncokkal. Minden apróságért üvöltözik velük, a legkisebb hibáért is üt. Kibaszottul elege lehet abból, hogy velem kell egy fedél alatt élnie. Nappal ingerült és agresszív, éjjelente rendszeresen felriad. Nagyon rossz hatással vagyok rá.

– Leszophatnád már végre rendesen! – Egon ér be minket, reflexből gyorsítok. Menekülök. Szánalmas. – Legalább valami hasznod is lenne – dörren rám, majd belehúz, és lehagy. Hagyom neki. Jobb, ha távol van tőlem.

– Ne törődj vele – szól Gregor, felvéve a tempómat.

– Pont leszarom, mit dumál – mormogom. Hozzászoktam már. Most ebből áll az életem. Undorító beszólások, megvető tekintetek, állandó riadókészültség, hogy valaki belém áll. Én máris a harcmezőn vagyok. Darius pedig betartotta a szavát. Valószínűleg tényleg szólt a kiképzőknek, hogy hagyják rá az újoncokra a zaklatásomat, ugyanis soha senki egy szót sem szól közülük, ha valaki belém köt. Látják, nem fordítják el a fejüket, de nem reagálnak rá. Én kértem, hogy legyen így, de valahol… azt hiszem… Nem. Nem fáj. Nekem ezt most el kell viselnem, különben mindenki azt fogja hinni, hogy kivételezett vagyok. Hogy óvni kell engem, mert egyedül nem boldogulok. Arról nem is beszélve, hogy ez csak tovább szítaná az amúgy is durvuló indulatokat.

– Dariusnak amúgy mi a baja?

– Fogalmam sincs – felelem, mert ez az igazság. Ennyire kiakasztaná a puszta jelenlétem? Vagy megunta, hogy nem tud ágyba vinni? A hőségtől van? Mostanában az esték hűvösek az eső miatt, valahogy mégis rosszabbul alszik. Talán a mennydörgés teszi. Tudom, hogy rosszat álmodik, hallom a nyöszörgését, a felugrásait, a szitkozódását, de soha egyetlen értelmes szót sem tudok elkapni. Nem tudom, miféle lidércek nyomják a mellkasát.

– Lassan már levegőt sem veszek a közelében. Este is ilyen?

– Aha. Nem nagyon áll szóba velem.

– Furcsa. Pedig téged bír. Vagy legalábbis nem rühell.

– Inkább az utóbbi lehet – dünnyögöm, és megint hátrakapom a fejem a mögöttem közeledő léptekre. Baszd meg! Ő az.

– Mindig bámul téged. Csodálom, hogy bárki beléd mer kötni azok után, hogy…

– Hallgass! – suttogom lihegés közben, és a szememmel jelzem, hogy mögöttünk van. De már késő. Gregor előrebukik az újabb ütéstől, én megfagyok. Nem merek sem gyorsítani, sem lassítani, tartom a tempót, várom, hogy rám is lecsapjon. Mert le fog. Már nem vagyok a kedvence, nem vagyok neki különleges. Kiábrándult belőlem.

– Edzés alatt nem pofázunk! – üvölti Darius. Gregor megtalálja az egyensúlyát, tovább fut, ő sem mer menekülni, és elmormol egy „igen, uram”-ot. Darius lehagy minket, és a csapat eleje felé sprintel. Már a kör végénél járunk, de neki kifogyhatatlan az ereje. Hajtja a dühe.

– Látod? – suttogja Gregor. – Csak én kaptam.

– Mert te beszéltél – motyogom olyan halkan, hogy én is alig hallom a szavaimat.

– Hagyjuk már – horkan fel Gregor. – Legalább ne tagadd le!

Kezdem elveszíteni a türelmemet. Darius kibaszottul tesz rám – miért kell minden helyzetbe belelátni, hogy nem így van?

– Nincs mit letagadnom. Te pofáztál!

Gregor a szemét forgatja. Ingerel a merészsége. Most csapták tarkón, de nem hatotta meg. Csak ingatja a fejét, összehúzott szemmel bámul rám, mintha ezzel akarná kicsikarni a vallomást. Talán még mindig feltételezi, hogy Dariusszal van köztünk valami? Bizonyságot keres mindenhol? Mire jó ez neki? Ő eltökélt újonc, komolyan veszi a kiképzést, a drámák nagy részét leszarja. Miért pont az érdekli, hogy…

Nekicsapódom valaki hátának, letaposom a sarkát, és hátratántorodom.

– Bocs! Nem figy… – kapom oda a fejem, de belém reked a szó. Darius. Ne! Egyenesen belerohantam. A kurva életbe.

– Mi a fasz?! – pördül meg, és vérben forgó szemekkel mér végig. Alig aludhatott valamit, fogalmam sincs, hogy bír ilyen gyorsan futni. Gregor tovább kocog mellettünk, tisztes ívben kerülve ki Dariust, de aztán lelassít, és hátra-hátra pillant. Vár. Várja a kiképzőnk reakcióját.

– Jamie, mit képzelsz?! – üvölti teli torokból Darius.

– Nagyon sajnálom, uram! – Vigyázzba állok, várom, hogy megtörténjen. Most meg fog ütni, meg kell tennie, muszáj, mert különben megint én leszek a kivételezett. – Hibáztam – jelentem ki nyomatékosan.

Darius állán megremeg egy izom. Olyan veszett indulat lángol a szemében, amit eddig még soha nem láttam. A szívem a torkomba ugrik. Eszembe jut az este, amikor a sötétben ültünk, és megérintette a karomat. A gyerekkoráról beszélt. Akkor annyira közel éreztem magamhoz. Annyira szerettem volna, ha az az éjszaka kitart még egy kicsit. Ha nem csak a szoknyavadász énjét ismerem meg, hanem azt az érzékeny srácot, aki a szépfiú külső mögött lakik. De ez nem történt meg. Nem történhetett meg. És most itt áll velem szemben, vibrál az aurája a veszett indulattól, és meg fog ütni. Félnem kéne, várnom a fájdalmat, de csak ürességet érzek. Hova tűnt az a Darius, aki az első napokban a nyomomban járt, kereste a közelségemet és segíteni akart nekem? Leráztam őt. Mert le kellett ráznom. A szívem hasogat a gondolatra, mi lehetett volna köztünk, ha nem állok be az újoncok közé. Ha máshogy ismerkedünk meg.

Meg fog ütni. Meg kell tennie. De bármekkora csapást is mér rám, közel sem fog annyira fájni, mint az elszalasztott lehetőség.

Darius arcán a düh hirtelen undorra vált. A zsigereimet maró szégyen itatja át. Megvet. Mert elcsesztem az életemet, és vele elcsesztem az övét is.

– Még egy szigetkör! – veti oda, azzal hátat fordít.

Nem könnyebbülök meg. Hiszen meg kellett volna ütnie! Bárki mást megütött volna!

– Hibáztam! – üvöltök utána. Röhejes lehetek, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint annak a pár srácnak a röhögése, akik elkocognak mellettem.

– Micsoda lovag! Nem szereted keményen, mi? – motyogja az egyik, és nagyot taszít a vállamon. Elvesztem, majd visszanyerem az egyensúlyomat. Az agyamba mintha millió, apró, ingerlő szilánk fúródna. Mi a fasz baja van itt mindenkinek?

– Rohadj meg! – üvöltöm utána. Megiramodom. Nagyobb nálam. Leszarom. A hátára vetem magam, a nyakába kapaszkodom, a földre rántom. Nyögni sincs ideje a döbbenettől. Kivergődöm alóla. Fölé kerülök, a mellkasára ülök, leszorítom. Belenézek a döbbenettől elkerekedett szemekbe. Ütök. Bele az arcába, teljes erőből. Reccsen az orra, az öklömből fájdalom hasít a csuklómig, ő elkapja a karomat, vért prüszköl az arcomba, ki akar szabadulni alólam, de nem tudja hatékonyan kifejteni az erejét. Feljebb csúszom, ezúttal vállát nyomom le.

– Mostantól befogod a pofádat, világos?! – rivallok rá. Ő csak bámul, minden erő kiszökik a tagjaiból. Nem szól, nem mozdul, egyedül a vér csordogál az orrából. – Befogod a pofád, világos?! – bömbölöm. Zeng tőlem a part.

– Be – nyögi át a döbbenetén. Megszédülök. Én ezt most komolyan megcsináltam?

Feltápászkodom róla. Tovább futok. Hallom, hogy a távolban panaszkodik, valószínűleg az egyik kiképzőnek, de ő csak annyit felel, hogy biztosan megérdemelte.

Nem értem, mi történt. Legyőztem az egyik srácot. Komolyan legyőztem. Le tudtam nyomni.

A fejemet rázom, mintha nem is a földön járnék, hanem valahol a levegőben. De nem jó érzés. Bizonytalan. Ijesztő. Távolodom.

Nem így akartam. Megérdemelte, de ez akkor is annyira hirtelen volt. Kontrollálatlan.

Mindegy.

Leszarom.

Megérdemelte.

De ez… nem jellemző rám. Eddig nem volt.

Elérem a célt, de tovább futok. Nekem van még egy szigetköröm. Most kibaszottul örülök neki, mert ezek után nem tudom, mi vár rám a fiúk között. Megvertem az egyiket. Egon haverja, a neve Cassio.

Ezért talán megfizetek.

Ezért biztosan megfizetek.