10. Senna

Alig kapok levegőt, a szemem előtt csillagok táncolnak. Mintha lángra gyúltam volna az imént, de valami túlvilági tűzben. Soha hasonlót nem éreztem még, mint amit Kael okozott nekem. Ez valami mágia? Valami pogány rítus? Mi történt a testemmel? A bűnös vágyból szökkent szárba az egész, és én próbáltam elnyomni, de kényszerített rá, hogy érezzem, amíg az egész elviselhetetlenné nem vált, és végül valósággal kitört bennem, mint egy vulkán. Elevenen égetett el, és most… boldog vagyok.

Nem lenne szabad. Ez szentségtörés volt, tisztátalan és mocskos, de akkor miért érzem úgy magam tőle, mint még soha semmitől, mintha isteni meleg fényben fürdenék, és hirtelen feltisztultam volna?

Kael engedi, hogy kifújjam magam, majd szembefordít magával.

– Szépséges a kéjed, Senna. Szín költözött az arcodba tőle – szól, majd a víz alá merül a nyakáig, hogy a lábamat is lekaparja a strigillel, aztán átadja nekem. Most rajtam a sor, hogy megtisztogassam a portól. Remeg még, elgyengült minden tagom, szinte magától mozdul a kezem, ahogy nekilátok a kaparásnak. Az arcával kezdem, ahogy ő tette velem. A tekintetünk összefonódik, most először van merszem a szemébe nézni. Sötétbarna, izzó szempár, átható, veszedelmes pillantás. A zsigereim ismét összehúzódnak a félelemtől, de az ágyékom összerándul.

– Mit értesz az alatt, hogy felkészült leszek? Mit jelent ez? – kérdem halkan.

– Ha kiszálltunk a vízből, megmutatom neked – feleli érdes hangon. A strigil a mellkasán jár, a szája széle megrezzen, ahogy a mellbimbóján húzom végig. Ugyanazt érzi ilyenkor, amit én éreztem? Mélysötét vágyakozást, ami magához ránt, átszövi a testet, minden porcikámat elárasztja, és nyomorba akarja dönteni? Égni kezd az arcom. Bármit is tett velem, az helytelen volt. Szentségtelen. Én pedig megtörtem. Talán ez egy próba volt Diana istennő részéről, amin azonnal elbuktam.

A kis ösztön azt suttogja bennem, hogy most ne törődjek ezzel, inkább adjam meg magam, ússzak az árral, mert akkor a víz felett maradhatok, éltető levegőt szívhatok be, és minden, ami a víz alatt történik, az már nem rám tartozik, hanem az áramlatra. De Diana ezt akarja? Ezt várja tőlem? Vagy azt, hogy harcoljak? Miért adott nálamnál jóval nagyobb ellenfelet, aki egyszerűen lefog, és úgy játszik a testemen, mint egy hangszeren, azt a dallamot választva, amihez épp kedve szottyan.

A gladiátor hasához érek, már vészesen közel járok a még mindig meredező dárdájához. Ha megérinteném, az gyalázatos lenne, de ott feszül bennem a kérdés: vajon milyen lehet? Talán nem annyira borzalmas, talán tényleg segítene felkészülni arra, amit valószínűleg nem tudok elkerülni.

A kaparóval az alhasáig érek, de a dárdáját kikerülöm, amikor a combjára siklik át az eszköz. Nem merem megérinteni. Ha megtenném, talán ránk omlana a ház Diana haragjától.

Kael azonban megragadja a csuklómat a víz alatt.

– Ott is! Alaposan! – parancsol rám, azzal a strigilt a dárdájára helyezi. Az eszköz nyele hosszúkás, így közvetlenül nem érek hozzá, de érzem, mennyire kemény ez a testrész. Akár a kő, és mégis van benne némi puhaság. Selymesség. Furcsán fest. Idegenül, mintha nem is lenne valódi. Pár hete csak egy lázálomban láthattam volna ilyesmit.

Kaelnek ez egy érzékeny pontja, mert hangosan sóhajtozik, ahogy megtisztítom. Akárcsak én, amikor a combom közé nyúlt, hogy megsimogasson.

Le kell térdelnem a dézsa aljára, hogy a combját és lábszárát is megtisztogassam, végül pedig talpra állít. Szédelgek, bizonytalan és kába vagyok, de amint Kael kiszáll a dézsából, belém csap a félelem. Végeztünk a fürdéssel, most valami más következik.

– Gyere ki, Senna – vigyorog rám. A kezét nyújtja. Hátrálok, a szemem megint megtelik könnyel. Nem. Nem is értem, hogy felejthettem el, mi vár rám. Nem akarom, hogy megtegye!

– Ne! – nyögöm, és a dézsa másik végébe húzódom.

– Megint kezded ezt? Gyere ki! Ne kényszeríts, hogy ki kelljen téged szednem. Sokkal rosszabb lesz, ha ellenállsz.