39. Jamie

– Ha nem érzed stabilnak a tartásodat, az elején nyugodtan lerakhatod a földre vagy egy asztalra – szól Neels, amikor már másodjára engedem túl alacsonyra a vezérlőt, mert egyszerűen rohadt nehéz, hiába a heveder a nyakamban, húzza a vállamat és karomat is, melegszik, mint a pokol kénköve, én meg túl régóta állok vele a tűző napon. Este hat óra van, már visszajöttünk a gyakorlópályáról, és még egyszer utoljára átveszünk mindent a birtok udvarán. A drón kelet felé indult el, hogy ne süssön a kamerába a nap, de arra jóval több jelárnyékoló tereptárgy van az utunkban.
– Lehet, hogy egy nap mégsem elég erre – jegyzem meg. A drónom valahol messze a tenger felett jár, én pedig a monitoron követem az útját.
– Nem, egy nap biztosan nem elég. Arra jó, hogy legyen valami fogalmad róla, aztán holnap elszórakoztok vele. Nem bevetésre mész. Még nem – szögezi le.
Elszórakozni Dariusszal… Igen, azt hiszem, ez a legjobb kifejezés arra, amit csinálni fogunk. Talán az „elbalfaszkodni” egy fokkal találóbb. Nem érzem magamat kifejezetten ügyetlennek a drónvezérlésben, de egyszerűen túl magasra tettem a mércét. Megint.
Ráadásul alig tudok koncentrálni Neels magyarázatára, mert egyfolytában az jár a fejemben, hogy mi van, ha holnap vesztek.
Darius tegnap átölelt. A nyakamba csókolt, és folytatta volna, ha hagyom. Hagynom kellett volna, mert azóta valósággal a falat kaparom. Ennyire elkeseredetten még soha semmire nem vágytam, mint arra, hogy ő meg én végre ágyba bújjunk. De nem így. Nem ilyen gyorsan, minden átmenet nélkül. Az már nem megy, és soha többet nem is fog. Egyetlen egyéjszakásom volt, és majdnem tönkretette az életemet.
Nem is tudom, mit gondoltam, amikor azt mondtam Dariusnak, hogy egy éjszakára kap meg. Hirtelen jött ötlet volt, de arra biztosan nem leszek képes. Viszont kétlem, hogy ellenére lenne, ha szépen, fokozatosan jutnánk el a szexig. Apró lépésekben, egyre közeledve. Úgy menni fog. Ez volt a tegnapi nap nagy tanulsága számomra – még mindig képes vagyok ellazulni egy férfi karjában, mindössze kicsit több időbe telik, mint eddig.
– Jamie! Mi a szart csinálsz? Veszted a jelet! Fordítsd vissza! – Neels gyorsan korrigál az antenna állásán, én meg azon ügyködöm, hogy a két karral megfordítsam a gépet, azonban a kép így is egyre szemcsésebb.
– Basszus! Bocsánat!
– Hol jár az eszed?
– A holnapon – vallom be a távolba révedve. Előttünk a birtok épületei terülnek el, lehúzódnak a dombon, a kert virágai bódító rózsa- és levendulaillatot árasztanak. Gyönyörű nyári este van, és holnap is csodálatos idő lesz. Csodálatos arra, hogy kihajózzak Dariusszal kettesben. Ha veszítek, talán egyből szeretne majd megkapni, ott a hajón, a ringó tengeren, a csillagok alatt. Nem mernék rögtön ekkorát ugrani a mélybe, de a fantázia akkor is izgalommal tölt el. Milyen lenne a forró testével a hold fénye alatt a hűvös fedélzeten összesimulni? Esetleg egy csók beleférne. Egy olyan igazi.
Felgyorsul a pulzusom a gondolatra, cikázik bennem az izgalom. Darius ölelése sokkal jobb érzés volt, mint kiütni a krav maga edzőt.
Veszíteni akarok.
– Mondtam már, hogy nem nagy ügy. Te kérted, szerintem korai – morog Neels. Annak ellenére, hogy így gondolja, rögtön kötélnek állt, amikor megkértem. Azt hiszem, megkedvelt engem.
– Csak szeretnék valamiben ügyes lenni.
– Egy nap alatt? Nekem kellett három hónap, mire belejöttem. Ezek nem azok a bazári szarok, amiket Kínából rendelsz, és elég érzékenyek minden mozdulatodra.
– Észrevettem – motyogom.
– Add ide! Visszahozom én. Szar helyen állunk, árnyékol valami szikla.
– Megoldom.
Fújtat. Nem szereti az engedetlenséget.
– Add ide! Most.
Összerándul a gyomrom, és szó nélkül engedem, hogy kivegye a kezemből a kontrollert. Felszabadító érzés, hogy már nem nekem kell tartani. Csendesen figyelem, hogyan lavírozik a visszafordult, de továbbra is gyenge jelet érzékelő drónnal. Lejjebb ereszti, a sebességét egyenletes 20 km/órán tartja, és pár perc után megpillantjuk a gépet a birtok határa felett.
– Jó, innen már leteheted te – nyomja a kezembe a kontrollert Neels. Jól esik a bizalma. – És holnap nagyon figyelj a jelerősségre meg az aksira. Nem fogok örülni, ha beleejted a tengerbe.
Összeszorítom a fogamat. Erre sajnos reális esély van. Minek akartam én annyira ezt a versenyt, ezt a fogadást? Miért nem tudok normálisan közeledni Dariushoz? Nem járunk kevésbé tilosban attól, hogy ilyen módon csináljuk. Viszont Kornelius a múltkori beszélgetésünk óta nem hozta a szóba a dolgot. Azt hiszem, nem vagyunk gyanúsak. El tudjuk titkolni, ha történik köztünk valami. Biztosan el.
Amikor tegnap Darius a nyakamhoz hajolt, elöntött a vágyakozás, a testem rögtön reagált rá, szinte üvöltöttem belül, hogy tegyük meg most, mert szükségem van rá, hogy érezzem őt, egyszerűen nem bírom tovább nélküle, de ahogy az ajkamhoz közeledett, bevillant egy gondolat. Mi van, ha ő is elárul?
Nem tenne ilyet. Tudom, hogy nem. Soha nem csalna tőrbe, nem csapna be, nem venne hülyére, de az érzés akkor is megmaradt, egyszerűen nem tudtam elűzni, és megkeseredett Darius érintésének édessége. Távolságra volt szükségem.
Aztán amint megkaptam, rögtön hiányozni kezdett, amit elkezdtünk.
Le kell győznöm a félelmemet. Nem utasíthatom el a boldogságot, mert akkor Arlo mégiscsak leigázott. A gyűlölőim elvették tőlem a képességet, hogy jól érezzem magam valakivel, aki törődik velem és vigyázni akar rám. Nem élhetek magányban ekkora nyomás alatt. Az halálos lehet.
Már az sem tűnik borzasztó kockázatnak, ha lebukunk, és Kornelius kirak engem a klánból. Egyszerűen muszáj visszatalálnom magamhoz, a nőhöz, aki voltam, különben végleg elveszítem ezt a részemet. És pillanatnyilag Darius az egyetlen, akivel képes vagyok újra a régi önmagam lenni. Ez megéri a kockázatot.
– Min agyalsz már megint? – mér végig gyanakodva Neels. Lever a víz. Nem olvashat a gondolataimban, de akkor miért érzem úgy, hogy képes rá? Hogy átlát rajtam?
– Talán nem másoknál kellene jobbnak lennem, hanem a mostani saját magamnál, nem? – bukik ki belőlem a kérdés. Neels felkapja a fejét, gúnyosan fújtat.
– Megint nem ott jár a fejed, ahol kéne. Ezen például lehetne javítani. Egyébként igazad van.
Nem felelek, ugyanis megkezdtem az ereszkedést, és a talaj vészesen közel van már, én pedig sima landolást szeretnék produkálni.
– Előredől. Hozd egyenesbe – mormogja Neels. – Ne mérd magad másokhoz. A csapatdinamika sem kívánja meg, hogy mindenből mindenki azonos szinten legyen. Fontosabb, hogy megtaláld a helyedet, beépülj, és úgy legyél pótolhatatlan. Nem eszményeket üldözünk, hanem a legjobbat hozzuk ki abból, amink van.
A drón földet ér, én pedig leállítom a propellereket. Neels épp szólni készül, amikor hirtelen egy kislány rohan oda hozzánk. Kék iskolai uniformist visel, amin egy apró keselyűkitűző van, hosszú szálegyenes fekete haját lófarokba fogta, és vastag, de szelíd, jellegzetes szemöldöke van. Valahonnan nagyon ismerős ez a jegy az arcán.
Gyorsan összerakom a képet. Ő csak Ethelyn lehet, Neels kis unokatestvére. Tíz éves, és a vezér a hivatalos gyámja.
– Neels! Azt mondta a tanárnéni, hogy ezt oda kell adnom. De hidd el, megérdemelte! Meghúzta a hajamat, azért csináltam. – Egy borítékot nyom az unokatestvére kezébe. – Nem engedtem neki, hogy meghúzza! Mondtam, hogy ne csinálja! Hagyja abba, de nem hagyta! – hadarja zaklatottan.
– Köszönni, bemutatkozni nem szoktál? – feleli színtelenül Neels, ahogy átveszi a borítékot.
– Bocsánat! – Ethelyn azonnal megkomolyodik. – Jó estét kívánok, Asensi kisasszony! Ethelyn Kondor vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetem! – nyújt kezet a kislány zavarbaejtően hivatalos formában.
– Öhm… jó estét! Szerintem tegeződjünk – motyogom égő arccal. Ez a gyerek jobban tudja az etikettet, mint én.
– Köszönöm, hogy felajánlottad, örömmel elfogadom – folytatja Ethelyn annyira felnőttes és magabiztos stílusban, hogy a lábam a földbe gyökerezik tőle. Neels ezalatt áttanulmányozza a boríték tartalmát: egy levelet, amit feltehetően a tanárnéni írt.
– Haraptál? Ethelyn, ez elfogadhatatlan! – csóválja meg a fejét Neels, mire a kislány nagy barna szeme könnybe lábad.
– Meghúzta a hajamat! De nem kicsit! Nagyon durván! És mondtam, hogy nem, de nem érdekelte!
Felkészülök a legrosszabbra. Az ostoba dumákra, amiket az ilyen helyzetekben megkaptam kislányként. „Csak tetszel neki.” „A lányok nem verekszenek.” „Legközelebb legyen neked több eszed, okos enged, szamár szenved.” A hideg ráz tőlük, feszülten várom, Neels melyiket választja közülük.
– Van fogalmad róla, mennyi fertőzést lehet elkapni vérrel? Csak akkor harapunk, ha semmi más megoldás nincs, és az életünk múlik rajta! Biztos vagyok benne, hogy egy ütés is megtette volna a hatását.
Tátva marad a szám. Ilyet lehet? Ilyet mondhat egy szülő a gyerekének? Vagy ez a vezér privilégiuma? Ez helyes dolog? Ethelyn csak megvédte magát.
– Nem gondolkodtam! Megijesztett!
– Ezt akkor is jegyezd meg! A védekezés mindig legyen arányos, különben szükségtelen veszélyeknek teszed ki magad. A harapáshoz egyébként is túl közel kell menni a célszemélyhez, és nem tudsz közben védekezni, nem is látod, mit csinál, hisz leszeged a fejed. Nagyon kockázatos. Meg ne tudjam még egyszer, hogy feleslegesen harapdálsz másokat, világos?
– Világos! – Ethelyn a port rugdossa a cipőjével, gyorsan megtörli az arcát. – Szerintem a tanárnéni az ütésnek sem örült volna.
– Akkor a tanárnéni majd legközelebb jobban figyel, hogy ne cibálják meg a lófarkadat.
– Megmondom neki.
– Nem szükséges. Majd én megmondom neki – feleli Neels, és a markába gyűri a levelet, apró galacsinná gyúrja, majd zsebre vágja. – Jövő héttől krav maga edzés. Jót fog neked tenni. A vacsoránál találkozunk.
A hangsúly rideg, mégis melegség tölt el a szavak hallatán. Neels azt akarja, hogy Ethelyn a lehető legprofibban védje meg magát. Ez annyira szép.
– Igenis! – feleli katonásan Ethelyn, majd egy pillanatig hezitál, aztán felém fordul és ismét hadarni kezd. – Anyukám azt üzeni, hogy sajnálja, ha megijesztett, de mindenképpen szükséges volt minden alkalom. Azt kéri, hogy figyelj rá jobban, segíteni szeretne neked! Szükségünk van rád – azzal sarkon fordul, és olyan gyorsan szalad el, hogy esélyem sincs felfogni, vagy esetleg visszakérdezni. Ez meg mi volt?
– Ne figyelj rá! Ez egy ilyen korszak, majd kinövi! – mordul rám haragosan Neels, mielőtt bármit is kérdezhetnék. Nem értem, mi a fene történt, de a hideg futkos a hátamon tőle. – A gyerekpszichológus szerint normális. Persze én az ilyesmiben nem hiszek, de a sógornőm ragaszkodott hozzá – morgolódik tovább Neels egy fokkal nyugodtabb hangnemben.
Még mindig csak állok és próbálom felfogni, mi is történ az imént. Ki az anyukája? Miért van szükségük rám? Mi a fene volt ez? Hisz a kislány nem ismer. Vagyis de, tudja a nevemet, de honnan? Neels mondta neki? Miért merült fel egyáltalán? Te szentséges ég, mi a franc volt ez?
– Én… beszélhetek vele?
– Mégis miről? Az anyja halott. Kalista halott – hangsúlyozza hideglelős sötétséggel a szemében Neels.
Kalista! Kalista szelleme jár hozzám! Ő Ethelyn anyukája, azért volt ismerős a szemöldöke.
– Hátha… van még mondanivalója.
– Ugye nem hiszel az ilyen ostoba hókuszpókuszokban? Miért kell az összes nőnek…? – A homlokára csap, majd végighúzza a tenyerét az arcán, mintha a dühét akarná letörölni vele. – Tudod, mit? Felejtsd el! Menj utána, ha akarsz…
Nem értem Neels hirtelen támadt haragját, de nem is érdekel. Ethelyn után iramodom, először lassan, nem akarom kimutatni Neelsnek, mennyire felkavartak az iméntiek. Amint kikerülök a látóteréből, azonnal rohanni kezdek, át a kerten, a teraszon, be a nappaliba, épp csak elcsípem Ethelynt az ajtóban, de ő szalad tovább, át a folyosón, le egy lépcsőn. Nem jártam még sok helyen a Kondor-villában, fogalmam sincs, szabad-e a szalonon túlra merészkednem, de nem érdekel.
Hosszú folyosó kezdődik a lépcső alján, hallom Ethelyn lépteit, de már egy kanyar mögött jár, továbbra is lélekszakadva rohan. Miért? Kétlem, hogy idelent, a pincében lenne a szobája. Ez ráadásul nem egy közönséges alagsor. A falait kőből rakták, durva szerkezetű, boltívet alkot, leginkább borospincére vagy titkos földalatti járatra emlékeztet. A hossza arról árulkodik, hogy akár a villát is elhagyhatjuk rajta keresztül.
Befordulok a sarkon, egy vasajtó áll tárva-nyitva a folyosó végén, odabent gyenge délutáni fény árad be a félhomályos helyiségbe. Mi ez a hely?
Belépek, és az első ami feltűnik, a színes rózsaüveg ablakok, amik templomi hangulatot árasztanak, de nem tudok róla, hogy a Kondor-család keresztény lenne. A beáradó fény két női szobrot világít meg. Fehér márványból faragták őket fantasztikus részletekkel, finom realisztikussággal. Hosszú, lágy esésű ruhát viselnek, hajuk kibontva lengedezik körülöttük, léptükben ábrázolták őket, mintha csak egy szeles napon sétálnának a tengerparton. Az egyikben felismerem Kalistát, Ethelyn pedig ott ül a talapzaton.
– Tudtam! – rikkant fel győzedelmesen. – Tudtam, hogy utánam jössz! Megéreztem, látod, anya! – szól a szoborhoz, és szinte várom, hogy az megmozduljon, de nem történik semmi. Ez csak egy szobor, egy élettelen márványdarab, mégis rám telepszik tőle az érzés, hogy ebben a helyiségben nem csak ketten vagyunk. Súlya van a jelenlétüknek, elnehezíti a levegőt, több száz év lenyomata ül benne.
– Hogy értetted, amit odakint mondtál? – kérdem leplezhetetlen rémülettel. – A végét!
– Áruló van közöttünk, Jamie! Anya nem tudja, ki az, de érzi, hogy itt van. Érzi a rosszindulatot, haragot, lelkiismeret-furdalást. Régóta van itt. Dühös. Lehet, hogy többen vannak. A nagybátyámat akarja, de ő nem hallgat rám! Azt hiszi, dilis vagyok!
– Dehogy hiszi – motyogom, de cseppet sem vagyok róla meggyőződve, hogy nincs így.
– De, te is tudod, hogy azt hiszi. Nem vagyok buta, Jamie! Kérlek, ne zárkózz be anyukám előtt! Nagyon bezársz, nehezen ér el, pedig érzi, mikor erősödik a harag, az elszántság, meg tudná neked üzenni, ha jön a baj!
– De miért én kellek neki? Mit tudok én tenni? Miért nem valaki mással akarja ezt tudatni?
– A Kondor-vér miatt. Van benned, ezért tud veled egyáltalán kapcsolatba lépni. Neelsszel is tudna, de Neels teljesen elfordul mindenkitől, aki már halott. Nem akar hinni, nem tud mit kezdeni azzal, amit lát! De te elérhetőbb vagy, neked meg tudná mutatni, ha baj van! Kérlek, kérlek, hallgass rá olyankor! Veszélyben van a nagybátyám, bántani akarják! Kérlek, ne engedd nekik!
Ráz a hideg.
– És hogy ne legyek bezárkózva? – Legszívesebben az ellenkezőjét kérdezném. – Én ezt nem tudom irányítani! Anyukád akkor jön, amikor… alszom, vagy… – épp haldoklom, de ezt már nem mondom ki. Meglep, mennyire elrejtette az agyam előlem a tényt, hogy szellemet látok, mert egyszerűen annyira sokkoló helyzetekben jelent meg, hogy nem akartam rá emlékezni.
– Mondd ki hangosan, vagy csak mondd ki a fejedben! Kalista Kondor, beengedlek. Az segít! Utána figyelj, de ne kifelé, hanem befelé. Nem úgy jön, ahogy számítasz rá. Amikor már látnod is kell, hogy felfogd, ott van, az neki nagyon sok energiájába kerül. Nem tudja sokszor megcsinálni. Vagy az is segít, ha a képét nézed, a festményt, vagy ezt a szobrot. Van telefonod? Fotózd le!
– Van – motyogom, és gépiesen készítek egy képet Kalista szobráról. Ez nem lehet igaz. Neels valószínűleg besokallt már ettől a sok badarságtól. És én? Miért hallgatok egy gyerekre? Ez baromság! Szellemek nincsenek! Amikor láttam… az agyam játszott velem.
De akkor hogy láthattam azelőtt, mielőtt a festményét felfedeztem volna?
– Jamie, ugye segítesz? – kérdi könnyes szemmel Ethelyn.
– Hogyne segítenék? – motyogom, és a szobor szemébe nézek. Kísérteties fehérség bámul vissza rám. Annyira élethű, mintha valódi embert festettek volna fehérre.
– Csak mondd ki a nevét. Segíteni fog – hajtogatja Ethelyn, de engem megint csak a hideg ráz. Mi a franc folyik ezen a birtokon? Most ez komolyan valóságos? Az előbb profi katonai drónt reptettem, most meg szellemekről diskurálok egy tízévessel?
És mi van, ha igaz? Ki akarna Neelsnek ártani? Valószínűleg sokan, de én mit tehetek? Kétlem, hogy képes lennék megvédeni őt.