Ebédkor Arlo és Gregor mellé telepszem, akik egy mukkot sem szólnak, mikor helyet foglalok. Mi a fene van? Nem akarok rákérdezni. Talán semmi, talán csak fáradtak, én pedig nem szeretném a „hisztis csaj” benyomását kelteni.

– Kornelius jól felcseszte magát, mi? – bököm oldalba Arlót, akinek már kékül a járomcsontja felett a bőr. Azt hiszem, rajtam is látszani fog a pofon.

Összehúzza a szemöldökét, de rám se néz. Csak lapátolja tovább a rizst és a ragut. Rosszat mondtam? Hisz engem is megütött. Sorstársak vagyunk.

– Tényleg annyira fájt a fejed? – kérdem feszülten.

– Dehogy, csak kurvára untam a gyakorlatot. Nem hittem, hogy fél perc se kell, hogy eldurranjon az agya – morogja Arlo.

– Legközelebb ne kóstolgasd – vetem fel, mire ő a tányérjába ejti a villáját.

– Fogd be, mazsola – dörren rám. Elképedek. Mi a fasz baja van? És egyáltalán honnan ismeri a Darius által rám aggatott hülye becenevet?

– Mekkora punci vagy – cukkolom. – Én is kaptam egy pofont, mégsem rinyálok miatta.

– Te megérdemelted. Ilyen balfasz célratartást még életemben nem láttam – veti oda Arlo.

Gregor csak tömi a fejét és röhög közben.

– Egy kicsit tényleg túltolod, Arlo – szól két falat között. – Annyira nem nagy ügy.

– Nem nagy? Tudod, ki az apám? – sziszegi Arlo.

– Ja, vágom. Kapitány. És akkor mi van? Itt a srácok felének nagykutya az apja.

Arlo sértetten forgatja meg a szemét, majd folytatja az evést. Kis mimóza. Eddig nem sok pozitív tapasztalatom van vele, de ő legalább szívesen állt szóba velem tegnap este. Talán érdemes lenne megpróbálnom mások felé is nyitni, de egy kicsit félek a csalódástól. Sokan furán néznek rám, és néha az az érzésem, hogy rólam beszélnek, amikor tisztes távolságban vagyok tőlük. Elkaptam már pár gúnyos tekintetet a mai nap folyamán.

Na meg persze senki sem tökéletes, nem várhatom Arlótól és Gregortól sem, hogy mindig jó passzban legyenek, főleg egy ilyen kemény délelőtt után.

 

 

Ebéd után közelharcgyakorlat következik. Magamban imádkozom, hogy ne Dariussal kerüljek megint össze. Mázlim van, ugyanis a párokat ezúttal kisorsolják.

– Jamie és Egon – jelenti be Rio, mindkettőnk nevének cetlijével a kezében. Bassza meg. Egon itt az „alfahím”, aki azt hiszi magáról, hogy fontosabb, mint Kornelius. Nagydarab, közel olyan magas, mint Darius, a bőre sötét, cserzett, és jóval idősebbnek néz ki a koránál. Igazi betrai a sötétbarna szemével és hajával. Alig várom, hogy lebőgjek előtte…

Kornelius megmutatja a mai fogásokat, és kicsit visszatér belém a remény, ugyanis nagyrészt brazil dzsúdzsucura épülnek, így régóta gyakorlom őket. Legalább nem új technikákat kell ma bevetnem.

Mikor a vezér végzett a magyarázattal, megkeresem Egont, aki keresztbefont karral vár, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én járulok az ő színe elé. Igazi faszfej.

– Nyugi, kislány, óvatos leszek – mér végig ragacsos-nyúlós gúnnyal a hangjában. Felszökik a vérnyomásom. Mekkora egy rohadék! – Gyere csak, kicsi – suttogja gonosz vigyorral, és alapállásba helyezkedik. Én is felveszem a pózt, közelítek hozzá, egymással szemben araszolunk, körbe-körbe.

Az első két manőver, amit gyakorolnunk kell a csípődobás és a lábsöprés. Összpontosítok, figyelem minden rezdülését, várom a pillanatot, mikor a súlya teljesen az egyik lábára nehezedik. Nekem a bal az erősebb, így a jobbat célzom meg. A szemébe nézek, de így is pontosan érzem a mozdulatait, felveszem a ritmusát, és meglendítem a lábamat. Erőből találom bokán, a mozdulat olajozott, betalál, Egon valóban kibillen, egy pillanatig azt hiszem, visszanyeri az egyensúlyát – elvégre jóval nagyobb nálam –, de a következőben már az oldalán fekszik a földön. Ma már másodjára szegeződik minden tekintet rám.

– Szép! – rikkant Kornelius. Leesik az állam. Megdicsért? Komolyan nekem mondta? Körbenézek. Még senki nem vitte földre a másikat.

Nekem mondta!

Kornelius Kondor megdicsért!

Az ajkamba harapok, hogy a vigyoromat el tudjam nyomni, majd a kezemet nyújtom Egonnak, hogy felsegítsem, de ő undorral húzódik el. Seggarc.

Felugrik, a szeme szikrákat hány. Felbosszantottam a beképzelt kis szarházit. Teszek rá! Ideje, hogy megtanulja elviselni a vereséget.

– Folytassuk – köpi oda, és azonnal támadásba lendül. Megragadja a karomat, én készen állok rá, hogy kivédjem a két fogást, amit ma gyakorolnunk kell, de Egon hirtelen nagyot ránt rajtam, mögém kerül, egyik karjával a derekamat ragadja meg, a másikkal a vállamat, és a földre ránt. Ez kibaszottul nem csípődobás vagy lábsöprés volt, inkább valami birkózófogás, amiből most dühödten próbálok kiszabadulni. Az alkarja, ami eddig a vállamat szorította, most a nyakamra feszül. A kurva életbe!

Kibaszott erős, sokkal keményebben szorít, mint Darius tette, azonnal elzárja a levegő útját. Megpaskolom a torkomnak feszülő, kőkemény kart, jelezve, hogy feladom, de Egon csak szorít.

Ismét paskolok, a félelem és oxigénhiány összeszorítja a mellkasomat, érzem, hogy nem jut elegendő vér az agyamba. Kibaszottul fáj a torkom, sötét, táncoló foltokat látok, a tüdőm vákuumszerűen szorul össze. A fejem lüktet, a fülem zúgni kezd. A szívem szerencsétlenül vergődik a bordáim között, kiáltani akarok, sikoltani, kapálózom, iszonyatosan félek, mert már tudom, mire megy ki a játék: most kibaszottul meg fog fojtani, és én rosszul osztottam be az erőmet, nem vettem elég mély levegőt, a karom gyengül, bizsereg minden végtagom, a világ homályosul és egyre sötétebb.

A zajok elhalnak.

A fények kihunynak.

Zuhanok a sötétben, puhára érkezem, de mintha nem is padlót fognék, csak megállnék valahol a semmiben.

Csend van és vaksötét. Betemet, mint egy fekete bársonyköpeny, tapogatózom benne, keresem a kiutat, a visszautat a saját világomba, mert ha másban nem is, abban biztos vagyok, hogy ez most nem Fióka, nem Betra, de még csak nem is az én időm. Valahol máshol vagyok, egy köztes térben és ez halálosan megrémít.

Vissza kell jutnom.

Vissza akarok jutni!

Apró, ragyogó fény jelenik meg előttem a távolban. Közelít. Rettegek tőle.

A sötét elnehezül rajtam, agyonnyom, a tér szűkül, kiszorít magából, a fénypont növekszik. Lassan kirajzolódik. Magas, női alak. Ismerős. Ő állt az ablakomban az álmomban! Basszus, most is álmodom? Vagy haldoklom? Mit akar tőlem? Ki ő?

Már csak pár lépésre van tőlem, ki tudom venni a vonásait, a szemöldöke vastag, szigorú, a haja hosszú, fekete, szálegyenes, keretbe foglalja a szögletes arcát. A kezét nyújtja. Tudom, hogy vezetni akar valahová. De hová? Visszavisz az élőkhöz? Vagy magával ránt a halálba?

Nem fogadom el a nyújtott kezet. Csak bámulom, ő visszanéz, türelmetlenné válik, felém kap, én elhúzódnék, de ő gyorsabb, és mintha valami csövön szívnának be, ami egy jégverembe visz, úgy süvít át rajtam a jeges fuvallat.

Hirtelen lesz borzasztóan meleg körülöttem.