12. Kael

A nimfák érintése sem lehet finomabb, mint Sennáé, ahogy óvatosan végigmaszírozza a vállamat, mellkasomat és karomat. Nem siet, én pedig nem sürgetem. Nincs férfitesthez szokva, idő kell neki, hogy felfedezze. Megengedem, hogy a maga tempójában haladjon. Előbb-utóbb meg kell majd érintenie a szerszámomat is – jót fog neki tenni, ha először a kezével fedezi fel.

A tenyere túlontúl hosszan időzik a vállövemen.

– Lejjebb, Senna! – utasítom.

Szuszog. Érzem, hogy remeg.

– Lépj a combom közé, úgy jobban elérsz – parancsolom neki.

Résnyire nyitott szemmel figyelem a hófehér, éteri szépséget, ahogy a lábam közé helyezkedik. A melle előrebukik, amikor rám hajol, hogy a hasfalamat kezdje el beolajozni.

– Ne szégyenlősködj – duruzsolom a kis galambnak. Csodás látvány így, mezítelenül, csak a selymes szőke haja takarja, az is csurom vizes. Gondolok egyet, megragadom és az ölembe ültetem. Felsikkant, és mindketten meglepődünk, amikor a nyakamba kapaszkodik, hogy ne csússzon a padlóra. Egy papnő, akinek lassan a felszínre hozom a földi asszony mivoltát.

Ismerem Róma gazdag feleségeit. Befolyásos emberek női járnak néha hozzám, titkos éjszakákért fizetnek, csak hogy megtudhassák, milyen a nász egy gladiátorral. Szemenszedett hazugság, hogy a fehérnép nem szereti legalább annyira a testi örömöket, mint a férfiak. Némelyik asszony talán még jobban, hevesebben kívánja a szerelmet, mint az ura – és azok bizony máshol fogják keresni a kielégülést. Például nálam.

Senna lesüti a szemét. Elenged, hagyja, hogy én tartsam meg. Édes szépség, kezd kezessé válni, és ez felkelti a kíváncsiságomat.

Meddig tudnék vele elmenni? Vajon képes vagyok rávenni, hogy önszántából engedje magát meghágni? Vagy legalább el tudnám érni, hogy leplezetlenül vágyakozzon rá? Hogy ne kényszernek, hanem szükségletnek érezze? Magamba tudnék bolondítani egy papnőt?

Kegyetlen játszma lenne, hiszen eladni készülök közvetlenül azután, hogy elvettem a szüzességét, és a vérével felkentem magam. Varkundot dicsőítem majd vele, aki isteni szerencsében részesít hálából, de talán az odavezető utat egy kicsit elnyújthatnám.

Senna kék szeme az enyémbe réved. Rémült, de már közel sem annyira, mint a kolosszeumban.

– Nincs mitől félned. Nem vagyok szívtelen ember – suttogom neki. Az ajkához hajolok, csókot lehelek rá. Megmerevedik. Soha még hasonló sem történt vele, de kezd rákapni az ízére.

Gonoszság lenne elcsavarni a fejét. És kihívás. Én imádom a kihívásokat.