Két nappal később, este tizenegykor a tízméteres katamarán fedélzetén állunk Jamie-vel. Ez megint egy jóval nagyobb jármű, mint amihez hozzászoktam, Jamie pedig még csak az alapokkal van tisztában a hajózást illetően, úgyhogy én már az ideúton tökig leizzadtam. Az idő kiváló, szélcsend van, az ég kristálytiszta, csillagos, de a sötétség durván bezavar. Ritkán kormányzok éjjel. Az, hogy én hajóztam ki ide, már önmagában kockázatos, de Kornelius azt mondta, ez a legstabilabb, de még kellőképpen kicsi hajó erre az útra, amivel biztonságosan elindulhatunk. Szükségünk van a helyre, ugyanis a két drónt a hajóról fogjuk felreptetni, ugyanide leszállítani akkumulátorcserére, továbbá a térképeket is itt rakjuk össze, kielemezzük, kijelöljük a legjobb megközelítési útvonalat – ez megint valami, amiről Jamie még semmit sem tud, én pedig már hallottam egyet s mást.
A feladat elméletben nem bonyolult. A drón végigpásztázza a szigetet infra- és optikaikamerával, fényképeket készít, amit a szoftver ortomozaik-térképpé illeszt össze, nekünk pedig meg kell állapítani, mit látunk rajta. Csakhogy az azonosítás trükkös, mert a hőkameraképek erősen torzíthatják a tárgyak alakját attól függően, hogy hol és hogyan adnak le hőt, továbbá a növényzet és egyéb objektumok árnyékot vethetnek a célpontokra, viszont az optikai kamera egy fekete-fehér massza, mert az infravetővel csak ennyire futja.
Nem tudjuk, hány dolgot kell azonosítanunk, ahogy az életben sem. Jamie valószínűleg azt hiszi, nagyon hasonló terepen dolgozunk, de én tudom, hogy az enyém jóval nehezebb lesz. Körültekintőnek kell lennem, ha nem akarok hülyének tűnni, de engedni szeretném, hogy ő győzzön.
A szemem sarkából figyelem Jamie-t, igyekszem azonos tempóban kibontani a drónt, felszerelni a propellereket, berakni az akksit és elvégezni a szükséges beállításokat és ellenőrzéseket, hogy ne hozzon előnybe a rutinom. Ezek már önmagukban is nehéz műveletek a félhomályban, és ő ezeket még csak tegnap gyakorolhatta, méghozzá nappal. Ha belegondolok, akár nagylelkű gesztus is lehetne Kornelius részéről, hogy megengedte nekünk ezt a kis játékot, mert jócskán benne van a pakliban, hogy méregdrága felszerelést fogunk tönkretenni ma éjjel.
Jamie-é az 1. számú sziget délnyugatra, az enyém a 2. számú, nyugat-északnyugat irányba. Hátrahúzódunk a taton, hogy helyet foglaljunk az asztalok mögött, ahol már várnak a kontrollerek és laptopok, majd egyszerre szállnak fel a drónjaink és indulnak el ellentétes irányba.
A feladat eleje szinte unalmas. Végigpásztázom a terepet, közben már figyelem, hátha feltűnik pár tereptárgy, ami érdekes lehet. Látok egy autót, egy antennát, amit valószínűleg nem valódi épületre szereltek, tehát csak csali, egy bábut, aki emberi testet szimulál ülő pozícióban – de ennyi. A növényzet a sziget többi részét eltakarja. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem csak ennyi tereptárgyat kell azonosítanom. A térképen valószínűleg bőven lesznek kérdéses részek.
Nagyjából harminc perc repülési idő után visszatérek akkumulátor-cserére, majd újra a szigetre, befejezem a feltérképezést, aztán hazahozom a drónt, és elindítom az ortomozaik-programot, hogy összerakja a képet.
– Bassza meg! – sikolt fel kétségbeesetten Jamie. Rásandítok. Az ő drónja még nem tért vissza. Remélem, sikerült akksit cserélnie, mert ha nem tudta időben megcsinálni, akkor bukja az egész versenyt. Az igazság az, hogy nem figyeltem. Lekötött a saját szigetem.
– Na, mi az? – kérdem érdektelenséget színlelve.
Jamie hallgat, a kontrollerrel ügyeskedik, de úgy tűnik, hiába. Valamit egyértelműen elbaszott. Remek… Kíváncsi vagyok, mennyi van meg a térképéből hátra.
– Csak nem lezuhant?
– Merült és leszállt!
– Az baj.
– A picsába! – A fejét az asztallapra hajtja. – A kurva életbe!
– Ezt benézted, kis mazsola. Legközelebb jobban figyelsz majd.
– Kuss legyen! – üvölt rám.
Vállat vonok.
– Hogy állsz a feltérképezéssel?
– Jól! – veti oda. – Már majdnem kész voltam!
– Akkor dolgozz abból, ami megvan.
Jamie a halántékát masszírozva nyöszörög.
– Majd elmegyek én érte a szigetre, és összeszedem neked. Mondjuk holnap.
– Nem kell! – mordul rám, még mindig a tarkóját masszírozva.
– Egyedül akarsz érte elhajózni? Ennyire profi vagy? Kornelius vagy bárki más biztosan nem megy el csak a te kedvedért érte. Ezt bizony vagy te oldod meg, vagy valaki tesz neked egy szép nagy szívességet, és elhozza a kedvedért.
Összeráncolt orral méreget, a felső ajka remeg.
– Ha ilyen durcás leszel, lehet, hogy rád hagyom a dolgot. Nagylány vagy már, nem?
Összepréseli az ajkát, mintha egy szitkozódást tartana vissza.
– Na, halljam szépen. „Darius, légyszi, hozd el nekem a drót, különben Neels szétrúgja a seggemet!” Mondd szépen!
Jamie az összeszorított fogán keresztül hörög el.
– Ezt nem értettem jól – nevetek a képébe.
– Darius, hozd el nekem a drónt. Kérlek – nyögi ki, mintha azt kérné, hogy legyek kedves kihúzni egy fogát érzéstelenítés nélkül.
– Ezer örömmel, kis mazsola! – kacsintok rá. – És most láss munkához, az a térkép nem elemzi ki önmagát.
Az én gépemen éppen végez a szoftver a képek összeillesztésével, így nekilátok a kielemzésnek. Újra megtalálom az autót, az antennát, ami már egész biztosan egy kövön áll, a bábu mögött pedig a fák között megpillantok egy épületet. Éppen csak kivehető a sziluettje, de határozottan ott van. Egy közönséges mobil faház, azonban a célnak megfelel – felismerhető a felvételeken. Tovább pásztázom a térképet, és figyelmes leszek egy objektumra, ami csak részben látszódik a parton, de az orra elárulja. Ez egy ponyvával letakart motorcsónak. Alaposan megfigyelem a terepet, a növényzetet, és megállapítom, hogy valószínűleg dél felől lenne érdemes támadni, ugyanis ott a sziget erdős, egyenletes. Hátulról támadnánk, de a ház így is közel van. Ahogy ezt kiszúrom, észre is veszek egy trafóháznak is tökéletesen beillő fémdobozt. Ha ott elvágnánk az áramellátást, meglepetésszerű lenne a támadás a sötétben.
Igen, ez szép és jó, de túl egyszerű. Ezeket az elemzési eredményeket nyugodtan elküldhetem Korneliusznak, ugyanis ha meg akar szívatni – márpedig nagyon meg akar –, biztos, hogy ennél jóval nehezebben felismerhető rejtett csapdákkal van tele a sziget. Nem is fárasztom magam tovább. Amit most nem vettem észre, azt nem is kell észrevennem.
Megírom a tervet, rányomok a küldés gombra, aztán hátradőlök, hallgatom a tenger halk moraját, hagyom, hogy lehűtsön a sós szellő, és elfújja a feszültségemet. Most már csak hazajutunk valahogy, Kornelius pedig elmondhatja, hogy mekkora balfasz vagyok, amiért az objektumok felét észre sem vettem.
Ekkor Jamie felsóhajt.
– Minden oké? – kérdem lehunyt szemmel.
– Aha – motyogja.
– Segítek, ha kell.
– Ez egy kibaszott verseny, Darius! – förmed rám. – Te már kész vagy?
– Feladtam – vonok vállat.
– És át is küldted Neelsnek?
Irritál, hogy mostanában ő is így hívja.
– Át. Minek piszmogjak felette?
– Elküldöm én is – dünnyögi.
– A stréberek mindig ilyenek?
– Milyenek? – horkan fel.
– Idegeskednek a vizsgákon, aztán persze ötöst kapnak.
– Fogd be, és induljunk haza! – mordul rám.
Visszatér a gyomorgörcsöm. Lehet, hogy pár dolgot mégis ki kellett volna hagyni az elemzésből. De annyira egyértelműek voltak, én meg veszíteni akarok, nem pedig hülyének tűnni…
– Nem nagy ügy, ha nem sikerül jól, ugye tudod? És én biztos, hogy nem fogok…
– Elég lesz, Darius! – forgatja meg a szemét Jamie, de a hangja már sokkal higgadtabb. – Tudod, mit? Leszarom ezt az egészet, jó? Lesz, ami lesz! Én megtettem, amit tudtam, a többi már nem rajtam múlik.
– Milyen érett hozzáállás – heherészek.
Felmegyek a kormányállásba, és az induláshoz készülődöm, mialatt Jamie a hajó orrában bámulja a vizet. Nem úgy tűnik, mintha aki győzelemre számítana. A balsejtelem dagad bennem. A telefonom megcsörren a zsebemben. Kornelius.
– Igen?
– Az 1. számú sziget volt a tiéd, te kibaszott idióta!
Úgy érzem, mintha a hajó eltűnne alólam, és egyenesen a hideg tengerbe zuhannék.
– Mi?
– A kibaszott 1. számú sziget volt a tiéd, te barom! – ismétli dühödten Neels. – A 2. számú Jamie-é. Felfogtad végre?
Nem igazán.
– Akkor…?
– Összecserélted a feladatokat! Semmit sem talált el, te meg mindent, te fasz! Téged a fejedre ejtettek, vagy az én öklömtől lettél ilyen agyalágyult?
– Bassza meg… – Csak ennyit bírok kinyögni.
– Igen, bassza meg, mert Jamie kibaszottul semmit nem talált meg, amit igen, azt is totálisan elszarta. A kibaszott drónt meg tökig lemerítette.
– Elhozom én holnap a szigetről. Milyen feladatokat adtatok neki?
– Neked, Darius! Neked adtuk!
– Akkor nekem.
– Ugyanazt, mint neki, két aprócska különbséggel.
– És pedig?
– Hogy mindent álcáztunk: letakartuk, árnyékoltuk, fák alá raktuk, vagy kibaszott barlangokba. És azon a szigeten három működő gejzír van! Minden vörös vagy kibaszott párás körülöttük, lófaszt sem látsz a kamerákkal.
– A picsába…
– Gratulálok, Darius. Tiéd a megtiszteltetés, hogy elmondd neki!
– Ne! Azt ne! Akkor rájön, hogy…
– Hogy a pofájába hazudtál?
– Megígérted! – szűröm az összeszorított fogaimon keresztül.
– Igaz. Többet veled ilyenekben biztosan nem közösködöm – veti oda dühödten. – Tudod, mit? Azt hazudsz neki, amit nem szégyellsz, de ha kibukik emiatt a faszság miatt, azt rajtad fogom leverni!
Belém hasítanak a szavai. Neels nem szokott ilyen érzékeny lenni mások lelkivilágára. Jobban mondva a klántagokéra nem. Ilyesmiket mondani eddig csak az unokahúgával, Ethelynnel, a sógornőjével, Cellyvel és nagy ritkán az aktuális barátnőjével kapcsolatban hallottam.
Neels baromira nem tud elvonatkoztatni attól, hogy Jamie lány.
– Tudod, ez elég szexista.
– Mi a fasz bajod van?
– Jóindulatú, de szexista. Más klántag lelkivilága miatt nem aggódnál így.
– Menj a picsába, Darius! Majd írd meg, hogy mit hazudtál neki – azzal rám csapja a telefont.
– Miről beszéltetek? – szól be Jamie, én pedig megpördülök, és azzal a lendülettel el is ejtem a telefont.
– Öhm…
– Kornelius hívott, igaz?
– Aha. – Felkapom a mobilomat, és azonnal zsebre teszem, mintha azzal az elhangzottakat is vissza lehetne tömködni bele.
– Haragszik a drón miatt?
– Holnap elhozom én. Nem mondott rá semmit.
– Értem – sóhajt fel leszegett fejjel, majd hirtelen ismét rám pillant. – Vesztettem, ugye? Nagyon rossz lett az értékelés?
– Hát… – Bennem reked a szó. Mennyit hallott a beszélgetésből? A végét biztosan, de a többit?
– Megmondhatod! – Jamie az ajtónak támaszkodik, a tekintete fel-alá jár rajtam. Van benne valami furcsa… valami vágyakozó. – Nem baj. Nem leszek szomorú miatta. – Megint az ajkába harap. Nagyot dobban a szívem. – Vesztettem, igaz? – kérdi valami szokatlan, lágy tónusban. Édes istenem, mindjárt elsüllyed ez a hajó attól a több tonna hazugságtól, ami rám nehezedik!
– Igen – bököm ki. – Vesztettél. Sajnos nem találtad el egyik objektumot sem.
– Furcsa volt a kép – vonja össze a szemöldökét. Haragnak vagy csalódottságnak nyoma sincs már rajta. Talán már meg is emésztette, ami történt?
– Igazán?
– Aha. Talán hibás volt a kamera, vagy nem is tudom. Volt rajta egy csomó vörös folt.
– Igazán? Milyenek?
Jamie az irányítópult melletti heverő jegyzettömbhöz lép. Gyorsan felskicceli rá a sziget vázlatos térképét, bejelölve a területeket, amik homályosak voltak.
– Elég nagyok. Mintha…
– Talán vulkanikus aktivitás… – mormogom.
– Én gejzírekre gondoltam, de igen, végül is a kettő közel ugyanaz, nem? – Visszahúzódik az ajtóba, mintha visszakozna.
– Asszem. Tudod, nem vagyok jó földrajzból. Meg úgy semmiből.
– A tiéd hogy sikerült?
– Öhm…
– Mondd meg! Tényleg nem leszek szomorú. – Ismét végigmér. A tekintete valósággal megsimogat. Nem szívesen ismerem el magam előtt, mert kibaszottul nem érdemlem meg, de határozottan az az érzésem, hogy vágyik rám. Felizgatja a gondolat, hogy le fogunk feküdni egymással. Talán ha már ennyire elbasztam ezt az egészet, az a minimum, hogy legalább a kedvét keresem.
– Az enyém egész jól sikerült – vallom be.
– Mennyit találtál meg?
– Mindent.
Elmosolyodik.
– Gratulálok!
– Köszi. – Most örömöt kéne magamra erőltetnem, igaz? Visszamosolyogni, sőt győzelmi táncot járni, cukkolni azzal, hogy veszített? Hát az nem fog menni. – Amúgy ha sejtetted, hogy gejzírek, akkor miért nem írtad bele a megoldásba?
– Nem is tudom – von vállat Jamie, és mélyen a szemembe néz. Valami nagyon megváltozott körülötte ezzel a vereséggel. Talán nem csesztem el a dolgot. Talán tényleg erre vágyott, csak nem szerette volna nyíltan kimondani. – Kibaszásnak tűnt. Miért tenne ilyet velem Neels?
– Talán most törtek ki. Lehet, hogy előtte nem voltak ott.
– Lehet. – Még mindig mosolyog, a szeme élénken csillog a hajó lámpáinak fényében. Vár valamire. Tőlem vár valamire.
– Utánanézhetünk – suttogom.
– Nem kell. Elfogadom a dolgot. Biztos Neels is látta, hogy valami nem stimmelt a képpel.
– Igen, látta. Amiatt lett ideges. – Megköszörülöm a torkomat. – Megírom neki, hogy minden a legnagyobb rendben, és indulunk haza, jó?
– Ó, oké. – Jamie beszívja az ajkát, még mindig csak bámul és bámul a hatalmas, gyönyörű barna szemével, amit most sejtelmesen beárnyékolnak a fekete pillái. Eszembe jut, amikor először megláttam. Cicás tusvonala volt, és istenien állt neki. De most is gyönyörű, smink nélkül. Elképesztően gyönyörű, és csak arra vár, hogy megtegyem felé az első lépést. Megteszem.
– De előtte… mi lenne, ha kapnék egy kis ízelítőt a nyereményemből? Nem sokat! Csak egy apróságot.
Lesüti a szemét, a mosolya iszonyú széles lesz, takargatni sem tudja. Basszus, tényleg ezt akarta!
– Micsodát? – suttogja.
– Egy csókot? – Közelebb lépek. Aztán még közelebb, mire Jamie belép az ajtón, és a falnak támaszkodik. Felkínálja magát nekem. Úgy érzem, mintha a levegőben járnék, pihekönnyű leszek. Megragadom a derekát, végigsimítok az egész oldalán, majd a nyakát érintem meg, aztán az arcát, és egy pillanatig csak tartom, mélyen a szemébe nézve. Az ajka elnyílik, átöleli a derekamat, végül a hátamba kapaszkodva húz magához. Az ajkunk találkozik. Puha, meleg, bársonyos puszikat váltunk, amiktől megint fájdalmasan hirtelen támad erekcióm, de nem érdekel, mert tudom, hogy közel a pillanat, amikor végre beteljesedünk.
Vele más lesz.
Érzem.
Vele élő leszek.
A finom kis nyelve bekéreckedik a számba, elvesztem a fejemet. Vadul török be az övébe, magamnak követelem, valósággal felfalom, miközben a hajába túrok. Ő pedig kapaszkodik belém, elernyed. A hátához kell kapnom, mert érzem, hogy megtántorodik. Teljesen a falnak döntöm, úgy csókolom tovább, ránehezedek. Szaporábban veszi a levegőt, vadul simogat, elkezd felfedezni magának. A tenyere bejárja a hátamat, a vállamat, nyakamat és karomat, majd egy hevesebb pillanatban a farzsebembe csúszik, és teljes erejéből von magához. Csak a kőkemény farkam áll közöttünk, meg az a pár réteg undok ruha, amitől most legszívesebben megszabadulnék.
Fogalmam sincs, meddig csókolózunk, de nem elég sokáig. Jamie-ből soha nem elég!
– Írnod kéne neki! – suttogja a számba.
– Igaz.
– Haza kell mennünk. Ezt később folytathatjuk – szól szaporán lélegezve.
– Itt messze vagyunk mindenkitől. Kisebb az esélye, hogy lebukunk. Mi lenne, ha…?
– Még nem! – feleli határozottan. – Talán jobb lenne, ha nem egy éjszaka lenne. Több időre van szükségem veled.
Mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. Basszus, ez sokkal jobb, mint amire számítottam. Nem csak dugni akar. Szépen, fokozatosan szeretne velem összemelegedni! Ez valami komoly kezdete.
– Bármit megteszek, hogy neked jó legyen! – súgom a fülébe, aztán belecsókolok a cimpájába.
– Ez tökéletes kezdés – feleli az arcát a nyakamba temetve. Átölel, hozzám bújik, akár egy kiscica, aki a védelmemet keresi. Istenem, Jamie, annyira vártam erre! Tényleg csak egy karnyújtásnyira volt. Nem csesztem el, csak… hazudtam neked.
Leforráz a gondolat. Ez a csodálatos pillanat azért jöhetett létre, mert átbasztam Jamie-t, méghozzá szisztematikusan, másokat is bevonva, aztán az egész hazugsághalom tetejére még össze is kevertem a feladatainkat. Keserű szégyen árad szét bennem. Elrugaszkodom a faltól, máris hiányzik Jamie testének melege, aminek a helyét most lelkiismeret-furdalás kezdi kitölteni.
Hazudtam.
Bárhogy is nézzük, hazudtam.
– Írok Neelsnek, aztán indulunk.
– Oké. – Jamie duzzadt ajakkal, kipirulva sasszézik az ajtóhoz. – Lemegyek.
Bólintok, majd megírom az üzenetet.
„Elmondtam neki, hogy semmit sem talált el. Rájött, hogy gejzírek vannak a szigeten.”
„Mert sokkal több esze van, mint neked.” – ír vissza Neels azonnal.
„Tudom. És nem akadt ki.”
„Mint mondtam: sokkal több esze van, mint neked.”
Erre már nem válaszolok. Ideje, hogy hazamenjünk. Bárcsak itthagyhatnám azt az iszonyatos bűntudatot, amit magamra lapátoltam a faszságaimmal.