19. Jamie

Este hét előtt öt perccel a közös vacsorára tartok. Darius mára békén hagyott, egész nap az edzéseken volt, én meg egyedül ültem a parton. A telefonomat visszakaptam, de semmi kedvem nem volt bárkit is felhívni. Kaptam pár üzenetet anyutól, a barátnőimtől és az unokatestvéremtől, azokra röviden válaszoltam, aztán podcastokat hallgattam, de valójában fogalmam sincs, miről szóltak. Azt hiszem, el is aludtam egy kicsit, amitől most kába vagyok, és nyomott. Rohadt unalmas egyedül, és semmi kedvem szembenézni a gondolataimmal.

Viszont szembenézni a többiekkel… Az kurva ijesztő. Nem tudom, mit gondolnak rólam a történtek után. Egon megtámadott. Meg akart ölni. Talán meg is teszi, ha Darius és a többiek nem lépnek közbe. Ilyesmi még soha nem történt a klán újoncai között. Ez nem szokványos dolog… és nem is normális.

Még pár lépés, és elhagyom a bokrokat, amelyek most jótékonyan takarnak. Már hallom a nevetgélést és beszélgetést – mindenki fáradt, de jókedvű, mert megint egy csodás napjuk volt, amit azzal töltöttek, amire vágynak: klánkatonának készültek. Én meg a kibaszott parton ültem, mert megsérült a nyakam, ugyanis az egyik úgynevezett bajtársam úgy döntött, hogy kinyír. Egy lánytól nem viseli el a vereséget.

A tény fájdalmas. Majdnem annyira, mint egy összezúzott gégeporc.

Kilépek a tisztásra. Páran felém fordulnak az asztaltól, majd gyorsan vissza, mintha semmit sem láttak volna. Magabiztos léptekkel haladok a hosszú asztal felé, amit körbeül a rengeteg fiú. Vajon hány tekerné még ki a nyakamat, ha nem lenne tilos?

Egont keresem a szememmel, hamar kiszúrom. Az orra vörös, duzzadt, a szeme alatt monokli, de olyan vidám, mintha mostanában remekül végezte volna a dolgát. Az asztalfőn ül, mint valami kibaszott kiskirály, aki azt hiszi, ő lesz a következő Kornelius Kondor. Nem lesz. Kornelius utóda valamelyik gyereke lesz, esetleg unokája. Egy fiúgyerek. Ez a rend. Mindig is ez volt a rend.

Ahogy az asztalhoz közeledem, egyre több gyanakvó, sanda pillantást kapok, páran összesúgnak. Remeg a gyomrom. Kurva jó.

– Sziasztok! – kiáltok rájuk. Nem fogok meghunyászkodni. Nem fogok félni. Jogom van itt lenni, ezt csak Kornelius veheti el tőlem, és ő szemmel láthatóan nem akarja. Már egyáltalán nem vádolom magam, amiért lesérültem. Ha valamire jutottam ma délután, akkor az ez volt: kibaszottul nem fair, ami velem történt, és nem kell szégyellnem magam miatta.

Páran sietve odaköszönnek, ahogy helyet foglalok a szokott helyemen Arlo és Gregor mellett, akik úgy beszélgetnek tovább, mintha az égvilágon semmi sem történt volna velem. Se egy „Hogy vagy?”, se egy „Minden oké?”. Talán okkal teszik.

– …drónokkal meg mindennel. Powercatekkel megyünk ki. Azokat is megtanítják vezetni – kapom el Gregor magyarázatának a végét.

– Kitől hallasz te ilyeneket? – kérdi Arlo.

– Rio mondta, úgyhogy biztosan igaz. Nagyon király lesz.

– Miről beszéltek? – kérdem. Igyekszem átlendülni a rosszkedvemen, de cseppet sem segít, hogy a hangom még rekedtes.

– Jövő hónapban új gyakorlópályánk lesz. Mi leszünk az elsők, akik kipróbálják – feleli lelkesen Gregor. – Drónfelderítés.

– Hűha! – csillan fel a szemem.

– Eddig csak azoknak tanították, akik Orvvadászok lesznek. Már évek óta drónokkal derítik fel az alfardók rejtekhelyeit, de idén lecserélik az egész flottát, és a régieket megkapjuk gyakorlásra. Szerintem, aki jól szerepel, annak tuti egyenes az útja az Orvvadászok közé. Már hallom is az alfardók visítását – dől hátra elégedetten Gregor.

– Vagy ez az előszűrő. Aki balfasz, az ne is álmodozzon arról, hogy bekerül – mormogja Arlo.

Megdobban a szívem. Én Orvvadász akarok lenni. Ezen a gyakorlaton jól kell szerepelnem!

– Hol lesz a gyakorlat? Hova megyünk ki? – kérdem izgatottan.

– Rio azt mondta, kis szigeteket rendeznek be gyakorlópályának. Elképesztő az a pasas. Egy igazi gyilkológép! – lelkendezik Gregor.

– Sokat beszélgettél vele? – Én is szívesebben beszélgettem volna a kiképzőkkel, mint hogy egyedül üljek a parton.

– Ja, nagyon jófej volt. Megkérdeztem, mik a legfontosabb gyakorlatok, ha orvvadász akarok lenni, és…

– És mik azok?

– Az alapkiképzésben minden, de főleg a felderítési képességek és gyorsaság számít. Azt mondta, nem igazán az alapján válogatnak, hogy összességében ki hogyan teljesít, az maximum a beugró, ha jó vagy. De kurva stabilnak és hidegvérűnek is kell lenned, meg nagyon jó csapatjátékosnak. És extra megbízhatónak. Azt mondta, fejben nagyon ott kell lenni. Ott nincs semmi „individualizmus”, tudnod kell a pontos tervet, de rögtönözni is, és azt is előre, hogy a társaid mit reagálnak váratlan helyzetekben. – Gregor nagy levegőt vesz a monológ végén. Kezd rám is átragadni a lelkesedése.

– Nem értem, miért olyan kurva nagy szám alfardókra vadászni. Mintha valami kitüntetés lenne.

– Mert az! – feleljük Gregorral kórusban.

– Vásárra viszitek a bőrötöket – vonja meg a vállát Arlo. – Ha ez nektek kitüntetés…

Négy újonc ekkor hatalmas tálakkal jelenik meg az asztalnál. Mint megtudtam, hajóval hozzák nekünk a főfogásokat Vultúrról, a reggelit az újoncok csinálják a nagy közös konyhán, és minden héten másokat osztanak be ellátmányfelelősnek.

– Jamie! – rikkant egy hang az asztal túloldaláról. Felkapom a fejem a döbbenettől.

– Légy jó kislány, és szedj nekünk – vigyorog rám Egon.

– Mi a fasz bajod van? – kérdem fintorogva. Darius nagyon is jól tette, hogy megverte. Talán túl gyöngéd is volt. Bár ne lenne sokkal nagyobb nálam ez a faszfej, és be tudnám fejezni, amit Darius elkezdett!

– Az a lányok dolga. Tedd hasznossá magad, ha már az edzésből kibuktál – kiáltja Egon. Mindenki minket figyel. Helyes.

– Úgy érted, ha már a gyilkossági kísérleted miatt nem tudok pár napig edzeni?

– Nem az én hibám, hogy gyönge vagy. A női testet nem erre teremtették, tudod?

– Mire? Hogy megfojtsák? A férfi testet erre teremtették?

– A fojtogatás még belefér, azt bírják a csajok. A harc nem a te asztalod. – Egon szeme elsötétül, komolyra vált. – Húzzál haza!

– Nem fogok – mordulok rá. Rohadt fasz. Nem hagyom, hogy megijesszen. Kifejezetten ez a célja, és én nem adom meg neki ezt az örömet.

– Csak azért nagy a pofád, mert tudod, hogy a faszid bevéd, ha kell. Mióta kúrogat téged? Már azelőtt is csináltátok, hogy idejöttél, vagy a fészerben kezdtétek?

– Nem kúrogat senki – jelentem ki hűvösen.

– És a többi kiképző? Ők is bejárnak hozzád? Vagy majd jövő hónaptól? Azért tartanak meg, igaz? Minden este mással fogsz baszni, mi? Igazi átjáróház leszel!

Azt a kurva…

– Nem kúrok senkivel, és jó nagy idióta vagy, ha azt hiszed, hogy a kiképzőknek itt kell tartaniuk egy csajt, ha szexhez akarnak jutni. Többüknek felesége van. Kibaszottul semmi értelme nem lenne egy kis szexért itt tartaniuk engem.

– Pedig már azt hittem, tudsz valamit, amiért megéri nekik. Ezek szerint semmire sem vagy jó. Nem adsz kaját, nem baszol, és harcolni sem tudsz. Mit keresel még itt?

– Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked – felelem, de belül valami megreccsen bennem. Soha senki nem beszélt még így velem. Irracionális minden, amit mond, de valahogy mégis ott motoszkál bennem a kétely: mi van, ha igaza van? Mi van, ha végig én voltam a hülye, és tényleg csak bohócot csinálok magamból azzal, hogy itt vagyok?

– Kurva nagyot tévedsz! Csak azért vagy itt, mert Darius basz téged. Ezt csak az nem látja, aki teljesen hülye.

– Nem basztam vele, és Kornelius dönt arról, ki lehet itt, nem te vagy Darius – szögezem le. Bár megvédhetném Dariust, és kijelenthetném, hogy ő nem ekkora suttyó, hogy mindenáron be akarjon jutni a bugyimba, de sajnos az öngól lenne. Kár lenne tagadni a nyilvánvalót.

– Ezek szerint a vezérrel…

– Elég lesz, Egon – vág a szavába Arlo. Egon szeme elkerekedik. Arlo csak vigyorog rá, én pedig kettejük között kapkodom a fejem. Megvédett? Azt hittem, tesz rá, mi van velem. Komolyan kiállt mellettem? Jóleső melegség árad szét bennem. Arlót mégis érdekli, mi van velem.

– Te meg… – kezdi Egon, de Arlo határozottan felpattan és ráordít.

– Nem beszélhetsz így egy bajtársaddal. Kornelius sem így akarja, nagyon jól tudod. Jamie… közénk tartozik. Ugyanolyan tiszteletet érdemel, mint bárki más – folytatja elégedetten Arlo. Egon gyanakvón méri végig. Nem tetszik neki, hogy valaki ellentmond a szavának.

– Ki fogsz esni, Jamie – zárja rövidre Egon, majd szed magának az ételből, és nekilát. Elképedve bámulom. Komolyan azt hitte, hogy becsicskulok neki? Ennyire gyávának néz?

A vacsora további része nyugodtan telik. Úgy tűnik, ha nekem nem is, Arlónak van némi tekintélye. Az apja, Lorenz a pandorai kapitány, több száz klántag tartozik alá. Egonnak is kapitány az apja, de kisebb városban, és talán ez elég, hogy egy időre meghunyászkodjon. Fogalmam sincs. Az én apám egy senki a klánban, és különben is… nem a fia vagyok, hanem a lánya.

Vacsora után nem maradok sokat, mert nem akarok támadási felületet adni. Még mindig félek, amiért utálom magamat, de szükségem lenne egy pár percre, amikor biztonságban érzem magamat. Az pedig… jelenleg csak Darius mellett elérhető. Hiába a haragom, vele akarok lenni. Csak egy kicsit, és… nem is tudom. Már nem sok időnk van együtt. Talán nem lenne annyira rossz, ha egy icike-picikét beszélgetnék vele, csak úgy, kötetlenül. Esetleg elmesél egy-két dolgot a drónokról vagy ilyesmi. Azt mondta, segít, ha kell. Ki kéne használnom most, amíg még nem kell külön, feltűnően jeleznem egy telefonhívással.

Mikor belépek a viskóba, az hálószobája ajtaja nyitva áll, ő a mobilklíma hatósugarában fekszik az ágyán, de azonnal felül, ahogy belépek a közlekedőbe.

– Hogy ment? – kérdi zavartan.

– Sikerült ennem, uram. Tudok nyelni, ha erre gondol.

Elmosolyodik.

– Nem egészen erre gondoltam, de örülök, hogy tudsz nyelni.

– Egon belém kötött, de visszaszóltam neki, ha erre célzott, uram.

– Nem hagyhatnánk ezt az uramozást? Már annyira mindegy, Jamie.

– Amennyiben leszokik a „kis mazsola” megnevezésről, uram, abban az esetben hajlandó vagyok eltekinteni az uramozástól, uram – felelem csintalan mosollyal. Darius az ajkába harap, hogy egy sokkal szélesebb vigyort fojtson el, majd feláll, megkerüli a mobilklímát, és kezet nyújt:

– Megteszem, ami tőlem telik.

Elfogadom a kézfogást. A tenyere meleg, száraz, kissé érdes a bőre. Hatalmas keze van az enyémhez képest, gyönyörű vénák hálózzák be, és megpillantom a csuklóján Pinokkiót. A kis bábu döbbenten markolja a szamárfarkát, a sapkája mellől két hatalmas szamárfül mered az égnek.

– Miért pont szamár? – csúszik ki a számon, és azon kapom magam, hogy még mindig Darius kezét fogom, a csuklóját felfordítom, és a tetoválását mustrálom.

– Mert az vagyok – feleli gyengéden. Tartja a kezemet. Kezd intim lenni a pillanat.

– Hogy érted? – Elengedem őt, mielőtt megint belecsúsznánk egy flörtbe. Darius mélyen a szemembe néz a válaszhoz. Az írisze zöldje ragyogóan tiszta, mintha kristályüvegből lenne.

– Annyi nagyszerű lánnyal volt már dolgom, de egyik sem lett az én Kék Tündérem. Mindegyikkel csak pillanatnyi az öröm, mint a Vidám Szigeten, pedig biztos vagyok benne, hogy ha nyitott szemmel járnék, akkor megtalálnám azt, akitől végre igazinak érezhetem magam. Tékozló vagyok. Egy szamár. – A levegő megreked közöttünk, remeg a baritonjától. Nyelnem kell. Milyen megható és milyen álságos.

– Hány lányt vittél ágyba ezzel a dumával? – teszem csípőre a kezemet.

Darius teli torokból röhög fel.

– Sokat. Rengeteget – feleli a hajába túrva. Kissé kipirult a lebukástól.

– Mindenki beveszi?

– Mindenki be akarja venni.

– Ez borzalmas.

– Az. Tudom, hogy az. De ha engem kérdezel, Rio rosszabb, neki…

– Nem akarom hallani! – Mármint újra nem akarom hallani, ugyanis pontosan tudom, hogy Rio alhasán egy virágcsokor díszeleg, ami arra szolgál, hogy „a lányok valami szépet nézzenek, amikor leszopják”. Bár mostanában már csak a felesége nézegeti azt a tetkót. Sajnos a srácoktól túlontúl sokat hallok a kiképzőinkről az esti beszélgetések alatt.

– Kornelius meg a kis unokahúgával csajozott, amikor ő még totyogó volt. Ha kinézett egy lányt, aki tartott tőle, elintézte, hogy lássa őt, ahogy Ethelynnel játszik. Persze máskor is foglalkozott Ethelynnel, igazából elég tisztességes apapótlék neki, de… Hát nem is tudom. Ágyba vinni a nőket egy ilyen trükkel azért…

– …gátlástalan – fejezem be a gondolatát. Fintorgok, a gyomrom kissé felfordul. A feljebbvalóim undorító módon állnak a nőkhöz.

– Az! Kiülünk egy kicsit? – kérdi Darius. – Itt még mindig meg lehet gyulladni.

Vállat vonok, mintha tökmindegy lenne, pedig a gondolatra összevissza ver a szívem. Egy pici darabkám most nagyon szívesen elhinné, hogy én lehetek a Kék Tündére. Hogy én lehetek a különleges valaki, akitől valódinak érzi magát.

De ennyire ostoba picsa nem leszek. Soha.

– Üljünk.

Kilépünk az éjszakába, megkerüljük a viskót, és a fa alatti asztalhoz megyünk, ahol az első napomon reggeliztünk. Baromi sötét van alatta, alig találom meg a széket, és mindkét kezemmel kell fognom a karfáját, hogy ne üljek mellé. Darius mellém húzódik az ő székével, épp csak elfogadható távolságba.

– Szóval Egon beléd kötött. Miket mondott? – szól a kellemes hang a sötétből. Érzem a meleg, fűszeres napfény- és tengerillatát, a vibráló jelenlétét. A látásom kiesett az érzékeim közül, minden más pedig felerősödött. A bensőm vágyakozva remegni kezd.

– Nem fontos. Az egyik srác kiállt értem, és én is magamért.

– Nocsak. – Darius megmozdul a sötétben. Fogalmam sincs, mit csinál, kedvem lenne kitapintani, vajon milyen pózban ül most. A lelki szemeim előtt megjelenik a teste. A vaskos izomkötegek a karján és mellkasán, a csodálatosan széles válla, a hosszú inas nyaka, a napbarnított bőre. Talán ha sokáig összezárva maradnánk, nem is ő törne meg, hanem előbb-utóbb én. Milyen lenne egy éjszaka belopózni hozzá, és befeküdni mellé az ágyba? Biztosan azonnal rám vetné magát, és… megmutatná, mi az, amiért minden lány annyira odavan, aki hátramegy vele a Tropico raktárába.

– Ki volt az? Ki védett be? – kérdi.

– Nem számít.

– Veled aztán nem egyszerű beszélgetni. Na, halljam! – A szigora a felszínen játékos, de a mélyben… féltékeny?

– Arlo volt.

– Az érdekes.

Felkapom a fejem.

– Egon is annak találta – felelem növekvő feszültséggel. – Mondott… mondott rólam valamit Arlo?

– Sok mindenki mond rólad sok mindent. Nem értek mindent tisztán, nem az a dolgom, hogy taknyos kamaszok baromságait hallgassam – feleli sötéten Darius. A levegő lehűl körülöttünk.

– Nem nézik jó szemmel, hogy megvédsz.

– Nem. Én is ezt szűrtem le.

– Szeretném, ha többet nem tennéd. Kérlek – suttogom bizonytalanul. Talán ezzel a halálos ítéletemet írom alá.

Darius nagyon fújtat.

– Nem fogom se én, se egyik másik kiképző sem, hagyni, hogy…

– Elég akkor beavatkozni, ha tényleg nagy a baj – hadarom. – Tényleg! A többit elbírom. Kérlek, Darius! Nem szeretném, ha a széltől is óvnátok. Teljesen ki fognak közösíteni.

– Én is ettől tartok – feleli fáradtan. Basszus, hát ő is látja? A rohadt életbe! Tényleg nagy lehet a baj. Vajon miket mondtak ma rólam a hátam mögött a többiek?

– Megtennéd, hogy megmondod a többi kiképzőnek is, hogy hagyjanak engem boldogulni? Akkor is, ha szemétkednek velem. Már így is én vagyok a sziget kurvája szerintük, nem akarok még több alapot adni ezekre a pletykákra.

Darius hallgat. Hosszan, fájdalmasan.

Legszívesebben megérinteném, hogy meggyőződjek róla, tényleg itt van még velem, mire végre megszólal.

– Rendben – súgja bánatosan. – Megmondom a többieknek is.

– Köszönöm.

– Hát, igazán nincs mit – mormogja Darius. Bántja a dolog. Nem így akarta. Teher vagyok neki…

– Mesélj inkább a drónos gyakorlatról – kérem lelkesen. Megrezzen mellettem, szinte látom, hogy elmosolyodik. Odafenn a fán egy kabóca éneke harsan fel.

– Még én sem voltam azokon a szigeteken, szóval…

– Több is van?

– Aha. Kornelius most rendezi be őket.

– De izgalmas!

– Az. Igazság szerint a drónok nekem is újak. Veletek fogom megtanulni.

– Komolyan? – rikkantok fel. – Azt hittem, te aztán mindent tudsz… – szúrok oda neki, és játékosan karba bokszolom. A mozdulat annyira suta, hogy inkább tűnik simogatásnak, amitől elönti az arcomat a vér. Látni akarom, Darius hogyan értékeli, de betemet minket a sötétség, én pedig kimelegszem a közelségétől. Ebből a szempontból nagyon is jó lesz, ha kiköltözik. Hasznos…

– Azért nem mindent. Tizennégy évesen kezdtem, és nem is a rendes kiképzésen, így van pár hézag a tudásomban.

– Hogyhogy? Miért akkor?

– Nos… – Darius megköszörüli a torkát. – Engem befogadtak. Mármint Kornelius és a fiúk. Apám meghalt, amikor tizenkettő voltam, és… hát, nem vagyok rá büszke, de egy darabig az utcán éltem. Nem akartam árvaházba menni, ha bevittek, megszöktem. Aztán… keresztezték egymást az útjaink, és kikönyörögtem, hogy vegyenek be. Megszántak, és megtették. Gyakorlatilag onnantól kezdve Vultúron nőttem fel.

– Hűha! Ezt nem hallottam a fiúktól, pedig mindent elpletykálnak, amit a kiképzőkről megtudnak.

– Pedig nem titok. Csak nem szoktam vele dicsekedni – fűzi hozzá bánatosan.

Ó, bassza meg! Dariusnak nem lehetett könnyű sorsa. Gyerekként egyedül a nagyvilágban, az utcán alva. Teljesen elveszve, magányosan, nincstelenül. Összeszorul a szívem a gondolatra.

– És az anyukád? Vagy ha nem szeretnél, nem muszáj róla beszélni! Ne haragudj, tapintatlan vagyok.

– Semmi baj – lágyan megérinti a karomat, éppen csak egy pillanatra. Mindenem libabőrös lesz. Legszívesebben rákérdeznék, hogy ezzel a történettel is szokott-e csajozni, de az az érzésem, hogy nem. Ez most más. Ez olyasmi, amit nem mesél el mindenkinek. – Anyukámat nem ismertem. Pár napos voltam, amikor meghalt. Kórházi fertőzés vitte el, miután megszülettem. Azt hiszem, ezért is olyan nehéz nekem a lányokkal. Valahogy nem tudom, hogyan közeledjek hozzájuk… lélekben.

Kellemetlen súllyal terít be a szégyen. Miért is hittem, hogy nincs semmi Darius szoknyapecérsége mögött? Hogy csak egy lelketlen rosszfiú, akinek a puncivadászat a hobbija. Pedig nem tűnik üresnek, nem úgy néz ki, mint aki fából van, és nem is szeretne az lenni. Valódi akar lenni.

– Az a tetkó… azt te nagyon is komolyan gondolod.

Hallgat. Az éjszaka megfeszül körülöttünk. Most tennem kéne valamit? Mondani valami megnyugtatót? Vagy épp ellenkezőleg? Túl mélyre ástam? Bizalmaskodtam? Bassza meg, Darius a kiképzőm, és épp élete legfájdalmasabb élményeit osztja meg velem. Azt hiszem, megint belecsúsztunk valamibe, ami kurva messze van a kiképző–újonc viszonytól.

– Ideje lefeküdni, kis mazsola. Holnap hosszú napod lesz – szól hirtelen, azzal feláll a székről. Robosztus, férfias sziluettje megindul a sötétben a házikó felé, én meg csak ülök, bámulok utána, és mardos a szégyen. Ítélkező voltam, aztán vájkáló, ő pedig…

– Nem vagyok mazsola, uram – kiáltok utána kétségbeesetten. Direkt csinálta. Szándékosan szólított így, mert ezúttal ő volt az, aki tett egy lépést hátra. Belém mar a gondolat. Mit is akartam én az imént? Nem akar velem lenni, nem akar lejönni hozzám a pokolba. Sok vagyok neki.

Egy könnycsepp ereszkedik le az arcomon, nedves, hűvös ösvényt hagyva maga után. Darius szó szerint hagyott itt az imént, mielőtt fel kellett volna fednie az emberi oldalát. Testben és lélekben is távolodni akar tőlem.