8. Senna

A mocskos csuhái a padlóra hullanak, feltárul előttem teljes valójában. Elborzaszt az, ami szemben áll velem. Kael testének eddig is túl sok részletét láttam, de ami a lába között meredezik felém, attól megfagy bennem a vér. A szobrokon teljesen másként ábrázolták. Kicsinek, szinte kereknek. Ez azonban vaskos, hosszú, akár egy dárda, és nem tudok nem odanézni. Ezt kellene befogadnia a testemnek? A meggyalázásom jóval fájdalmasabb lesz, mint hittem! Ez egyáltalán normális? Mitől néz ki így? Talán Kael nem is ember, hanem valami gonosz szörnyeteg, azért fest így?

Hátrálok a dézsában, miközben ő kifejezéstelen arccal mászik be mellém, kiszorítva némi vizet az egyébként is csatakos padlóra. Hullámok csapnak össze a köldököm alatt, ahogy közeledik felém, én pedig a dézsa pereméhez szorulok. Nem akarom, hogy hozzám érjen, nem fogom kibírni!

– Diana istennő! Miért hagytál el? – szakad ki belőlem, ahogy a közelembe ér.

Kael elvigyorodik.

– Azt hiszed, elhagyott az istennőd? Talán ez volt a terve veled!

– Miről beszélsz? – rebegem. Markolom a dézsa szélét, készen arra, hogy kiugorjak, de az erőm fogy. Napok óta semmit sem ettem, halálosan kimerültem, az izmaim akár a kocsonya, a testem nyugalomért könyörög. Hagyni akartam, hogy megtegye, túl akartam esni rajta, de látni a dárdáját… az ellenállás egy újabb sikoltozó, vonyító részét szakította fel bennem. Nem tudom megtenni! Nem tudok beletörődni.

– Talán Diana istennőd nekem küldött téged, nem gondolod?

Eltátom a számat. Egy szót sem értek. Tudom, hogy a rómaiak máshogy tisztelik az isteneiket, ezért tartanak minket eretneknek, de amiről Kael beszél, az sehogyan sem egyeztethető össze sem az én, sem az itteniek hitével. Ez az ember valami borzalmas helyről jöhet. Valami pogány vidékről, ahol semmit sem tudnak a mi vallásunkról.

– Félreértesz valamit! Nem hozok neked szerencsét! Csak magadra haragítod az istennőt! – csattanok rá.

– Azt hiszed, a te hited az igazi? Akkor nem lennél itt, nem gondolod? Hallottam hírét a papnők vérének. Legendák szólnak róla ott, ahonnan én jövök. – A tekintete fel-alá jár rajtam, miközben beszél, egyre sötétebb, és mégis egyre csillogóbb, akár az éjjeli égbolt. A vonzalma félelmetes. Látnia sem lenne szabad ruha nélkül, a közelembe jönnie sem, és mégis itt állunk együtt a dézsa vízében, ami levendulától, kamillától és rozmaringtól illatozik. Ez a ház pedig… Ha Kael rabszolga, hogy lehet saját háza? Talán a gazdájánál lakik? Voltaképp nem is az övé lettem, hisz neki nem lehet tulajdona! A gazdájáé vagyunk mindketten. Miért hazudik nekem? Miért akarja megingatni a hitemet? Ugyanolyan rab, mint én, csak neki most többet engedtek meg!

– Mit tudhat egy gladiátor az istenekről? Rabszolga vagy! Nem vagyok a tiéd! A gazdád akkor vesz el tőled, amikor kedve tartja!

Kael szeme megvillan. Felkacag, a falak beleremegnek, visszhangként verik vissza rám a gúnyos nevetést.

– Most megmosdatlak – feleli jóízű mosollyal, azzal megindul felém. A dárdája rám mered a víz alatt. Nem csak megmosdatni akar. Összehúz a félelem, hányingerem támad. Elkeseredetten ugrom neki a dézsa falának, hogy kimásszak, de kérlelhetetlen kezek fonódnak a derekam köré. Hátulról kap el, magához szorít. Moccanni sem tudok.