A vezér Dariust bízza meg azzal, hogy kísérjen a laktanyába. A holmim már ott van, átvitték, amíg én a kirakhatatlan puzzle-lel küzdöttem.
Baktatunk a földúton, mellettünk fügekaktuszok és leanderek burjánzanak, a nap lassan lebukik a környező dombok mögött, harsog a kabócák éneke, én pedig igyekszem magamhoz térni a történtekből.
Bevettek. Klántag leszek. Megcsináltam. Most ujjonganom kéne, ugrálni örömömben, telefonálni és elújságolni mindenkinek – már ha nem vették volna el a telefonunkat az érkezés pillantában –, hogy megcsináltam, elég jó voltam, de nem megy… Fáradt vagyok, a végletekig kimerült, és ez még csak a felvételi volt. Elbizonytalanodtam. Egy plusz próbatétel kellett, hogy beengedjenek, és ez zavarba hoz. Kivételeztek velem.
– Hogy tetszett a kirakó? – Darius mellettem lépdel, olyan közel, hogy épp csak nem ér össze a felkarunk.
– Szívás volt. Azt hittem, elbasztam.
– Pedig nagyon jól csináltad. Taktikus voltál, végig nyugodt, átgondolt. Az már csak hab volt a tortán, hogy kitaláltad, mire megy ki a játék.
– Nem az volt a lényeg?
– Az volt a lényeg, hogy lássuk, hogy bírod a frusztrációt, mit kezdesz az akadályokkal. Mert itt lesznek, nem is kevés. Az eredményeid…
– Tudom, pocsékak.
– Sokkal jobbak, mint amire számítottunk. Van benned potenciál, Jamie. A kérdés csak az, hogy fejben elég erős tudsz-e maradni, hogy kihozd magadból. Neked ehhez többet kell dolgoznod, mint a többieknek.
Elképedek. Hát ezek szerint nekik is ez a legnagyobb aggályuk.
– Ez a kirakós pont jól jött, mert ha valaki ezt megkérdőjelezi, tudunk érvelni vele.
– Igazán?
– Igen. Az én ötletem volt. – Darius majd’ kicsattan a büszkeségtől. Szóhoz sem jutok. Tényleg segített nekem bekerülni? Miért? – Én raktam össze két rendes kirakósból. Egész hihető lett, hogy meg lehet oldani, nem?
– Aha – motyogom.
– Ráér megköszönni. És halasszuk el a raktári légyottot is akkorra, amikor vége az alapkiképzésednek.
– Mi? Miféle légyottot? Én nem mondtam igent semmire! – Darius egyetlen mondatával sikeresen felráz az apátiából.
– Meg sem kérdezed, miért akarom elhalasztani? – kérdi gúnyos kis mosollyal.
– Nem mondtam igent! – dörrenek rá. Beképzelt fasz!
– Úgy néz ki, hogy mégsem vagyok egy senki itt. – Darius meg sem hall engem. – Kornelius kinevezett tábori felügyelőnek. Én fogom ellenőrizni, hogy mindenki rendesen viselkedik-e, így nem lenne etikus kavarnom veled.
– Ó, mennyire sajnálom! – tárom szét színpadiasan a karomat.
– Én is, de ami késik, nem múlik! – kacsint rám, én pedig legszívesebben tarkón csapnám. – Viszont egyelőre tartsd távol magad a fiúktól, legalábbis az itteniektől.
– Nem is pasizni jöttem!
– Elhiszem, és maradjon is így. Kornelius megtiltotta, hogy bárkivel bármilyen mélységben is összemelegedj. Ez parancs, és ha megszeged, mindkettőtöket kirúgnak. Téged is, és a srácot is.
A mellkasomban hullámzik a sötét, kesernyés balsejtelem.
– Szóval, ha valaki ki akar rúgatni, csak annyi a dolga, hogy rám mászik? – kérdem felháborodottan.
– Ha erőszakoskodnak veled, azért téged nem vonunk felelősségre. És ha valaki ilyesmit tesz, azt nem csak kirúgni fogjuk. Annál jóval komolyabb büntetésre számíthat. Emiatt nem kell aggódnod, Jamie.
– És kinek fogtok hinni, ha a srác mást állít, mint én? – kérdem hűvösen.
– A kameráknak és a saját szemünknek. Én személyesen foglak felügyelni téged. Vedd úgy, hogy én vagyok a testőröd – vigyorog rám Darius.
– Mi a szar? – bukik ki belőlem. – Nem! Nem, nem, nem! Nekem nem kell testőr, sem védelem! Ez röhejes! Azért jöttem ide, hogy a klán egyenlő tagja legyek, erre meg akartok védeni a többiektől? Ennek így semmi értelme!
– Jó, lehet, hogy egy picit átfogalmaztam Neels eredeti szavait. – Darius védekezőn emeli fel a tenyerét. – Szóval felügyelő vagyok. Vigyázok a rendre, és be is tartatom. Így jobb?
– Nem sokkal. Eddig is volt ilyen felügyelő?
– Hát… nem igazán.
– Most miattam lett? – Mardos a szégyen a gondolatra.
– Igen. Kornelius… Hogy is mondjam? Nem bízik az újoncokban. Nem szeretné, ha atorcitás érne téged.
Fintorgok. Rosszul hallottam az imént?
– Úgy érted, atrocitás?
Darius szeme a másodperc töredékére kerekedik el, de aztán vigyorog tovább, mint egy bárgyú kölyök.
– Az! – vakkantja.
– És ezt hogy kell elképzelni? – kérdem kissé halkabban, mert már közel járunk a barakkokhoz. – Ott fogsz aludni az ágyam végében, mint valami őrkutya?
– Nem igazán – vigyorog Darius. Szórakoztathatja a dühöm. – Azt hiszem, nem fogsz örülni.
– Minek?
– Mindjárt meglátod.
Már az első barakk bejáratánál vagyunk, de Darius tovább vezet, majd tovább, és tovább, át egy kisebb ligeten, egészen egy külön kis épületig, aminek minden ablaka nyitva áll, mellette halomban áll egy rakás poros láda, és két férfi épp egy mobil zuhanyt és vécét állít fel mellé.
– Mi. A. Picsa? – szakad fel a torkomból. Megtorpanok. Földbe gyökerezik a lábam.
– Ja. Na, igen. Raktár volt, de nem sok mindenre használtuk. Kacatok vannak benne. Vagyis voltak. Ideális, mert pont két helyiség van benne, éppen megfelel nekünk.
– Ezt nem mondod komolyan – felelem elhaló hangon. Nem. Ez megint valami teszt. Csak szívatnak. Ez egy vicc.
– De. Ez sajnos nagyon is komoly. – Darius egy cseppet sem tűnik úgy, mintha sajnálná a dolgot. – Kornelius ötlete volt.
– És miért pont te maradsz itt velem? – Képtelen vagyok leplezni a döbbenetemet.
– Hát… a belső köréből én vagyok a legfiatalabb. Ez meg egy elég… hogy is mondjam? Kényelmetlen feladat.
– Aha. – Összefonom a karomat a mellkasom előtt és kihúzom magam. – Szóval a nyakadba varrták a szar melót.
– Gyakorlatilag. – Darius zavartan elvigyorodik. – De szívesen vállaltam!
– Azt elhiszem. Mi a garancia, hogy nem pont te fogsz letámadni? Elvégre te nyomtad a farkad a derekamhoz dzsúdzsucuzás közben.
Darius arca a villámgyorsan komolyodik meg.
– Soha nem tennék olyat. A dzsúdzsucuért meg már bocsánatot kértem.
A szám szélét húzogatom. Lehet, hogy nem volt fair felhánytorgatni. De a francba, én nem akarok itt aludni Dariusszal! Ahogy most végignézek rajta, nem gondolom, hogy bármi rosszat tenne velem, viszont én a többiekkel szeretnék barátkozni. Soha nem fogadnak be, ha én itt dekkolok egy feljebbvalójukkal, amíg ők megismerik egymást és összebarátkoznak. Ki fogok szorulni! És egyébként is…
– Ha veled fekszem le, engem kirúgnak, az tiszta sor, de téged…?
– Öhm. – Darius zavartan igazgatja a haját. – Engem valószínűleg nem. De! Ilyen nem fog történni. Garantálom neked!
Mélyet sóhajtok.
– Van lehetőségem más őrt kérni? Bárkit, csak ne téged.
Darius ismét komolyra vált.
– Figyelj, Jamie! Ha elfogadsz egy jó tanácsot, szerintem ne nyafogj és ne panaszkodj rögtön az első napodon. Örülj, hogy itt vagy, és tedd, amit mondanak neked. Őszintén szólva nem kérdeztem meg, mi van, ha én kavarok össze veled, de szerintem én is kurva nagy bajba kerülnék.
Beletúrok az izzadt hajamba. Dariusnak valószínűleg igaza van, jobb, ha befogom.
– Figyelj, nézzük meg, milyen belülről. Még én sem láttam. – Darius felkaron ragad, és a viskó felé kezd terelni.
A szememet forgatom, kirántom magamat Darius keze alól és elé vágok.
– Tudod, sokkal könnyebb lenne elhinnem, hogy te vagy a főnök, ha nem flörtöltél volna velem – vetem oda a vállam felett.
Darius fújtat.
– Látom, kezd visszajönni a nagy szád, te kis mazsola – kurjant utánam vidáman.
Mi a franc? Megtorpanok, visszafordulok.
– Hogy szólítottál? – sziszegem.
Darius majdnem elröhögi magát.
– Jól hallottad. Te kis mazsola. Most mit fogsz tenni? – Csípőre teszi a kezét, izgatottan várja a reakciómat.
Csak nyugi. Direkt cukkol, ha nem reagálok rá, abbahagyja.
– Jobban tisztelni biztosan nem foglak. – Hátat fordítok, folytatom az utamat a viskó felé, és reménykedem, hogy nem vétettem végzetes taktikai hibát. Talán elfelejti ezt az idióta becenevet. Remélhetőleg elfelejti…
Belépve a házikóba, forró, állott porszag csap meg. Nem véletlenül áll nyitva minden ablak, és már bepakoltak két mobilklímát is a kis helyiségekbe, egy-egy ággyal, asztallal és szekrénnyel egyetemben. A tetőből és a falakból azonban olyan hő árad, hogy nehezen tudom elképzelni, azok a kis vackok le fogják hűteni a tűző napon álló, minden hőszigetelést mellőző épületet.
Nos, lehetne rosszabb is. Panaszkodni biztosan nem fogok, az nem katonás.
A holmim ott hever az egyik szobában az ágyon, várva, hogy kipakoljak.
– Egész jó – fintorog Darius, ahogy belép. A padló megreccsen a súlya alatt, a fejét kis híján beveri az ajtófélfába. A közlekedő a két szoba között szűkös neki, feltűnővé teszi, hogy a kis épületet nem lakásra szánták, hanem tárolásra.
– Azt értem, hogy én mit követtem el, amiért ide jutottam, de arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy te mivel érdemelted ki – mormolom.
– Gondolom azzal, hogy aktívan támogattam, hogy idejuss – vonja fel az egyik szemöldökét. Huncut mosoly bujkál a szája szélén. Darius egy cseppet sem bánja, hogy ide szeműzettetett velem.
– Gondolod, hogy az a klíma elég lesz, hogy ne pusztuljunk el a melegtől? – töprengek.
– Nem. – Darius rápróbál a villanykapcsolóra, az izzó a feje felett felgyullad, majd hangos pukkanás után kialszik. – Majd hozatok két nagyobbat. Meg új villanykörtéket is.
– Lehet, hogy jobb lenne sátorban aludni – dünnyögöm, mire Darius vet rám egy lesújtó pillantást. – Nem panaszkodásként mondom! Csak egy ötlet volt.
Darius vigyorogva csóválja meg a fejét, szőke fürtjei meglibbennek, gondtalannak és elképesztően vonzónak tűnik a lebukó nap narancsfényében. Talán nem lenne olyan rémes összezárva lenni vele kettesben. Éjjel. Csak ő és én ebben a szűk kis vityillóban, ahol a furnérlemez ajtók választanak csak el, amit ő egyetlen ökölcsapással be tudna törni, hogy átjöjjön hozzám az éjszaka közepén, és azt tegye velem, amit azzal a másik lánnyal a Tropico raktárában. Szívesen megtenné… Kimelegszem a gondolatra, izzadni kezdek, az arcomba vér szökik… és valahova máshova is odalent.
Bassza meg!
Hol jár az eszem? Ez a szépfiú nem hülyíthet be engem is! Pont engem! Hisz még tilosban is járnánk vele, mindent kockára tennék, amit eddig elértem.
Nem! Darius tiltott gyümölcs. És egyébként is, csak egy baszást jelentenék neki. Egy könnyű kis szórakozást, egy strigulát. Ebbe nem megyek bele.
– Akkor, ha jól értem, minden szabad percemet itt kell töltenem bezárva a felügyeleted alatt? – kérdem keserűen.
– Dehogy! Természetesen elvegyülhetsz a társaiddal a szabadidőtökben. Csak aludni kell ide visszajönnöd takarodókor, és ezt a zuhanyzót kell használnod odakint.
– Tényleg? – rikkantom izgatottan. Ez nem is olyan vészes.
– Persze. – Darius mosolyog, de érzem, hogy nem őszinte a dolog. Miért akar a közelemben lenni? Nem dughat meg. Vagy mégis erre pályázik? Végül is kimondta, nem is egyszer, hogy nagyon is kedvére lenne a dolog. Talán nem volt véletlen az sem, hogy nekem dörgölte magát dzsúdzsucu közben. Talán be akar hülyíteni, meghúzni, aztán lesz, ami lesz? Kétlem, hogy megbüntetik érte, hisz Kornelius egyik közeli embere. Nekik mindent szabad. Kornelius igyekszik fenntartani a szabályrendszer látszatát, de az igazság az, hogy önkényurakodó. A törvényei szándákosan puhák, így ha kedve szottyan, úgy csavarja a narratívát, hogy végül az ő végső akarata érvényesüljön. És ezt Darius is nagyon jól tudja.
Talán azért vetetett fel, hogy kihasználhassa az alkalmat? Nem tűnik aljasnak, eddig nem élt vissza a helyzettel, bár az is igaz, hogy nem is volt alkalma. Viszont a kikötőben nem úgy tűnt, hogy túlzottan hisz bennem. Mi változott volna azóta?
Mi van, ha egész főnökösdi arra szolgál, hogy elérje, amit akar, hogy alávessem magam neki, aztán mire észbe kapok, már vissza is élt a helyzettel? Ha elég ügyes, még azt is rám foghatja, hogy én kezdtem az egészet, és kidobathat. Kornelius pedig neki fog igazat adni, még akkor is, ha sejti, hogy hazudik. Mert az embere. Kornelius pedig foggal-körömmel védi azt, aki hűséges hozzá.
Nem hagyhatom, hogy Darius a fejemre nőjön! Tuti lecsap az első alkalomra, amikor azt hiszi, nyeregben van és fölényeskedhet velem szemben.
– Szuper! – vetem oda, majd belibbenek a szobámba, és megragadom a kilincset. – Akkor lámpaoltáskor találkozunk!
Mielőtt Darius válaszolhatna, becsapom az ajtót, és ráfordítom a kulcsot. Őrülten kalapál a szívem, a fejem lángol, dől rólam a veríték. Túlpörögtem, remegek, hirtelen egyszerre szakad rám minden, ami ma történt. Bent vagyok!
Rávetődöm az ágyra, a rugók hangosan megnyikordulnak, a csomagom felugrik és a padlóra zuhan. El kell fojtanom a torkomból feltörni készülő sikolyt!
Bent vagyok!
– Minden oké? – kiált be Darius a szart sem érő ajtón keresztül.
– Igen! – ordítom ki nevetve, majd a szám elé kapom a kezemet. Ez túl hangos volt, túl kislányos. Valóságos üdvrivalgás.
– Akkor jó – mormogja, és szinte látom magam előtt a mosolyát. Bassza meg! Nem, nem érdekelhet Darius. Veszélyes kísértés, ami most mindent elcseszhet! Nem akarok rá gondolni. Nem akarom látni magam előtt a világoszöld, ragyogó szempárt, amint engem bámul az asztal túloldaláról. A széles vállakat, az erős karokat, amikkel megragadott és a földre rántott, hogy aztán lefogjon és megérezhessem a derekamon a… farkát.
Nem! Ez így nem lesz jó. Felpattanok, előveszem a csomagomból a tiszta ruháimat, törölközőt, a neszesszeremet és papucsomat, és célba veszem a zuhanyt. Le kell mosnom magamról ezt az őrületet. Utána pedig lelépek a többiekhez, és addig kerülöm Dariust, ameddig csak lehetséges!