38. Darius

Eltelt két hét, mióta Jamie Vultúron van, és minden megváltozott. Eddig is odatette magát minden egyes alkalommal, amikor kellett, de most először tűnik úgy, hogy élvezi is a tanulást. Szárnyal, és én büszke vagyok rá emiatt.

Egyetlen egy dolog zavar csak: le sem lehet vakarni Korneliusról. Nem tudom, mi történt közöttük azon a napon, amikor gyakorlatilag sírva jött ki tőle, de valószínűleg nagyon nem az, amire tippeltem, ugyanis a viszonyuk meredeken javul az első krav maga edzés óta. Jamie hamar ráérzett a hangnemre, amit Neelsszel kapcsolatban érdemes megütni. Tárgyilagos, tisztelettudó, de őszinte és semmiképp sem meghunyászkodó. Talán ez az egyik legnehezebb része a vele való beszélgetésnek. Elvárja, hogy ne csorbuljon a tekintélye, de mélyen megvet és lenéz mindenkit, aki nyalizik neki, vagy úgy helyesel minden rezzenésére, mint egy bólogató kutya. Idő kell, mire az ember ráérez, mit vár és tűr el tőle a vezér. Jamie-nek azonban ez kiválóan megy, Kornelius pedig kedves vele. A maga módján persze, de kedves. Ez furcsa. Nem szokott kedves lenni.

Irritál kettejük kapcsolata. Nem értem, mi történik közöttük. Nem mutatják jelét annak, hogy átlépnék azt a bizonyos határt, Jamie pedig esténként velem van, sőt, szinte mindig velem van, ha épp nem a többiekkel nyomulunk, szinte soha nem tévesztem őt szem elől, kivéve, amikor elrángatnak engem az újoncokhoz valami kulimunkát elvégezni, és Jamie-t itthon hagyjuk, de olyankor Neels is ott van velem.

Mégis féltékeny vagyok.

Létezik, hogy Neels magának akarja? A tiltást, hogy Jamie bepasizzon, még nem oldotta fel, és talán jó oka van rá. Azt látja benne, amit én? Mindenki tudja, hogy Rebecca ugyanolyan fizetett barátnője, mint mindenki más, mióta visszatért a Kondor-szigetekre. Gimis korában volt utoljára olyan csaja, akit nem akart pénzzel sakkban tartani. Ha Jamie be is jön neki, és dobja Rebeccát, akkor se lenne igazi szerelem közöttük. Csak egy érdekkapcsolat, amiben Neels ezúttal nem csak a pénzét, hanem a státuszát is szexre válthatná, aztán ha megunta az új játékszerét, egyszerűen kidobná, ahogy mindig szokta. Jamie ennél sokkal többet érdemel.

Megtörténhet ez? Remélem, hogy csak a legrosszabb rémálmaimban.

Akkor is ezen töprengek, amikor épp egy megbeszélésről tartunk vissza a szobáinkba, amin Jamie végig Kornelius mellett ült, itta minden szavát, nagyjából egyetlen mondatot tett hozzá az egész beszélgetéshez, és Neels rendhagyó módon megdicsérte érte, aztán amikor mindenki elment, ők még legalább öt percig társalogtak kettesben, amíg én az ajtó másik oldalán vártam rá. Öt perc nem sok, de Neelsnek pont elég, hogy felszedjen egy arra kapható csajt. Tudom, mert nem egyszer láttam már.

– Morcos vagy – állapítja meg felvillanyozva.

– Te viszont nagyon is vidám.

– Igen. Megdicsértek – vigyorog a képembe. Nem felelek, mert jót nem tudnék mondani, rosszat meg nem akarok.

– Miről beszéltetek kettesben?

– Ó, semmi különösről. – Jamie majdnem elneveti magát. Ökölbe szorul a kezem.

– Titok?

– Nem titok. Nagyon is rád tartozik. – Jamie már majd’ kipukkad a kis titkától, engem pedig mardos a féltékenység. Kibaszottul ajánlom neki, hogy ne így jelentse be, hogy közte és Neels között van valami, én meg mehetek a levesbe azok után, hogy két hete lesem a kedvét. Nem várok érte semmit, legfeljebb azt, hogy ne alázzon meg, amikor a szemembe mondja, hogy nem én kellek neki.

– Mi az? – kérdem kiszáradt torokkal, felkészülve a legrosszabbra. Nem tudom, mihez kezdek, ha Neels és ő összegabalyodnak. Itt biztosan nem maradok. Nem bírnám végignézni.

– Találd ki! – nevetgél Jamie. – Szerintem tudod, hogy miről van szó.

Elérjük a társasház főbejáratát, és belépünk a földszinti folyosóra. Remeg a gyomrom. Nem akarok találgatni, az igazat akarom tudni.

– Beszéljük meg a szobában, oké?

Jamie szeme elkerekedik.

– Oké – motyogja kissé megszeppenve.

Némán vágunk át a folyosón, az épület végébe tartunk, ahol mindkettőnk szobája nyílik egymással szemben. Jamie hezitál a két ajtó között.

– Baj van? – szól halkan, amint benyit a sajátján. Beterelem, és bezárom magunk mögött az ajtót, majd ellenőrzöm, hogy az ablakok is zárva vannak-e.

– Nem tudom, te mondd meg. – Levetem magam az ágyára. Várok. Várok az ítéletére.

– Versenyezhetünk a drónokkal. Holnap kimegyünk Korneliusszal és Rióval gyakorolni, csak négyen, utána másnap te meg én ketten. Megkértem Neelst, hogy te meg én hadd mérjük össze az ügyességünket, mint két teljesen kezdő, fair játékban! – trillázza Jamie, nekem pedig megfagy az ereimben a vér.

– Ezt így mondtad neki?

– Igen! – vágja rá, és majd’ szétveti az izgalom.

Neels, te rohadt szarkavaró!

– Már nem akarod? – kérdi gyanakvón.

– Dehogynem! – Bassza meg. Milyen fair játék? Engem az elmúlt két hétben már négyszer is kivittek azokra a szigetekre rendet rakni a kadétok után. Minden kis négyzetcentiméterüket ismerem már, és a reptetést is gyakoroltatták velem. Én kurvára nem vagyok kezdő, és ezt Neels is nagyon jól tudja, hisz ő tanított nekem mindent. Most mondjam meg az igazat Jamie-nek? Nem fogom. Befogom a pofámat, és hagyom nyerni, megadom neki ezt az örömöt. De Neelsnek mi a szándéka ezzel az egésszel?

– Akkor? Mi a gond?

– Semmi.

Mi van, ha Neels utána kitálal neki? Mire jó ez az egész?

– De talán… jobb lenne, ha nem csinálnánk belőle versenyt. Túl komolyan veszed ezeket a dolgokat.

Jamie szemöldöke a homlokáig szalad.

– Te beijedtél?

– Dehogy! Csak… szerintem nem tesz neked jót ez az állandó kompetencia.

– Kompetíció – forgatja meg a szemét.

– Akkor az. – Felállok, felkészülve, hogy lelépjek a színről, mielőtt tovább kéne magyarázkodnom. Miért is nem említettem soha Jamie-nek, hogy kivittek párszor? Főleg azért, mert nem akartam az újoncok témáját felhozni. Ő végig úgy tudta, hogy én sem találkozom velük, hogy bizalmas feladataim vannak, így nem kérdezett. Nem akartam, hogy azon törje a fejét, vajon miket mondanak róla, aztán faggasson engem. Egyszerűbbnek tűnt abban a hitben hagyni őt, hogy én sem járok Fiókára. Pedig jártam, mert elrángattak.

Az ajtó felé sasszézok, de Jamie az utamat állja.

– Ugye nem hiszed, hogy ilyen könnyen leléphetsz?

– Tudod mit? – Ingerült leszek. Jamie néha kifejezetten pofátlan tud lenni. Miért nem érti a nemet? – Nem akarok veled versenyezni. Unom, hogy mindenből vetélkedőt csinálsz.

A szemöldöke összeszalad, egy kis ránc jelenik meg közte. Fújtat, az orrkarikája megcsillan a cimpájában.

– Tök hülyeség messzemenő következtetéseket levonni ezekből a kis játékokból. És egyébként is tudom, mire vagy képes, nem kell bizonygatnod – igyekszem csitítani, de csak olajat öntök a tűzre.

Jamie összepréseli az ajkát, a tekintete sötét, pont így néz ki, mielőtt robban. Felkészülök az üvöltözésre.

Aztán varázsütésre minden megváltozik. Az arca hirtelen kisimul, gonosz kis mosoly jelenik meg a szája szélén. Mostanában egyre gyakrabban grimaszol úgy, mint Kornelius.

A fejemet csóválom.

– Mi az? Ki vele!

– Ha győzöl, lefekszem veled – jelenti ki végül diadalmas vigyorral, majd feszülten várja a reakciómat.

– Mi? – Eltátom a szám. Csak bámulok rá. Ezt most tényleg kimondta? Ő az államhoz ér, finoman rávesz, hogy becsukjam a számat.

– Jól hallottad! Ha nyersz, megdughatsz. – Lágyan megsimítja az állkapcsomat. A farkam fájdalmasan gyorsan merevedik meg, kissé meg is szédülök. Ez most komolyan megtörténik? Honnan jött ez az ötlet? Miért? Hogyan? Mikor…?

– Neeem – zavartan rázom meg a fejemet. – Jamie, tudod, hogy tilos. Kornelius…

– Senkinek sem kell tudnia róla! Nem mondjuk el senkinek – suttogja édesen. Iszonyatos tempóval ver a szívem, valahogy el kell osztania azt a kevés vért, ami a testem többi részében megmaradt, hogy ne kapjak sokkot.

– Nem, Jamie, egyetlen szexért én nem kockáztatok ekkorát.

Elsápad. Elszontyolodik.

Nem ezt akarta hallani, én pedig keservesen megbánom a szavakat, amik elhagyták a számat. Azt akarja, hogy boldogan belevessem magam ebbe az ajánlatba, mi több, úgy tűnik, nagyon rosszul érinti, hogy elutasítom.

Jamie pislog egyet.

– Ki beszélt egyetlen szexről? Ha nyersz, egy egész estére a tiéd vagyok. – Az arca kipirul a saját szavaitól, az ajka kissé megduzzad. Neki is tetszik az ötlet. Nagyon is tetszik. Akarja, csak nem meri bevállalni. Megszédülök. Erre nem mondhatok nemet. A lányoknak ez más, ők nem tudják érzések nélkül csinálni. Legalábbis néhányan… Asszem… Ha eltölt velem egy nagyszerű estét, az sorsfordító lehet számunkra.

Voltaképp szívességet teszek neki, ha most úgy intézem, hogy veszítsen, nem igaz? Mi másért ajánlotta volna pont a szexet, ha nem vágyik rá? Akkor megszerzem, és megmentem Kornelius karmai közül is… már ha egyáltalán fenyegeti ez a veszély.

– Oké! Legyen! Verseny.

A kezét nyújtja. Remeg. Az arcbőre és mellkasa rákvörös. Hezitálok. A dühtől csillog a szeme, a mellbimbója átsejlik a sportmelltartóján, eszembe jut, milyen érzés volt a selymes bőrét megérinteni, a forró testét magamhoz szorítani, amikor az első napon dzsúdzsucuztunk. Mennyire izgató volt magamhoz szorítani, mennyire vágytam rá, szomjaztam utána hosszú, keserves heteken át, mennyi szart elviseltem, csak hogy a közelében lehessek.

És most itt van, tálcán kínálja magát, csak ki kell nyúlnom, és el kell vennem.

Élvezné, ha lefektetném. Talán titokban arra vágyik, hogy veszítsen.

– Áll az alku! – csapok bele a tenyerébe, és megrázom. – De titokban tartjuk.

– Hét lakat alatt!

– És ha kiderül, és kirúgnak minket?

– Úgy hírlik, vagy olyan jó, hogy megérje – mosolyog rám. Még mindig fogjuk egymás kezét. A hüvelykujja megsimítja a kézfejemet, amitől a farkam fájdalmasan rándul meg, a herém megfeszül. Legszívesebben most azonnal az ágyára teperném, és a csillogó tekintete arról árulkodik, hogy neki is valami hasonló motoszkál a fejében. Ne félj, Jamie, kizárt, hogy legyőzz. Tudom minden célpontról, hol van, az sem kizárt, hogy nekem magamnak kell majd kitenni őket előző este, mielőtt „versenyezni” fogunk.

Jamie hatalmas szemekkel bámul rám, de a kezemet nem engedi el. Én sem az övét. Reszket. Remeg a térde?

– Megijedtél? Nem muszáj megtenned. Bármikor visszavonhatod.

– Nem csinálok segget a számból – suttogja rekedten.

– Én viszont nem akarok erőszakoskodni veled. – A tenyerem összesimul az övével. Mintha egy apró állatot tartanék benne, amit egy rossz mozdulattal összeroppanthatok.

– Én ajánlottam fel. – Megnyalja az ajkát. Legszívesebben én is ezt tenném vele. Dús, selymes, hívogató. Elképzelem, ahogy a fogaim közé veszem, aztán finoman beszívom, ahogy a nyelvemet közé csúsztatom, majd a farkamat is. A gondolatra a faszom ismét megrándul, kényelmetlen helyzetben reked a cipzáram mögött. Vajon Jamie leszopna? Nem tudom őt elképzelni térdelni magam előtt. Nem megy. Viszont az nagyon is a szemem előtt lebeg, ahogy felém kerekedik, és nemes egyszerűséggel beleül az erekciómba. Felnyársalja magát vele, aztán lovagolni kezd rajtam, a gyönyörű, telt melle remeg, én pedig egy darabig csak nézem, mert annyira fantasztikus látvány, aztán kihasználom, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem, és belemarkolok.

Figyelem a nyakát. Egy ér lüktet rajta, nekem pedig kedvem támad belekóstolni abba a finom bőrbe, ami olyan védtelenül feszül felette. Közel hajolok, még tartom a kezét, a nyakát nem érintem meg, mindössze a leheletemmel, a szavaimmal simogatom.

– Miért ajánlottad fel?

Piheg. Hallom a saját szívem dobogását. Hallani vélem az övét is, a vére lágy morajlását az ereiben, a finom kis lüktetést, szinte érzem a forróságát, puha, feszes húsát magamon, ahogy befogad. Ahogy birtokba veszem.

A haja csiklandozza az arcomat, de a teste lüktetésén kívül nem mozdul. Megfagyott.

– Nem felelsz nekem? – kérdem érces hangon. A kezem elindul felfelé a kézfején, végig a karján, a vállán, majd a hátára. Közelebb vonom.

Az ajkam a bőrét érinti. Perzsel.

A karomba zárom, magamhoz húzom, szorosan tartom. Talán győznöm sem kell. Talán most azonnal átengedi magát nekem. De nem korai ez?

A szám felsiklik az állszögletébe, mámorít az illata, elandalít az érintése. A farkam keményen feszül a testének, egyfolytában pulzál. Túl erős a vágyam iránta. Irányít engem.

– Jamie? Mondj valamit! – könyörgök bele az arcába, a szájához közeledve.

Felnyög.

Az a kis hang hagyja el a száját, amit legutóbb akkor adott ki, amikor legyőztem. Hátrahőkölök, de nem engedem el, csak a szemébe nézek.

– Kis mazsola, mondj már nekem valamit!

– Lassabban – suttogja.

Finoman engedem el, mindketten megtántorodunk egy kicsit.

– Nem kell fogadnunk. Versenyzek veled anélkül is – suttogom.

– Már megegyeztünk! – jelenti ki halkan, de ellentmondást nem tűrően.

– Ahogy akarod – felelem. Hezitálok, aztán homlokon csókolom. – Most mennem kell. – Ki akarom verni, mert kínoz a kangörcs. – De ha esetleg veszítenél, akkor te mondod meg, mikor legyen az az este. Oké?

– Oké – motyogja fátyolos tekintettel.

 

 

Reszketve hagyom el a szobáját, az erekcióm azonban azonnal lekókad. Mi a francot akart ezzel az egész szarsággal Kornelius?! Belementem egy aljas hazugságba, mert… nem is hiszem, hogy egészen miatta. Magam miatt, Jamie miatt, emiatt az egész szarság miatt. Berontok a saját szobámba, a fürdőmbe megyek, és jeges vizet pocsolok az arcomra a csap felett.

Jamie, miért nem tudod megmondani, hogy akarsz engem? Miért kellenek ezek a játékok? Ennyire rettegsz a döntéstől? Annyira megrémít, hogy inkább a sorsodra bízod magad? Miért csinálsz nyereményt a testedből? Mi történt veled, és én miért vagyok olyan elkeseredett, hogy belemegyek ebbe az egészbe?

Megtörlöm az arcomat, majd átmegyek a szobámba, és csak járkálok fel-alá.

Aztán előkapom a telefont, és tárcsázok.

– Igen? – szól bele Kornelius hűvösen.

– Hol vagy?

– A szobámban.

– Átmehetek? Van egy kérdésem.

– Tedd fel telefonon.

Rángatózik a szám széle. Rohadt faszfej.

– Ez nem telefontéma.

– Akkor várlak.

Tíz perc múlva már a villa első emeletén toporgok Neels hálószobájának ajtaja előtt. Nem fárad azzal, hogy lemenjen a nappaliba és ott fogadjon. A kopogásomra unottan szól ki, én pedig azonnal benyitok.

– Mondd csak. – Kornelius az íróasztala mögött ül, és fel se néz a laptopjából.

– Miért mondtad Jamie-nek, hogy semmi tapasztalatom a drónokkal?

– Én egy szóval sem mondtam neki ilyet. Ezt ő mondta – dünnyögi közönyösen a monitort bámulva, de az aurájából árad a gúnyos élvezkedés. Tudja, hogy felkavarta az állóvizet. Nem fogom neki megadni az élvezetet, hogy tudtára adom, egész pontosan mekkora vihart kavart a kis játszmájával.

– De nem javítottad ki!

– Nem tűnt fontosnak.

– Már hogyne lenne az!

– Akkor miért nem mondtad el neki te? – pillant fel diadalittas, ördögi vigyorral.

Hallgatok. Megfogott.

– El fogod neki valaha mondani, hogy nem vagyok kezdő? – szólok végül.

– Nem én. És ha szeretnéd, senki más sem – pillant fel gonosz csillogással a szemében. Földbe gyökerezik tőle a lábam. Nem tudja, mit csinál pontosan, de azt tudja, hogy valami mocskos dolgot. És kibaszottul fúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy mi sül majd ki belőle.

Most mit tegyek? Mélyre ástam magam a hazugságban, áttörtem Jamie páncélját, és egy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy ő meg én beteljesedjünk. Áldozzam mindezt fel egy hülye verseny miatt, amit utána már meg sem tarthatunk, mert értelmét vesztette?

Vagy hagyjam őt nyerni? Akkor ki tudja, mikor szedi össze megint a bátorságát és erejét, hogy közel engedjen magához. Ki tudja, meddig kell még ezt a feszült, plátói viszonyt fenntartanunk. Nekem ehhez egyszerűen nincsen már erőm. Egyetlen apró, pici vereséget még biztosan el tud viselni, ha utána egy pár leszünk, még ha titokban is. Ha utána legyőzi a félelmét és bizalomvesztését.

– De ha kiderül? – Nyelek egyet. Vajon Neels mit gondol rólunk? Soha nem szól ránk, ha együtt lát minket. Látszólag nem zavarja, de a tiltás még él. Teljesen biztos vagyok benne, hogy él.

– Miért derülne ki? – kérdi ravaszul.

– Mert… rengeteg tanúm van.

– Olyanok, akikkel nem beszél, és olyanok, akik hallgatnak, ha kell.

Ez nem fair. Ezt nem tehetem. Elképzelem, ahogy átmegyek Jamie-hez és bevallom neki az igazat. Hogy az iménti összemelegedésünk sehova nem vezetett, hogy igenis neki kell kimondania, ha akar engem, hogy az előbb hazudtam neki…

Hazudtam neki.

Nem érzek erőt magamban, hogy ezt bevalljam.

Nem fogom bevallani.

Hagyom nyerni.

– Ne mondjátok el neki.

Kornelius telefont ragad. Pötyög rajta valamit. A kis mosoly a szája szélén elárulja, hogy a markában érez. Izzadság csorog végig a hátamon, majd a halántékomon is. Felnéz rám, már vigyorog. Faszkalap.

Leteszi a telefont, majd összekulcsolja a kezét a laptop előtt.

– Nem fogjuk. Még valami?

– Ennyi.

– Jó. A kis versenyetekre én rendezem be a pályákat mindkettőtök számára. Nem lesz túl sok előnyöd, Darius. Használd bölcsen – kacsint rám, azzal a tekintetével jelzi, hogy ideje távoznom.

Kilépve a csilicsáré, selymetapétás, csillároktól szikrázó folyosóra, ráeszmélek, mi történt az imént. Kornelius valóban versenyeztetni akar minket. Az én pályám valószínűleg mérföldekkel nehezebb lesz, mint a Jamie-é. Nem baj, majd egy-két dolgot helyesen azonosítok, a többségét pedig direkt elvétem, így nem lesz annyira egyértelmű, hogy hagytam nyerni.