A recsegő, nyikorgó ágyamon fekszem, ez a nap engem is kimerített, de csigalassúsággal telnek az órák. Jamie hétkor lelépett, én pedig egyedül maradtam ebben a szar kis házban. Nem is a magány zavar benne igazán, nem a hőség, a szűk, kényelmetlen terek vagy kinti vizesblokk.

Valami más. Valami megfoghatatlan.

Rég aludtam már a Kondor-birtokon kívül, és most egyáltalán nincs ínyemre a dolog. Mintha visszatérnének a régi idők. Por, ócskaság és szegénység szaga lengi be ezt a vityillót. Nem vagyok sznob, nem a kényelmetlenség zavar, egyszerűen csak… az emlékek, amiket az elmúlt nyolc évben sikerült eltemetnem abban a modern, mindig tiszta szobában, amit Kornelius adott nekem az egyik lakóépületben a birtokon. Ott a levegő friss, a kertből virágok és frissen nyírt fű illata árad, odabent minden bútor masszív, minőségi, letisztult. Ha eléggé koncentrálok rájuk, el tudom hitetni magammal, hogy az életem mindig ilyen volt. Ott könnyebb a homályban tartani a szarságokat.

Felsóhajtok.

Nem lehetek nyápic. Egy kis kényelmetlenség itt lenni. Nem szabad felvennem. Azok az idők elmúltak, már nem vagyok gyerek. Férfi vagyok.

De ez a porszag… A nyikorgás, recsegés, a koszos üvegek. Mind annyira emlékeztetnek arra a nyárra.

Rióval és Stefannal már átrágtuk ezeket, sőt Korneliusnak is elmeséltem, mind megerősítettek benne, hogy nem az én hibám volt, én semmi rosszat nem tettem, ennek nem lett volna szabad megtörténnie, és ez némiképp feloldozott a szégyen alól, de nem teljesen. Viszont a haragom… az kiapadhatatlan.

Az órámra nézek. Öt perc múlva tíz óra, takarodó, Jamie pedig még nem jött vissza, pedig megparancsoltam neki, hogy tíz előtt tíz perccel jelenjen meg a szálláshelyünkön. Nem lesz hosszú életű a Kondor-klános pályafutása, ha egy ilyen egyszerű szabályt sem tud betartani.

Felpattanok, átsietek a viskón, ingerülten vágom ki az ajtaját, hogy Jamie keresésére induljak. 

Jamie magabiztosnak és céltudatosnak tűnik, de kölyök még. Impulzív, neveletlen kölyök. Tudom, hogy nem vagyok nála sokkal idősebb, de nekem hamarabb fel kellett nőnöm. Egész pontosan tizenkét éves koromban. Gyorsan megtanultam, hogyan szorítsam háttérbe a személyiségemet, ha szükséges, és legyek olyan kemény férfi, amilyet a rideg valóság és klán világa megkíván. Ma pedig megteszem Jamie-nek a szívességet, hogy őt is megtanítom erre. Önfegyelemre és alázatra fogom nevelni, mert anélkül nem fog köztünk boldogulni.

A barakkok felé tartok a hűs éjszakában, egyből kiszúrom a tisztás közepén parázsló tűzrakóhelyet, és a körülötte nevetgélő srácokat. Kibaszottul remélem, hogy Jamie is köztük van. Nincs időm keresgélni őt. Ha nem kerül elő három percen belül, akkor hivatalosan is szabályt szegett. Átcsörtetek a murvával leszórt ösvényen, megcsap a füstszag, a nevetgélés kellemetlen nyári esték emlékét idézi, de nem törhetek meg. Én itt most életemben először feljebbvaló vagyok, és kibaszottul érvényesíteni fogom a hatalmamat.

– Jamie! – rivallok a csapatra, akiket beborít a félhomály, nehézzé téve, hogy bárkit is azonosítsak közülük. Mind felém kapják a fejüket, a levegő megfagy. Páran a karórájukra merednek, észbe kapnak és felállnak, hogy behúzódjanak a barakkokba. Mindjárt tíz, a szabály pedig mindenkire érvényes. – Jamie! – rikkantom újra, mire megint egy csapat srác széled szét, akár hamu a szélben, és a harmadik kiáltásomra már csak egyetlen zavart alak ül a tűz mellett.

– Itt vagyok – mormogja. A hangja kissé ingerült, de az imént látta a társai reakciójából, hogy nagyon is én vagyok a főnök, így most fülét-farkát behúzza. Helyes. A délutáni viselkedése után ez kifejezetten kellemes meglepetés. Azt hiszem, hiba volt ennyire kedvesnek lenni vele. Elkapattam. Rossz irányba tereltem a kapcsolatunkat, ami nem szolgált Jamie javára. Ideje kiköszörülni a csorbát.

– Tisztában vagy vele, hány óra van? – üvöltök rá teli torokból azon a hangon, amit magától Korneliustól tanultam. Domináns, haragvó tónus. Vigyázzba állásra késztet. Jamie megmerevedik a döbbenettől. Még a gyenge fényekben is látom, hogy elsápad. Mi van, te kis mazsola, nem nézted ezt ki belőlem?

Nem csodálkozom rajta. Ez nem az igazi énem, hanem egy szerep, amit profin játszom. Mert muszáj.

– Kilenc óra…

– Egy perc és tíz! – förmedek rá. – Elkéstél.

Jamie szeme elkerekedik, felpattan és kihúzza magát. Zavarban van, rémült, és letaglózza a döbbenet.

– Tudod, ma nagy hibát követtem el veled kapcsolatban – közel lépek hozzá, az auránk egyesül, szikrázni kezd köztünk a levegő. Kellemesen megborzongok tőle. Jamie arcán a harag és kétségbeesés váltakozik. Hátralép egyet, de egyből követem. Szándékosan lépek be a személyes terébe, a dominanciám jeleként, és valósággal fölé tornyosulok. A tekintetemmel azt üzenem neki: ne merj megmozdulni. Veszi a lapot, tartja a szemkontaktust és többé nem távolodik. Árad a pórusaiból, mennyire kényelmetlen neki a közelségem. Helyes. Ez a cél. Elmosolyodom, neki megrezzen a szempillája, látom, hogy felháborodott azon, mennyire szórakoztat engem a helyzet.

– Egy nagy-nagy hibát követtem el veled kapcsolatban, Jamie – ismétlem, és hagyom, hogy leessen neki a tantusz. Óriásira tágul a pupillája a rémülettől. Az orrcimpája megrezzen, benne az ezüst karika csillog a holdfényben. Gyönyörű így, ezekben a lágy fényekben. A bőre hamvas, a szempillái hosszúak, finoman rezzennek meg minden pislogásnál. Az ajkát kissé beszívja, valószínűleg belülről rágcsálja idegességében. A közelsége kiélezi az összes érzékemet, felpörget, és kissé el is bódít. Ösztönszinten vonz, mélyen, szinte reflexszerűen.

Szipog egyet. Nem bírja a feszkót.

– Tudod, mi volt a hibám? Meg tudod fogalmazni, mi lehetett a baj? – kérdem gonoszul. A legjobbaktól tanultam, hogyan kell terrorizálni és leuralni másokat.

Nagyot nyel. Nem felel.

Olyan közel vagyok hozzá, hogy érzem a finom szellőt, amit a fel-le süllyedő mellkasa kavar, az orrunk majdnem összeér. Ha egy srác lenne, ennek az egésznek semmi szexuális tartalma nem lenne, de a gondolattól, hogy most akár magamhoz is ránthatnám, meg is csókolhatnám, miközben a pólója alatt megkeményedett mellbimbója a testemnek feszül, egészen elkábulok. Fájdalmasan tódul a vér a farkamba, eszembe jut a dzsúdzsucu, Jamie izgató mocorgása, amivel a makkomat ingerelte, a rémült kis nyögése, a vergődése, és belesajdul a herém a vágyakozásba.

Felsóhajtok a gondolatra. Jamie, kellesz nekem. Alig várom, hogy leteljen a kiképzésed. El foglak csábítani. Te is tudod, hogy el foglak.

– Szóval? Mi lehetett ma a hibám? – kérdem ismét, ezúttal halkan, bársonyosan, mire Jamie ajka elnyílik, megnyalja, és arra késztet, hogy utánozzam a mozdulatot. A szemhéja leereszkedik, révülten figyeli a mozdulatot. A levegő megváltozik körülöttünk. Már ő is érzi.

Kezdek túl messzire menni, méghozzá egy egészen más irányba, mint amerre eredetileg szándékoztam.

Inkább nem várok választ, meg kell törnöm a pillanatot, mielőtt elfajul.

– Indulás vissza – mordulok rá. Hátat fordítok, a szállásunk felé masírozom, ő pedig követ engem, a léptei alatt ropog a murva, a kabócák harsognak, az éjszaka zenél, az idegeimen játszik. A farkam elkeseredetten feszül a nadrágomban, pulzál benne a vér, és hirtelen fogalmam sincs, mi történik. Mit is csinálok pontosan? Fenyíteni akartam, de nem így. Jártomban behunyom a szemem, próbálok magamhoz térni, de nehéz, és fogalmam sincs, Jamie mit gondol most, mi is történik.

Megköszörüli a torkát. Figyelmen kívül hagyom. Egy darabig haladunk, felettünk a fákon valahol egy madár csivitel, majd felröppen, és hangos szárnysuhogás közepette eltűnik az éjszakában.

– A többieknek senki nem szól, hogy mikor van takarodó – mondja rekedten Jamie.

– A többieknek is pontban tízkor van takarodó – vetem oda a vállam felett.

– De senki sem ellenőrzi! Én csak egyenlő bánásmódot akarok! – kiált rám dacosan. Megtorpanok. Dühbe jövök. Jamie, hát nem érted, hogy ezt most le kellene nyelned? Nem miattam. Egész egyszerűen azért, mert ha tetszik, ha nem, neked többet kell bizonyítanod, és ez a nulladik perctől kezdve így van.

– Ha lebuknak, bajba kerülnek – felelem szárazon.

– De nem buknak le! Mert nekik nincs ellenőrük!

Szembe fordulok vele. Miért nehezíti meg a saját dolgát? Miért szívatja magát? Miért nem koncentrál a céljára?

– Ideje, hogy megtanulj valamit. A feljebbvalód szava szent. Az élet pedig nem igazságos.

Azt hittem, meg van róla győződve, hogy most ki fogom dobni, de tévedtem, mert Jamie megint úgy bámul rám, hogy valósággal felöklel a tekintetével. Ez a kis mazsola nem ért a szép szóból.

– Ellentmondasz nekem, és tiszteletlen vagy. Egyenlő bánásmódot akarsz? – mordulok rá.

– Igen! – A bátorsága visszatér, maximum fokozaton lángol.

– Akkor úgy foglak megbüntetni, ahogy egy fiúval tenném!

– Tedd azt! – veti oda.

Az összeszorított fogsoromon át szívom be a levegőt. Bajban vagyok. Mi a francot csináljak vele? Üssem meg? Pofozzam fel? Lökjem a földre? Nem érzem képesnek rá magamat. Lányokat nem ütünk meg. Egyszerűen nem. Állítsam ki egész éjszakára a küszöbre? Holnap képtelen lesz teljesíteni. Kutatok az emlékeim között, töprengek, hogy engem milyen módokon büntettek, amikor nem adtam meg a kellő tiszteletet. A lehető legundokabb dolgot keresem, amivel igazán megaláztak és letörték a szarvamat. Aztán eszembe jut.

Kábé tizenhat lehettem, és feleseltem Rióval. Lázadtam, mint minden kamasz. Már nem is emlékszem, mi volt a vita tárgya. Egy darabig tűrte, többször figyelmeztetett, hogy hallgassak el, de nem tettem, ő pedig megfegyelmezett.

Az ötlet felvillanyoz. Megragadom Jamie tarkóját, ő döbbenten rezzen össze a kezem alatt, de engedelmesen indul el velem, ahogy a tenyeremmel taszítok rajta egyet, cseppet sem enyhítve a szorításon. A viskó mellé rángatom, ő meg sem nyekken, de érzem, hogy feszül az egész teste. A tincsei összevissza repkednek léptünkben, csiklandozzák a kézfejemet, hallom a szuszogását, és egyetlen múló pillanatra megint elhagyja egy apró nyögés a száját. Remegni kezd a gyomrom, ahogy berántom a zuhanykabinba, és megeresztem a hideg vizet. A víz mindkettőnket eláztat. Várom a sikolyát, de nem jön. Elengedem Jamie-t, és kihátrálok. Ő felém fordul, dől a nyakába a jéghideg víz, amit egyenesen egy tűzcsapról kötöttünk rá a kabinra, és csak bámul rám konok, barna szemekkel. Meg sem rezzen, de minden szabad bőrfelületét libabőr borítja, a mellbimbója majd’ átböki a felsőjét, az ajka azonnal elkékül.

– Füstszagod lett. – Keresztbe fonom a karomat a vizes pólóm előtt. – Akár le is zuhanyozhatsz rendesen – folytatom elégedett mosollyal, és igyekszem palástolni, mennyire felbasz, hogy meg sem nyekken a jegeszuhanytól.

– Ez parancs? – kérdi morcosan.

– Ez parancs – felelem, mire ő megfogja a pólója szélét és felhúzza a nedves hasán. Eltátom a számat a döbbenettől. Nem így értettem! Basszus, a határ megint kibaszott közel van, kezd elmosódni, de most nem hátrálhatok meg.

– Ruha marad. Mondtam, hogy el kell halasztanunk a légyottunkat – szólok remegő ajakkal.

– Az ilyenek miatt nem veszlek komolyan – dünnyögi Jamie, és visszahúzza a nedves pólót a gyönyörű, vizes bőrére. A tekintete végigpásztáz, az ágyékomnál állapodik meg.

A kurva életbe. Azt hiszem, látszik, hogy mennyire kemény vagyok. Felszisszenek, összehúzom a szemhéjamat. Most nem törhetek meg. Nem hagyhatom, hogy győzzön, mert sosem tanulja meg a leckét.

– Jamie, miért akarod, hogy komolyan kidobjalak? Nem céllal jöttél ide? Nem lenne egyszerűbb, ha fejet hajtanál? Jóindulatú voltam veled. A legrosszabb dolog, amit tehetsz, hogy eljátszod.

– Nem akarom, hogy azt hidd, bármit megtehetsz velem. Ha valaki, akkor te nem! – köpi Jamie. Iszonytató indulat sistereg a szavaiban.

Lélekben hátrahőkölök. Most meg kéne kérdeznem, hogy miért. Miért nem bízik bennem? Rendes esetben meg is tenném, de most nem szabad. Az gyengeség, és én most a feljebbvalója vagyok. Nem érdekelhet a véleménye. Nem érdekel a véleménye!

– Mostantól uramnak szólítasz. Többé nem tegezhetsz. Még egy engedetlenség, és ki vagy rúgva. – Azzal hátat fordítok neki, és otthagyom a nyakába ömlő jeges víz alatt.

Odabent bezárkózom, átöltözöm, és fülelek. Pár perc múlva hallom a lépteit. Komótos, szinte vánszorog. Szipog egy kicsit, biztosan a hideg miatt. Igen, egészen tuti, hogy a zuhany miatt, elvégre nem sírhat. Kurvára ajánlom neki, hogy ne sírjon, főleg ne miattam! Ezt az egészet azért csinálom, mert most ez a dolgom. Ez Jamie érdeke is, ha itt akar maradni, ráadásul Kornelius parancsát teljesítem.

Levetődöm az ágyra. A két ócska furnérlemez ajtó annyit ér, hogy szinte olyan, mintha Jamie közvetlenül mellettem lenne. Hallgatom, ahogy ledobja a vizes ruháit, majd szárazakat vesz fel, és befekszik az ágyába. Legfőbb ideje, hogy aludjon. Holnap rohadt hosszú napja lesz.

A másik oldalamra fordulok, igyekszem kizárni őt a tudatomból, ellenállok a vágynak, hogy azért mégiscsak megkérdezzem, hogy mentek a dolgok a többiekkel, kedvesek voltak-e, nem szívták-e a vérét, nem közeledtek-e hozzá helytelen módon. Sajnos az a viszony, amiben ezeket a kérdéseket feltehettem volna, lefolyt a hideg vízzel a lefolyón.

Jamie mocorog, a takarót rángatja, a rugók nyikorognak a teste alatt. Nem tud elaludni?

Sajnálom, Jamie. Elbasztam. Nem volt jó az indítás, és nem tudtam helyrehozni. Azt hiszem, alkalmatlan vagyok arra a szerepre, amire a vezér szánt, ráadásul soha hasonlót nem csináltam még. Még példa sincs előttem, hogyan kéne egy lánnyal bánni ebben a helyzetben. Azonban senki sem fogja átvenni tőlem. Jobban mondva, senki olyan, akinek jó szívvel adnám át. Velem kell beérned, kis mazsola. Holnap új nap lesz, megpróbálok jobb lenni hozzád.

Minden eddiginél hangosabban szipog fel a másik szobában.

Összeszorul a szívem.

Talán nem kellett volna kiállnom érte. Már értem Neels aggályait. Ha ez az egész szarul sül el, az az én lelkemen is szárad majd.