Némán követem Korneliust, felkészülve a legrosszabbra. Valószínűleg már sejti.
Én viszont nem fogom elvinni a balhét. Arlo a saját sírját ásta meg a tettével. Elindított egy lavinát, amit nem lehetett megállítani. Ez nem az én hibám.
A mélygarázs felé kanyarodunk, az automata ajtó lomhán tárul fel előttünk, megcsap a benzin és dízel szaga. Kornelius átkel a némán pihenő, robosztus autók között, a léptei döngenek a betonpadlón.
Senki sincs itt rajtunk kívül. Egyik kocsi lámpái sem villannak fel, nem kattan a központi zár, nem üdvözöl minket csipogva a kikapcsolt riasztó. A garázs végébe ereszkedünk.
Ahogy gondoltam, nem hagyjuk el a birtokot, egyenesen a föld alatti járatrendszerbe vezet. Én azonban nem veszítem el a fejemet. Épp ez a cél. Ez most az elme játéka lesz, és én a legjobbaktól tanultam a szabályokat.
– Nem szállunk kocsiba? – kérdem játszott értetlenséggel, amikor kitárja a garázs hátsó ajtaját. Az egy fehér csempével kirakott folyosóra vezet, amit erős fény világít meg. Innen könnyű feltakarítani a vért.
– Várd meg, amíg leérünk. Utána kezdjük a játékot – feleli érzelemmentesen, de a szeme csillanásából látom, hogy már tűkön ül, hogy kipróbálhasson ebben a helyzetben. Biztos vagyok benne, hogy kibaszott dühös a kialakult helyzet miatt, de megtalálja benne a maga szórakozását is.
– Miféle játék? – horkanok fel.
– Ne ripacskodj!
– Nem ripacskodom. Hova megyünk? – játszom tovább a hülyét.
– A kamrába.
A kínzókamrába.
– Kihallgatunk valakit? Máris?
– Igen – fordul felém egy sanda kis mosollyal. – Téged.
Neels, ennél az olcsó poénnál többet néztem ki belőled.
– Miért? – rökönyödök meg. A szememet kigúvasztom, a fejemet rosszallóan megcsóválom.
– Várd már ki azt a két perc utat – forgatja meg a szemét Neels.
– Mi? Miért várjam ki? – üvöltök rá. Kezdek belejönni a szerepembe. – Hisz most vádoltál meg… valamivel. Mivel is? – Vigyáznom kell. A „gyilkosság” szó még senki szájából nem hangzott el. Egyelőre eltűnésről beszélünk, és ehhez tartanom kell magamat.
– Ez minden, ami a tarsolyodban van? Mert ez ide kurva kevés lesz, Darius – vigyorog rám nyíltan Neels. Nem ijeszt meg. Persze, hogy gyanakszik, a feladatom pont az most, hogy elbizonytalanítsam.
– Tudod, mit? Menjünk! – vetem oda, és megelőzve lesietek a lépcsőn. A klórszag, rideg falak és bántó fények engem nem hatnak meg, ellentétben azokkal, akiket tényleg kínozni visznek ide. Tudom, hogy engem nem. Ahhoz egészen biztosan nincs elég bizonyítékuk, hogy máris kínpadra vonjanak.
Némán haladunk át a katakombán, érzem Neels szúrós tekintetét a tarkómon. Minden rezdülésemre kíváncsi. Magam nyitom ki a vesztőhelyemnek titulált helyiség ajtaját.
– Hűha! – kiáltok fel, amikor belépek a hentesüzletre hajazó terembe, aminek a fala változatos eszközökkel van teleaggatva: a láncoktól, ostoroktól és késektől kezdve egészen a fűrészeken, kampókon, zsákokon át a perverz szexuális játékszerekre emlékeztető szegecselt holmikig. A teremben már ott áll Rio, Stefan, Izan és Xavier. A szék előkészítve, a hazugságvizsgáló bekapcsolva.
– Meglepődtél? – kérdi Neels ravaszul.
– Eléggé – felelem foghegyről, és bevetem magamat a székbe. Senki sem szól, azonban Rio egyből elkezd előkészíteni. A többiek mögém állnak, mintha bármelyik pillanatban nekem ronthatnának valami kínzóeszközzel, ezzel igyekezve nyomást gyakorolni rám. Mélyeket lélegzem. Nem fogok hazudni. Mindössze a saját igazságomat mondom majd el, ami bevédi a seggemet. Hinnem kell a történetemben, akkor a gép is azt mutatja majd, ami fair. Mert én nem vagyok bűnös. Pontosan azt tettem, ami szükséges volt.
– Dehogy lepődtél meg – foglal helyet Neels az íróasztal mögött, amire a poligráfot pakolták, mialatt Rio mellkaspántot, ujjcsipeszt aggat rám. A gép azonnal reagál, a kis karok meglódulnak, a tűk görbék rajzolásába kezdenek a sistergő papíron.
Neelsnek oldalasan ülök, Rio eltávolodik tőlem, elém sétál, bekapcsol egy állványon álló kamerát, ami egyenesen engem vesz.
– Tudod, miért vagy itt, Darius? – kérdi a vezér.
– Nem – felelem határozottan.
– Hamarosan kiderül.
Azt lesheted.
– Igen, hamarosan kiderül – helyeselek felháborodott fintorral.
– Milyen nap van ma? – kezd neki a bemelegítő kérdéseknek. A szívem zakatol. Nem baj. A lényeg, hogy ne változzon semmilyen testi jelem. Én helyesen cselekedtem.
– Szerda.
– Hazudtál már valaha életedben?
– Igen.
– A neved Darius?
– Igen.
– A Kondor-klán tagja vagy?
– Igen.
– Szereted a sós tengervíz ízét a szádban?
– Nem.
– Az igazság fontos neked?
Az igazság mint igazságszolgáltatás fontos nekem.
– Igen.
– Ismered Arlót?
– Igen.
Neels gyorsít.
– Tudod, hol tartózkodott, mielőtt eltűnt?
Nem számít, tudom-e.
– Nem.
– Jártál mostanában Freedom Bay környékén?
– Igen.
– Ledrában?
– Igen.
– A partiőrség rögzítette a hajódat pont azon a napon, aminek az éjszakájától kezdve Arlo semmilyen életjelet nem adott magáról. És mit ad isten, jó sokáig voltál a faluban. Minek mentél oda?
– A régiségvásárra mentem. – Tényleg voltam a régiségváráson.
Rio velem szemben akaratlanul is elmosolyodik. Mindenki nagyon jól tudja, hogy imádom a bolhapiacokat. Az utcagyerek koromból maradt vissza a szokás, odavagyok a filléres kacatok áttúrásáért, hátha találok valami hasznos holmit aprópénzért. Évek óta ezzel cukkolnak, ami tökéletes magyarázat arra, miért egyedül, titokban hajóztam Ledrába.
– Tudtad, hogy Arlo apjának van ott egy víkendháza?
Fogalmam sem volt, hogy az az apja víkendháza.
– Nem.
– Tudtad, hogy valaki betört oda?
Valaki? Valaki más?
– Nem.
– Tudtad, hogy Arlo ott húzta meg magát az apja haragja elől, miután kidobtam?
Fogalmam sem volt, miért húzza ott meg magát.
– Nem.
– Ez kibaszott érdekes, mert az újonc kis barátai tudták. Nem hallottad, amikor erről beszélgettek Fiókán? Ki kéne mosatni a füledet, nem gondolod?
Nem gondolom.
– Nem.
– Te raboltad el őt?
Nem raboltam el. A testet vittem el.
– Nem.
– Megölted?
Ő ásta meg a saját sírját. Én csak a folyamat része voltam.
– Nem.
– Darius, aznap éjjel 11:43-kor indultál útnak Ledrából, amit a hajód navigációs rendszere rögzített. Másnap hajnalban, 00:37-kor értél partot azon a névtelen szigeten, ahol a három gejzír van. Ott, ahol a dróngyakorlatot végeztétek. Mit kerestél ott?
– Jamie drónját. Újra. – Valóban kerestem. Főleg azért, mert az első alkalommal, amikor megtaláltam, szimplán otthagytam.
– Hajnalban? Komolyan azt várod, hogy elhiggyem: amit napfénynél nem találtál meg, azt éjjel fogod megtalálni?
Újabb blöff. Pontosan tudja ő is, miért érdemes éjjel keresni a drónt.
– A GPS-jele gyenge. A gejzírek nappali aktivitása leárnyékolja. Éjjel sokkal könnyebb volt lokalizálni – felelem könnyedén.
– Tehát megtaláltad, és vissza is hoztad – summázza Kornelius. Stefan előlép mögülem, és lerakja a drónt az asztalra. Már elő is szedték a szobámból.
– De ezt valamiért elfelejtetted megemlíteni.
– Eltört az egyik propellere. – Amikor földhöz vágtam. – Meg akartam javítani, de még várom az alkatrészt hozzá.
– Aha. És miért pucoltad le ilyen kínosan tisztára? Egy porszem sincs rajta. A gyári állapotában sem volt ennyire patika. És lugololdat szagú.
– Nem fogok egy koszos drónt tartani a szobámban. Tudod, mennyire kényes vagyok a tisztaságra – vonok vállat. Ez az igazság.
– Tehát ha most elmegyünk a gejzíres szigetre, nem fogunk ott holttestet találni, igaz?
– Nem. Nem tudok róla, hogy lenne ott holttest. – Az már megsemmisült.
– Na jó! – csap az asztalra Kornelius. Ingerülten dobol a fán, a papírt bámulja. Aztán rám szegezi azt az éjfekete, fagyos, üres tekintetét, és hunyorogva mér végig. – A képernyőt!
Rio hátralép, elfordít egy állványt, amit eddig észre sem vettem, mert pont előtte állt. Egy monitor villan fel rajta, a kamera egy apró helyiséget mutat, amit azonnal felismerek. Benne Jamie áll, toporog, átöleli magát a félelemtől. Körbe-körbe kémlel, szinte érzem a fémes, édeskés, klórral vegyült bűzt, ami körbeveszi. Vér és fertőtlenítő szaga, amibe némi doh ül. Levegőtlen kis lyuk, már a szaga is rémálomba illő.
– Mit keres ott, te beteg fasz? – bukik ki belőlem.
– Ez az utolsó lehetőséged, hogy igazat mondj, Darius! Ha most hazudsz, Jamie-nek annyi. Nagyon jól tudod, hol van.
Igen, nagyon jól tudom. A képernyőn infrakamera felvétele fut, odabent ugyanis tök sötét van. Jamie nem tudja, mi van felette.
– Ha egyszer rájön, hogy hova zártad be, márpedig rá fog jönni, kurvára meg fog inogni a beléd vetett hite!
– Aha. Ha rájön! – nyomja meg a „ha” szócskát. – Ha ma vége van, akkor ezzel nem lesz gondom.
Erre ment ki a játék? Ezért hunyt szemet Kornelius a flörtjeink felett? Hogy hatalmat kovácsoljon a helyzetből? Minden lehetőséget megragad, hogy sakkban tarthasson másokat!
– Nem tennéd meg!
– Nem-e? Ennyire a jó oldalamat ismerted meg, Darius?
– Nem tennéd meg! – üvöltök rá.
– Miből gondolod?
– Nem vagy ennyire… beteg. Ő az újoncod, és semmi rosszat nem tett. A pártfogoltad.
– Aha – dől hátra Neels, majd kényelmesen előrenyújtja a karját, összekulcsolja az ujjait, és kiroppantja őket. – Mi van, ha ő más? Mi van, ha ő annyit jelent nekem, mint minden más nő? Csak egy kis játékszer, egy kis szórakozás, amit használok, aztán, ha meguntam, eldobom?
– Nem tennéd meg! Soha senkivel nem tettél ilyet!
– Nem? Hisz rendszeresen láttad működésben a szobát! Elfelejtetted, Darius? Hát lehet ezt a helyet elfelejteni?
– Senkivel, aki közülünk való! – üvöltöm torkom szakadtából, hogy a helyiség is beleremegjen. Nem, ezt Kornelius nem tenné meg Jamie-vel. Kizárt. Nagyon jól tudja, milyen hatással lenne ez mindenkire a birtokon.
– Utolsó lehetőség, Darius. Ha most igazat mondasz, Jamie-nek még lehet egy teljes élete nélküled. Ha a hazugságot választod, akkor szépen lassan fogom őt agyonnyomni, és te végig fogod nézni a haláltusáját.
A szavaira a kamera szöge kissé megváltozik a helyiségben, ami annak a jele, hogy a gépezet beindult. A szoba bevilágítható, és ha felkapcsolnánk a lámpákat, akkor a középen vacogó és könnyeivel küzdő Jamie látná, hogy pár méterrel felette egy hatalmas betontömb lóg a levegőben, amit az irányító által választott sebességben lehet egészen a padlóig engedni. Ha Kornelius most úgy dönt, Jamie-re szó szerint rászakad a mennyezet, és péppé zúzza, azonban ha akarja, akár órákig, sőt napokig, hetekig nyomorgathatja egy fél méter magas kis résben a padló és a betontömb között, ami tetszőleges sebességgel szűkül.
– Nem tennéd meg! – kiáltom újra. Jamie a képernyőn felfelé bámul. Bár nem látja, mi van felette, de hallja, hogy valami odafent megmozdult, érzi a légáramlatot. Az ajtóhoz lép, dörömbölni kezd rajta.
És ekkor jön az eddigi nap legborzalmasabb pillanata.
– Engedjetek ki! – sikoltja. A videónak hangja van. – Valami… van odafent! Kérlek! – nyögi félelemmel telt hangon.
– Hát, ez nem túl katonás, igaz? – hümmög gúnyos éllel Kornelius. – Lett volna még mit tanítanom neki.
A betontömb közeledik Jamie-hez, fél méterrel a feje felett jár. Hallani az acélkötegek nyikorgását, a beton halk suhogását, ahogy az alatta lévő légtömeget összenyomja.
Nem. Rióra nézek, de ő Korneliust figyeli.
Nem. Körbepillantok, senki nem néz vissza rám.
Nem. Jamie-t nem ölheti meg, annak iszonyatos következményei lennének rá nézve is, teljesen felborítaná a morált, megváltoztatná a birtok egész hangulatát, emberek pártolnának el tőle, őrültnek tartanák utána, mint az nagyapját, aki merényletben halt meg, akinek ellene fordult a közhangulat, akit megbélyegeztek, és akivel kapcsolatban Neels megfogadta, hogy soha nem fog a nyomdokaiba lépni.
Nem. Túl jól ismerem Neelst. Nem őrült.
Nem fogok vallani. Jamie biztonságban van, ez csak egy elmejáték, én pedig nem veszíthetek, mert akkor nem leszek már ott Jamie-nek, nem tudok neki segíteni, soha többé nem látjuk egymást, ez egy újabb törés lesz az életében, és ő számít most rám.
Jamie kiabál, segítségért rimánkodik és az ajtót veri, könnyek csorognak le az arcán, pánikba esett – érzi a vesztét.
– Nem tettem semmit Arlóval. Ez az utolsó szavam – szűröm az összeszorított fogaim között. A vérem pezseg az ereimben, dől rólam a veríték, olyan haragot érzek Kornelius iránt, hogy őt is… nem. Erre nem gondolhatok.
Neels sötéten mér végig, majd démoni mosoly ül ki az arcára.
– Én nem egy tizennyolc éves kis picsa vagyok, aki a két szép szemedért minden faszságodat beveszi, Darius. Biztos vagy benne, hogy nincs több mondanivalód?
– Igen!
Kornelius könnyed mosollyal figyel, de a tekintete felöklel. Vár. Elnyújtja a pillanatot, hátha mégis ő győz, de én már döntöttem.
Int. Reszketve bámulom a képernyőt, de a felvétel egyszerűen megszakad.
A vezér felpattan, letépi a poligráf papírját.
– Baszd meg, Darius! – Az eredményt az ölembe hajítva kiviharzik. Rio elenged. Én izzadok, majdnem behugyozok, összekoccan a fogam a remegéstől, a reszkető kezembe veszem a hazugságvizsgáló papírját. Végignézem a görbét, amit rajzolt. Csupa közel azonos kiugrás, egyedül a végén mutat magasabb értéket, de azt viszont folyamatosan. Értékelhetetlen az egész. Megcsináltam. Becsaptam a gépet.
– Mi van Jamie-vel? – kérdem kiszáradt torokkal.
– Mi lenne? Visszavitték a szobájába. Mehetsz megvigasztalni – feleli hűvösen Rio.
Azonnal Jamie-hez rohanok, dörömbölök az ajtaján, ő remegő hangon szól ki.
– Ki az?
– Én vagyok!
– Gyere – nyögi. Berontok, ő patakzó könnyek közepette rohan oda hozzám. A nyakamba veti magát, megrándul a zokogástól, a pólómat könnyek áztatják el. Büdös vagyok, ma kétszer izzadtam át a ruhámat, és még mindig reszketek, de nem érdekel. Szorosan magamhoz vonom Jamie-t, hagyom, hogy kisírja magát a vállamon.
Árulónak érzem magam. Tudtam, hogy Kornelius nem tenné meg, de ott volt az az icike-picike nulla egész nulla-nulla-nulla-egy százalék esély, hogy mégis, én pedig Jamie életével játszottam.
Öltem.
Mindent jól csináltam, az egészet kiterveltem, a sztorim kikezdhetetlen, a holttest pedig megsemmisült. Nem fognak nyomokat találni, hullát pedig főleg nem. Ha nincs holtest, nincs gyilkosság. Ez a szabály a klánban is él. Azonban szerettem volna, ha mégis sejthető, hogy én voltam, ugyanis ez egy üzenet arról, hogy ki vagyok, és mit vagyok hajlandó megtenni azért, aki fontos nekem. Hogy mit teszek meg a nőmért, ha szükséges, és mire számítson az, aki hozzá merészel nyúlni!
Nem írom még le magamat. Ha Kornelius megérti ezt az üzenetet, akkor el fogja fogadni a tettemet, sőt még értekeli is majd. Ehhez azonban idő kell. Neki is meg kell győződnie róla, hogy jól csináltam, úgy, ahogy tőle tanultam. El fogom nyerni az elismerését. Fel fogja oldani a tiltást Jamie körül. Egyszerűen nem tilthatja meg örökre, hogy együtt legyünk. Semmi oka nincs rá, én komolyan gondolom ezt a lányt.
– Darius, mi volt ez az egész? – hüppögi Jamie. – Hova vittek?
– Nem mondták el?
– Nem! De valami… volt felettem. Valami nagy.
– Ne törődj vele, hova vittek. Te semmi rosszat nem tettél, és biztonságban vagy, oké?
Rám mered a vörösre sírt, vizenyős tekintetével, ami most újra megtelik a félelem könnyeivel.
– És te? Te tettél… valamit?
Még nem jött el az ideje, hogy megtudja.
– Nem, kis mazsola. Ne aggódj, nem lesz semmi bajunk! Viszont mostantól picit óvatosabbnak kell lennünk, amíg forró a talpam alatt a talaj.
– Darius… – hüppög fel Jamie. – Nem akarlak elveszíteni!
Felnyögök.
– Nem fogsz elveszíteni! – Nem engedem. Nem bukom le. – Minden rendbe fog jönni!