Felvillanyozva lépek ki a teremből. Ez jól ment. Végre valami, amiben jó vagyok. Nem csak jó – jobb! Most először éreztem magamat előnyben, és iszonyatos adrenalinlöketet adott, meg persze a reményt, hogy van értelme itt lenni, tartok valahová! Többet akarok ebből az érzésből! Sokkal többet! Szükségem van rá, a győzelem ízére, hogy tovább tudjak menni, képes legyek elcipelni ezt a kibaszott terhet a hátamon, amit Arlo és az összes többi tapló kadét rám rakott. Még többet kell győznöm, még valamiben ügyesebbnek lennem.
De hogyan?
Idősebbek között vagyok. Én itt nem lehetek túl sok dologban jobb – a krav magában is hamarosan beérnek, aztán le is hagynak, már a puszta élettapasztalatuk is elég ellenem. Tizennyolc vagyok. Kornelius huszonnyolc, Rio harminc, de még Darius is négy évvel idősebb nálam, viszont… Azt mondta, ő sem tud mindent.
A drónok! A drónokhoz nem ért! Talán abban ügyesebb lehetek nála. Nem sok, de egy pici vigasz lenne, némi dopamin, ami felpörgetne még egy kis időre, hogy kibírjam itt! Talán, ha együtt tanuljuk, versenyezhetünk benne! Ki fogom kérdezni, mikor megyünk azokra a szigetekre gyakorolni!
Miután az edző elbúcsúzott, zúgó fejjel, remegő lábakkal, gépies léptekkel követem a csapatot, magam sem tudom, hová. Nem tudom, mi a következő napirendi pont. Délután Kornelius átmegy Fiókára, de Darius nem tart vele. Megint ketten leszünk. Tökéletes alkalom, hogy kikérdezzem a drónokról.
Kornelius és társai bemasíroznak egy helyiségbe, én pedig a küszöbön megmerevedek.
Ez… egy öltöző.
– Öhm – nyögök fel. – Én…
– Gyere nyugodtan. Nem vagyunk szégyellősek – vigyorog rám Rio.
Én viszont az vagyok. Basszus.
– Gyere, Jamie, az edzést még át akarom beszélni, utána el kell mennem. Ha nem akarsz zuhanyozni, nem muszáj – szól Kornelius.
Nem.
Ezt ne.
Bassza meg.
Akkor most komolyan menjek be, és nézzem végig, ahogy levetkőznek és lezuhanyoznak?
– Én… szerintem…
– Jamie, ne hülyéskedj, előbb-utóbb muszáj lesz ehhez hozzászoknod. Nem nagy ügy – vág közbe Yago.
Ő a legkedvesebb az egész társaságból, neki elhiszem, hogy nem akar szívatni azzal, hogy beinvitál, de azért ez mégis… sok.
– Ha nem jössz, kimaradsz a megbeszélésből – veti oda Kornelius, miközben a szekrényéhez sétál, és nemes egyszerűséggel vetkőzni kezd.
Becsukom a szememet. Még mindig a küszöbön állok. Be kell mennem. Komolyan be kell mennem.
Teszek egy lépést előre. Kettőt. Hármat.
Kornelius magyaráz, a többiek helyeselnek, de én nem tudok figyelni. Egy férfiöltözőben vagyok, és ez valahogy nagyon helytelennek tűnik. Egyáltalán ez egy férfiöltöző? Vagy most már koedukált azzal, hogy bejöttem?
Bassza meg, ez megint olyasmi, amivel nem számoltam, amikor idejöttem!
Csak állok, próbálok figyelni, és azon tanakodom, hogy mi lenne „tökösebb”? Ha én is lezuhanyoznék velük? Menne ez nekem? Most ütöttem ki egy profi krav maga edzőt. Igaz, hogy nem számított rá, de hát ez a lényeg – és most nem vagyok képes… lezuhanyozni?!
Csak állok, és igyekszem hozzászokni a helyhez.
Olyasmiken akadok fenn, amik magamtól sosem jutottak volna eszembe. Például meg kell szoknom a szagokat. Érzem, hogy ez nem az én territóriumom. A fiúknál a laktanyában kifejezetten büdös volt, itt azonban kevesebben öltöznek, és a szag egyáltalán nem kellemetlen, mégis nyugtalanná tesz. A levegő nehéz, megtölti a férfi illatszerek keveréke, és még valami. Nem kifejezetten izzadság, inkább… Erre mondják, hogy tesztoszteron-szag? Mindannyiunk teste keveredik benne, és az életem árán sem vallanám be, de egy kicsit izgató az elegy. Ők az izgatóak, így együtt. Darius pedig egymagában is, ahogy pár méterre tőlem veszi le épp a felsőjét, majd a nadrágját.
De nyugtalanítóak is, így együtt, többen, összezárva velem, ruha nélkül. Izgága leszek, úgy érzem, tilosban járok. Semmi keresnivalóm itt. Nem tanácsos itt lennem – és mégis kíváncsivá tesz…
Nem!
Ez nem helyes. Erre nem szabad gondolnom. És remélhetőleg ők sem gondolnak rám úgy. Az borzalmas lenne. Kivéve talán Dariust, akit lopva figyelek egy-egy résnyire nyitott pillantáson át. Már alsónadrágban van. Tegnap is ennyi ruha volt rajta a csónakban, de ez most mégis más. Ez alsónemű. A lányok nem mutogathatják az alsóneműjüket, de a fiúk valamiért igen. Miért? Mert a lányok „izgatóbbak”? De hát engem is lázba hoz Darius!
Belém hasít a felismerés. Ez az íratlan szabály rettenetes dologra utal. Ő nem szabad, hogy izgalomba jöjjön tőlem. Az veszélyes rám.
Én azonban nem vagyok veszélyes senkire nézve sem. Elszorul a mellkasom.
De hiszen most győztem le a krav maga edzőt, egy órája sem volt. Ez pedig csak egy öltöző. Ezek a pasasok semmi rosszat nem akarnak tőlem. Nem érdeklem őket. Úgy nem!
Hezitálok. Csatlakoznom kéne hozzájuk, hisz közéjük akarok tartozni, de a testemet felfedni… az helytelen. Ezért aláztak meg. Arlo viszont önként küldte szét a farkát, amit éppen belém mártott. Rohadtul nem szégyellte a dolgot. Neki dicsőség volt – nekem meggyalázás.
Viszont most nem nőként vagyok itt jelen.
Le kéne vetkőznöm? Itt nincs olyan zug, ahová elbújhatnék, a helyiség túl kicsi. Basszus.
– Átöltözhetsz egyedül. Utánunk – ajánlja Darius. – Kimegyek, és megvárlak.
Végigmérem a társai – társaink – reakcióját, úgy tűnik, nem érdekli őket, mit csinálok, de… engem igen. Kint rekedés, ha nem állok kötélnek. Megint valami, ami csak rám vonatkozik, egy alkalom, amikor elvesztem a beszélgetés fonalát, mert ők nélkülem folytatják.
– Lezuhanyzom – felelem lángoló arccal.
– Helyes – rikkant Kornelius.
Nem tudom, hol járhat az öltözésben, ugyanis a padlót bámulom.
Kissé elfordulok, a tekintetemet végigjáratom a szekrényeken. Fogalmam sincs, melyik üres vagy foglalt, kulcs ugyanis nincs egyikben sem.
– Melyikbe… – Korneliusra nézek, a szemébe, szigorúan a szemébe, de elég távol áll tőlem, hogy a látóterembe bekerüljön a… pénisze! Teljesen meztelen! Ne! – …pakolhatok?
– Nem tudom – feleli szórakozottan, és idesétál!? Ne! Ne! Ne!
Meredten tanulmányozom a szekrényajtók faerezet-mintáját. Lángol a fejem, a mellkasom, de szerintem hamarosan én magam is felgyulladok. Kornelius hűvös nyugalommal nyitogatja mellettem az ajtókat… egy szál faszban. Érzem az auráját, az izzadságszagát. Annyira rohadt kellemetlenül közel van, de csak azért tűnik így, mert nincs rajta semmi, csak egy nyomorult gumipapucs.
– Áh! Ez üres. Ez lesz a tiéd. Tizenhét.
– Köszi – nyögöm ki. Nem nézek rá. Nem akarok ránézni. Nem vagyok rá kíváncsi!
Lecsapom a táskámat a padra, és nagyon megfontoltan kezdek vetkőzni. Semmi sietség. A fiúk menjenek csak nyugodtan a zuhanyzóba, én majd követem őket, amikor már mindenki a víz alatt áll, és csak akkor jövök ki, amikor ők már félig felöltöztek. Feléjük sandítok: egy sor pucér fenék masíroz épp a vizesblokk felé. A törölköző hanyagul a vállukra csapva, ők pedig vidáman beszélgetnek. Legalább nem farkakat látok…
Küzdök magammal, hogy ne pillantsak oda másodjára is, mert az agyamban úgy villog Darius feneke, mintha valami radar lenne benne, amit kifejezetten arra fejlesztettek ki, hogy az ő intim testrészeit kiszúrja. Basszus, ez annyira kínos. Ők nem néznek engem, szinte biztos vagyok benne, hogy magasról leszarják a jelenlétemet, én meg Darius seggét akarom stírölni! Rosszabb vagyok, mint ők. Rosszabb vagyok, mint egy férfi!
Mindez egyetlen milliszekundum alatt játszódik le bennem, és nem elég, hogy meggátoljon. Egyetlen, reflexszerű oldalpillantást küldök kifejezetten Darius felé. A hátsója izmos, formás. Szinte szögletes. A csípője is szögletes. Az álla is. Mindene az. Vajon milyen lehet a fa… NEM! Ez nagyon nem okés! Nem nézhetem meg a farkát az öltözőben! Amúgy sem petyhüdten vagyok rá kíváncsi.
Mi bajom van nekem?
Nincs idő ezen gondolkodni. Gyorsan be kell iszkolnom a zuhanykabinba, mielőtt kijönnek. Minden cuccomtól megszabadulok, immáron én is anyaszült meztelenül állok a kanszagban, amikor rádöbbenek, hogy nem hoztam törölközőt, és mivel nem volt merszem levenni a szememet a szekrényajtóról, azt sem láttam, a fiúk honnan szerezték az ő törölközőjüket. Hozták? Vagy van itt valahol?
Papucs csattog a zuhanyzók felől. Valaki már végzett is? A kurva életbe!
Pánikszerűen kapkodom a fejem, és azon agyalok, mi kínosabb? Hogy pucér vagyok, vagy hogy mennyire szégyellem ezt? Kapjam magam elé a sporttáskámat? Egyikőjük sem tenne ilyet! Ezt most végig kell csinálnom.
Kornelius szemrebbenés nélkül, a farkát lóbálva sétált ide az előbb. Nekik természetes, hogy így mutatkoznak egymás előtt. Nekem is az kéne legyen!
A papucsklaffogás egyre hangosabb, én megemberelem magam, és a zuhany felé pillantok. Kornelius végzett elsőként, épp törölközik – de persze, nem az ágyékát, dehogy! Az arcát törli, miközben a csomagja vidáman himbálózik a vaskos combjai között.
Én pedig legalább annyira ruhátlan vagyok, mint ő.
A jó büdös kurva életbe!
Most szólítsam meg? Akkor rám néz. De ha nem szólítom meg, akkor pucér maradok. Nagy levegőt veszek.
– Van itt törölköző?
Felkapja a fejét.
Kész.
Ennyi.
Lát. Lát meztelenül. A kibaszott Kondor-klán kibaszott vezére látja a mellemet és a puncimat. Ezúttal élőben.
Király…
A szeme épp csak megvillan. Hála a megváltónak, nem olyan éhenkórász módon. Inkább csak meglepődött.
– Aha! – Az ajtó melletti komódhoz lép, és előkap belőle egy krémszínű törölközőt, szakasztott olyat, amit úgy tűnik, továbbra is alkalmatlannak talál arra, hogy a legnemesebb részeit elfedje vele. Felém hajítja, én beletörődően kapom el. – Itt mindig találsz tisztát. Utána dobd csak be ide – bök egy nagy kosárra a komód mellett, némi elismeréssel a hangjában.
Bátornak tart? Vagy gátlástalannak? Nála mindkettő pozitív jelző.
Gyorsan becsavarom magam a törölközőbe, mert… mert csak, és beszáguldok a vizesblokkba, ahonnan már az egész csapat elindult vissza, újabb ernyedt farkakat és gyűrött heréket villantva meg a látóteremben. Szuper!
Legalább ők nem látnak, mert annál, mint hogy ennek a rakás nálam idősebb, rangban felettem álló pasinak megmutassam mindenemet – megint – még a kibaszott sziklaszírt is vonzóbb opció. Hirtelen nem is tűnik butaságnak, hogy le akartam ugrani. Voltaképp kellemes alternatíva volt.
Mikor beérek a kabinok közé, rádöbbenek, hogy mekkorát tévedtem. Nem végzett mindenki. Valaki még zuhanyzik. Vagy legalábbis a zuhany alatt áll. Mozdulatlannak tűnik. Nem baj, ne is jöjjön ki, amíg el nem bújtam a zuhanyfüggöny mögött.
Berobbantok egy kabinba, amit nem tölt meg a gőz és férfitusfürdő fullasztó elegye, és gyorsan elrejtőzöm. Az elhúzott függöny mögül épp csak elkapom a szememmel a vizesblokkból menekülő Dariust. Nem akar itt lenni velem kettesben. Miért? Észrevette, hogy megnéztem a fenekét? Talán feltűnően bámészkodtam? A rohadt életbe!
Nem, nem akarok ezen gondolkodni. A dróngyakorlat! Arra fogok gondolni.
Nekilátok a tisztálkodásnak, megint csak komótosan, várva az öltöző megváltó kiürülését.
– Öhm, Jamie? – kiált be Darius a vizesblokkba.
Visszhangzik tőle a helyiség, én pedig csak állok megszégyenülten a meleg víz alatt, míg eszembe nem jut, hogy erre válaszolni kéne.
– Igen?
– Odakint megvárlak. A többiek már elmentek.
– Oké – kiáltom kissé megkönnyebbülve. Hát ennyi volt. Ezen is túlestem. Rémálmaim lesznek tőle.
A drónok.
Arra kell koncentrálnom.
– Darius! – kiáltom a csobogó vízen át.
– Igen?
– Majd szeretnék kérdezni valamit. – Ezt talán nem most kellett volna felhoznom.
– Kint leszek – nyomatékosítja Darius, majd meghallom az ajtó csapódását, és kifújom magam.
A drónok.
Abban le kell győznöm.
Állok még egy kicsit a víz alatt, hátha elmossa a szégyenemet. Voltaképp miért is kínos ez az egész? A testem… egy test. Mások látnak bele már a kezdetektől fogva mindenfélét: gyengeséget, lemaradást, szexet, trófeát, ellenséget. Azt hiszem, az ellenséget én is látom benne. Sehogy sem jó benne lenni. Általában túl gyengének találom, de néha megijedek, hogy idővel túl izmos, túl férfias leszek majd. Nincs jó megoldás. Rejtegetnem kell, mert a férfiak szemében zsákmány. De valóban az? Talán csak azok szemében, akik direkt fújják fel ezt a narratívát. Miért ne lehetne olyan természetes a megjelenésem ruha nélkül, mint a férfiaknak egymás között? Szerintem Dariuszon kívül más nem látott bele semmi szexualitást a jelenlétembe, de… még nekem is megfordult a fejemben a gondolat, ahogy beléptem, hogy obszcén és kihívó, hogy itt vagyok, ők meg leveszik a ruháikat előttem. De ez vajon azért volt, mert komolyan így van, vagy azért, mert mindig is ezt tanították nekem? És ha valaki megkíván egy másik embert, akkor az már rögtön bűnössé, esendővé, mocskossá vagy helytelenné teszi a helyzetet? Akkor is, ha nem történik semmi közöttük, csak egy testi reakció?
Nem tudom.
Nem értem, miért érzek úgy, ahogy. Mert ez a valóság, vagy mert ezt a történetet mesélik nekem a valóságról, mióta megszülettem?
De a francba is, miért ne lehetne a meztelenség rendben? Miért kellene feltétlenül szégyellenem a puszta létezésemet abban a formában, ahogy megszülettem?
Mert megszégyenítenek miatta?
Ezek a férfiak nem szégyenítettek meg miatta. Kornelius még elismerő is volt, amiért levetkőztem. Azért tettem, hogy közéjük tartozzak, és meg kellett döntenem egy tabut emiatt. Talán pont azért nem várt a beszélgetéssel, hogy erre kényszerítsen? Bár jobban belegondolva egy szóval sem mondta, hogy le kell zuhanyoznom, mindössze azt akarta, hogy bejöjjek.
Azt akarta, hogy mindenki más legyen meztelen előttem!
Te jóságos ég, lehet, hogy ezzel akarta kiegyenlíteni a számlát? Azzal, hogy én is látom őket pucéran?
Bár engem megbasztak abban a videóban, de talán az sem lenne számukra kínos, ha velük történne, hisz Arlo nem hezitált továbbküldeni, Darius meg rendszeresen szexel egy raktárban annak reményében, hogy rajtakapják.
Talán nekem kéne fejben eldöntenem, hogy nem szégyellem a testemet, és akkor mások nehezebben találnának fogást rajtam. De menne ez? Fogalmam sincs.
Kilépek a zuhanyzóból és visszatérek az öltözőbe. A csend odakint, a szekrények között megnyugtató. Néha jót tesz egy kis magány, főleg, ha ennyi minden történik körülöttem. Megtörlöm a hajamat, ám rögtön utána a komódon kiszúrok egy hajszárítót. Ez nem volt itt, amikor Kornelius kivette a törölközőt nekem. Egészen biztosan nem, hisz inkább a bútort bámultam, mint őt, tuti észrevettem volna, ha itt áll a tetején. Valaki elővette… nekem? Nem hallottam, hogy használták volna.
Befejezem a készülődést, majd kilépek a folyosóra, aminek a végén, a fordulóban megpillantom Dariust, aki egy kanapén ül jókora ablak előtt, néhány cserepes pálmafa társaságában, és a telefonját nyomkodja. Megvárt. Jó sokáig piszmogtam, de ő türelmesen várt rám. Melegség tölt el a gondolatra.
– Te vetted elő a hajszárítót? – kérdem, de amint közel érek, rájövök, hogy az ő haja még nedves a zuhanyzás után.
– Nem. Itt van hajszárító?
– Van. Senki sem használja?
– Én nem láttam, hogy bárki használta volna.
Még valaki gondolt rám Dariuson kívül. Elmosolyodom.
– Mi a következő programpont? – kérdem óvatosan. Félek, mit tartogat még ez a nap.
– Először is kérdezni akartál valamit – veti fel Darius, és a zsebébe süllyeszti a telefont, majd körbenéz, mintha attól tartana, figyelnek minket. – Hallgatlak.
– Ugye azt mondtad, hogy nincs tapasztalatod a drónokkal, igaz?
– Igen. Semmi. Nulláról indulok, mint te.
Alig bírom visszafogni a mosolyomat.
– Akkor együtt tanulunk majd bele?
– Pontosan.
Tökéletes.
– És ez olyasmi, amiben össze tudjuk mérni az ügyességünket, igaz?
Darius szeme elkerekedik, majd ő is elmosolyodik.
– Ráéreztél a győzelem ízére? Ne bízd el magad, gyorsan tanulok.
– Akkor benne vagy a versenyben?
– Benne hát! Bármikor szívesen megverlek.
Nevetnem kell.
– Akkor csalódni fogsz. Taktikai és ügyességi dolgokban jó vagyok. Itt nem segít, ha lerántasz a földre. Kivéve, ha így akarod elvenni tőlem a kontrollert, de azt szabálytalanságnak vesszük majd.
Darius felnevet.
– Áll az alku. Győzzön a jobbik – nyújt kezet, amit én elfogadok. – Viszont minket valószínűleg csak az újoncok után visznek. Kornelius maga akarja nekünk megtanítani, és mivel most egyikünk sem megy Fiókára, csak a hónap közepén lesz rá ideje.
– Nem gond. Két hét. – Kibírom. Valahogy addig kibírom, aztán bebizonyítom Dariusnak és mindenkinek, hogy van, amiben első tudok lenni.