Egész nap le sem veszem a szememet Jamie-ről. Szigorúan szakmai szempontok alapján figyelem, és arra is készülök, ha esetleg valaki beleköt, vagy segítségre van szüksége. Azt hiszem, még nem vette észre, hogy összesúgnak a háta mögött. Talán sejti, csak nem akar tudomást venni róla. Még az a két srác is röhög egy-egy ügyetlenebb mozdulatán, akikkel reggel olyan jókedvűen beszélgetett. Ha jól láttam, szemtől szemben még senki sem bunkózik vele, de egyelőre nagyon nem úgy néz ki, hogy befogadják. Inkább úgy figyelik, mint valami egyszemélyes vándorcirkuszt.

Irritál a dolog.

Mi több, összeszorul tőle a szívem. Jamie tiszteletet érdemelne a bátorságáért és elhivatottságáért, nem röhögést a háta mögött.

A lőgyakorlatra izgatottan érkezik, tudja, hogy ez az ő száma. Már a felvételin is ügyesen célzott, bár az még talán nem esett le neki, hogy itt egy darabig nem fog lőni, legfeljebb gumilövedékkel. Éles lőszert addig nem látnak a kölykök, amíg hivatalosan fel nem vesszük őket a klánba. Ma pedig kizárólag gyakorlótöltényt kapnak, ami technikailag egy üres hüvely, sem lőpor, sem golyó nincs benne. Egyedül arra jó, hogy a töltést gyakorolják vele. Ráadásul elmélettel kezdünk, ami közel egy órás.

Mire kijutunk a lőtérre, már mindenki lelkesedése alábbhagy. Jamie középen kap helyet, azonnal nekilát a feladatának, ami ma egy AK-47, Glock-19 és MP5 szétszerelése, tisztítása és összerakása, majd a töltés gyakorlása, és utolsó feladatként a helyes lőpozíciók elsajátítása. Nem akarok ráakaszkodni, így fel-alá járkálok a lőállások mögött, segítek és magyarázok annak, aki kéri, és igyekszem nem egyfolytában Jamie felé sandítani. Le sem tagadhatná, hogy baromira nem örül, ha pont tőlem kell segítséget elfogadnia, így ráhagyom a dolgot Rióra, Izanra, Stefanra, vagy arra, aki épp a közelében van.

Aki most épp Kornelius.

Megáll Jamie mögött, egy darabig figyeli, ahogy a kis mazsola becsatolja a tárat a Kalasnyikovba, meghúzza a závárkart. Ebből a szögből látom, mennyire elvörösödik, határozottan lámpalázas lett Kornelius figyelmétől. Tuti agyonnyomja a teljesítménykényszer. Kornelius azonban nem szól, kivárja, mit tesz Jamie minden segítség nélkül.

A feladat következő része a céltartás. Jamie a vállára veszi a fegyvert, azonban a mozdulat nem sima, a cső kitér oldalra. Megdobban a szívem. Ez hiba, és Neels természetesen észrevette.

Dörren a hangja a lőtéren.

– Mi a szart csinálsz? – Odaugrik, kitépi Jamie kezéből a fegyvert. – A cső mindig előre néz! Mindig előre! Vagy ki akarsz nyírni valakit?

Jamie felhúzott vállal rázza a fejét, megremeg, és mire észbe kapunk, Kornelius tenyere már lendül, és hatalmasat csattan Jamie arcán. Mindenki őket bámulja.

Szegény kis mazsola igyekszik magához térni a történtekből, bennem döbbenet cikázik, majd villámgyorsan csap át haragba. Pofonvágta! Mi a fasz? Komolyan pofonvágta? A lábam magától lendül, feléjük sietek.

Jamie az arcát simogatja, értetlenül bámulva a vezért, majd reflexből veszi el a kezébe nyomott fegyvert.

– Újra! – rivall rá Kornelius. Jamie gépiesen engedelmeskedik, ezúttal helyesen kivitelezve a célratartás mozdulatát. Neels semmit sem mond. Egyszerűen továbbsétál. Jamie csak áll, célra tart, belefagyott a mozdulatba. Talán azt sem tudja, hogy Neels már nem figyeli őt.

Pofon vágta.

Végül is ez az egyenlő bánásmód. Bármelyik srácot pofonvágta volna ezért, de még engem is.

Végre elérem Jamie-t, megérintem a vállát. Ő fegyelmezetten ereszti le a fegyvert, és csak aztán fordul meg. Máris jóval ügyesebb.

– Minden oké? – kérdem indulatosan. Az arca vörös, Kornelius tenyerének nyoma egyértelműen kirajzolódik rajta. Baszd meg, Neels, azért ő mégiscsak… lány. És katona. Zavarban vagyok. Most ez helyes volt a részéről, vagy sem?

– Nagyon rosszat csináltam? – kérdi kétségbeesve Jamie.

– Nem. Hiba volt, de az elején mindenki elköveti. Nem nagy ügy, ezért kaptok még csak gyakorlótöltényt.

– Akkor most nem gondolja, hogy…

– Nem. Hidd el, hogy mindenki csinál ilyet az elején.

Jamie kifújja magát. Úgy látszik, nem érdekli a pofon. Az érdekli, hogyan teljesít.

– Jól vagy? – kérdem végül, ugyanis engem nem hagy nyugodni az ütés.

– Aha. Nem volt nagy.

Azért azt nem mondanám. Kapott akkorát, mint bárki más.

– Szívós kis mazsola vagy – veregetem meg a vállát. Olyan férfiasan.

Legnagyobb döbbenetemre Jamie elmosolyodik. Már nem veszi cukkolásnak a becenevet? Voltaképp csak részben szántam annak, elsősorban azért hívom így, mert édesnek találom őt. A Jamie név túl fiús hozzá, egyszerűen nem jön úgy a számra.

– Kell valamiben segítség? – kérdem a fegyvereit figyelve. Az MP5 darabokban van. Nem csoda, az a legkomplexebb a három közül.

Jamie hezitál, küzd a büszkeségével.

– Az MP5 egy kicsit… próbáltam összerakni, de a zárszerkezet… szóval nem zár rendesen a szán – ismeri el pironkodva.

Elmosolyodom.

– Kell egy kis idő, hogy beletanuljon az ember. Megmutatom – azzal letérdelek a fűbe, hogy hosszas magyarázattal kísérve összeszereljem neki a géppisztolyt. Jamie bólogat, a reggeli sértettségének nyoma sincs, és a végén hálásan köszöni meg a segítséget.

Nocsak. Haladunk.

– Most te jössz. – Bíztatón elé tolom a fegyvert. Ő nekilát, és a magyarázat után már hibátlanul szereli szét és rakja újra össze.

– Szép munka, Jamie! – Azzal felállok, és otthagyom, mielőtt túltolnám a dolgokat. Talán még van esély helyrehozni a szar kezdést.