9. Kael

A szerszámom Senna fenekének két partja közé csúszik, megmozgatom, jólesően bizsergek. A meleg víz körülölel minket, ő vergődik, küzd ellenem. Még nem hatoltam belé, egyelőre csak élvezem a pillanatot, erősen szorítom őt a dézsa falának, ő pedig minden mozdulatomnál egyre elkeseredettebben nyögdécsel. A papnő fohászkodik, imádságokat mormol, vagy épp felsikolt. Ingerel a hangja, feszülök tőle, a vérem lüktet az ereimben.

– Kérlek, hagyj! – nyöszörgi. Az ereje kezdi elhagyni, már azt a kicsike ellenállást sem fejti ki, amire eddig képes volt. Helyes. Meg kell törnöm, hozzá kell szoknia az új létéhez. Utána könnyebb lesz neki. Már a ma este után könnyebb lesz neki.

A tenyerem felsiklik a törzsén, a mellébe markolok. Csak finoman, hogy ne okozzak fájdalmat. Feszes halmok, kemény bimbókkal, csiklandozzák a tenyeremet. Összerándul az érintésemtől, érzem a szíve verdesését, akár egy kalickába zárt madár elkeseredett küzdelmét. A haja vizesen tapad a vállára és nyakára, teljesen ráhajolok a feje búbjára, beszívom az illatát. Napsütés és levendula árad belőle.

– Kérlek – suttogja. Rimánkodik. Hasztalan. A világ rendje ellen mit sem ér a könyörgése.

Kinyúlok a dézsa mellett álló asztalhoz, elveszem a testkaparót. Az egyik kezemmel szorosan tartom Sennát, a másikkal elkezdem megtisztogatni. Először az arcáról kaparom le a port, majd a nyakáról és karjáról, végül a mellkasához érek. Az íves kis eszköz megbotlik a mellbimbójában, ő összerezzen tőle, a feneke a szerszámomon csúszkál. Megismétlem a mozdulatot, lassan, ráérősen húzogatom a strigilt a mellén. Minden mozdulattól felnyög. Furcsa a hangja. Egyszerre keserves és könyörgő, de van benne egy édes kis mellékzönge. Nekinyomakodom odalent, az alhasam összerándul a gerjedelemtől.

– Mit csinálsz? – nyögi erőtlenül két sóhaj közepette.

– Megtisztítalak a portól – felelem, és a másik mellén húzom végig a strigilt. Lassan, ráérősen.

– Hagyd abba!

– Neked most nincs szavad. – A bal kezem a szemérmére csúszik, az egész tenyeremmel fedem be. Forró, akár a nap melegítette szikla. Simogatni kezdem. Szeretném tisztességesen előkészíteni, hogy ne tegyek kárt benne. Senna hangja megváltozik. Magasabb lesz, kétségbeesettebb, és mintha sokkal mélyebbről törne fel. Már nem beszél összefüggő szavakban, csak nyöszörög és rángatózik a kezem alatt. Ingerel a mozgása, a szerszámom feszül tőle, majd szétpattan rajta a bőröm. A strigillel még mindig a mellét tisztogatom, a bimbói vörösek, kemények, akár a rubin, lent az ujjaim között pedig elkezdek egy másik fajta nedvességet érezni a víz alatt. Sűrű, sikamlós, többet akarok belőle. Azonban az ujjaimmal nem szeretnék beléhatolni, a szerszámommal akarom először megízlelni belülről. Így csak simogatom az ajkai között, érzem a kezem alatt a duzzadt kis pontot, amin az asszonyok annyira szeretik az érintést.

– Valld be, hogy ez jól esik – súgom a fülébe. Senna beleremeg, majd felzokog, azonban a teste rezzenései összetéveszthetetlenek számomra. Erősebben simogatom a lába között, a strigillel vadabbul mozgok, mire ő felsikolt, a fejét a mellkasomnak veti, és a teljes testén átrohan a görcsös remegés.

Lihegve dől rá a dézsa szélére. Engedem, hogy belemarkoljon a fába és kifújja magát. Szegény szűz papnő azt sem tudja, mi történt vele. Fogalma sincs róla, hogy az asszonyok is képesek örömet lelni a nászban, ha a megfelelő kézbe kerülnek.

– Nem kell félned – simítom meg a hátát. – Meglátod, felkészült leszel, mire beléd mártom magam.