Fekete bikinit veszek, de felhúzok rá egy laza, denevérujjú, pink nyári ruhát is. Nem szeretném mutogatni a testemet, épp eleget láttak most belőle. Darius azonban nem szégyenlősködik, egy szál fürdőnadrágban jön le a partra, amihez az erdőn át vezet egy kis ösvény, és azt egyetlen, apró móló végében beszáll egy motorcsónakba.
– Megnézzük a barlangokat, mit szólsz?
– Jól hangzik – felelem rekedten, és cseppet sem örömtelien. A szívem csordultig van fájdalommal, olyan érzésem támad, mintha meghalt volna valaki. Talán én voltam az. Egy kis részem meghalt a ma reggeli lidércnyomás alatt. Még mindig elfog a remegés, ha rágondolok, és szürreálisnak tűnik, hogy most Dariusszal fogok csónakázni, miközben reggel még meg akartam ölni magamat, szét akartam hasítani a koponyámat egy sziklán, aztán bezuhanni a habok közé és örökre eltűnni az áramlatban. Most pedig késő délután van, a fejem tompa, tele vagyok gyógyszerrel, mert a rengeteg bőgéstől megfájdult, zsibbadok, vacogok, de egy kicsit megnyugodtam. Már abba tudom hagyni a sírást, és úgy döntöttem, hogy nincs más választásom, mint rábízni magamat Dariusra. Tudom, hogy megvéd, ha valaki belém kötne. Egyszerűen csak tudom.
Egy szempillantás alatt változott meg köztünk minden. Talán végig arra várt, hogy kihúzhasson a szarból. Hát, most végre megtehette, és megkönnyebbültnek látszik tőle. Ennyire nyomasztotta, hogy nem engedtem, hogy kiálljon mellettem?
– Csüccs be, kis mazsola! – rikkantja Darius, ahogy beszáll a csónakba.
– Már megint kezded? – mordulok rá, de valahogy most cseppet sem zavar a becenév. Van benne valami meghittség, valami ismerős otthonosság.
– Úgy vettem észre, segít tartani a határokat, ha felbosszantalak vele. – Rám villantja a tökéletes, ezer wattos vigyorát.
– Neked volt fogszabályzód? – kérdem csipkelődve.
– Még mindig van. – Hatalmasra tátja a száját, látom, hogy az alsó fogsorára belülről egy kis drót van felragasztva. – Akkor kezdtem a kezelést, amikor Vultúrra jöttem. Kornelius szerint még jó hasznát vehetjük a „csinos pofimnak”. Az embereket könnyen manipulálja az előnyös külső.
Hümmögök. Lehet benne valami.
Darius a kezét nyújtja, hogy besegítsen a hajóba. A régi énem felháborodott volna rajta. De az új elfogadja. Jobban teszem, ha engedem, hogy segítsen. Ha megint a szakadék szélére kerülök, amiért mindent egyedül akarok kibírni, akkor onnan talán már nem lesz visszaút.
A motor felberren, akárcsak ma reggel, amikor Kornelius hozott át Fiókára, és már szeljük is az azúrszín habokat. Darius egyfolytában rám-rám pillant és mosolyog. Mintha teljesen kicserélték volna, nyoma sincs annak a Dariusnak, aki tegnap még alig akart velem szóba állni.
– Ennyire örülsz neki, hogy kénytelen vagyok elfogadni a segítségedet? – kiáltom a motorzúgáson át.
– Dehogy! – Alig haladtunk valamicskét, máris egy kis öbölhöz érünk, és Darius lassít. – Nem annak örülök, hanem, hogy végre mindketten eljöttünk Fiókáról, és időben… Szóval örülök, hogy biztonságban vagy. Örülök, hogy itt vagy velem.
Valahogy elszégyellem magam a szavaira. Én ezt a kedvességet nem érdemlem meg. Ez egy tévedés, hisz pont ma járattam le magamat mindenki előtt, Dariusnak nem kéne örülnie, hogy itt vagyok vele, meg kellene vetnie, undorodnia, eltaszítania, de helyette…
Ez csak valami tévedés lehet!
Hallgatok. Pedig felelhetném, hogy én is örülök, hogy itt vagyok vele, hogy megmentette az életemet, szó szerint a halálból húzott vissza, és most épp a teljes összeomlástól ment meg azzal, hogy kedves és mellettem áll, és úgy érzem, hogy senki sem bánthat, amíg Darius itt van mellettem, de csak… hallgatok.
– Túl leszel rajta, kis mazsola – paskolja meg a vállamat. A csónak lágyan ring a habokon, előttünk sziklák nőnek ki a tengerből, vörös és szürke falak merednek az ég felé, az öböl egyik határán boltívet képeznek, a közepén egy barlang bejáratát. Odafent zöldell az erdő, pár őrszem portyázik, Darius int nekik, ők visszaintenek, én pedig lesütöm a szememet.
Vajon ők látták? Vajon gondolnak a pucér fenekemre?
– Tetszik itt? – szólal meg hirtelen Darius. Aggodalmas a hangja. Talán kiültek az arcomra a gondolataim.
– Nagyon szép – felelem gépiesen.
– Ez meggyőző volt – villant rám egy fájdalmas kis mosolyt.
– Miért mentél el? Vagyis… tudod. Köszönés nélkül meg… Mitől lettél olyan rosszul?
Darius felsóhajt. Kivárok.
A csónak beringatózik az öbölbe, körülöttünk csillog a tenger vize, olyan tiszta, hogy lelátok a homokos fenékre, látom a csillogó halakat a ladik körül úszkálni. Ők zabáltak volna fel ma reggel, ha…
– Tudod, az eső… Olyan fura, rossz szag van tőle abban a viskóban, és… mindig eszembe juttatott valamit. Régen történt, de nagyon megijedtem tőle. Gyerek voltam.
– Ó – hümmögök. Talán nem lenne szabad feszegetnem a témát.
– Két évet töltöttem gyermekotthonban. Nem volt jó élmény. Ez akkor történt.
– Ó. – Seggfejnek érzem magam, amiért erről faggatom.
Darius leállítja a motort, kihajol a csónakból, a mutatóujjával a vízben köröz. Kerüli a tekintetemet.
– Meséltem már, hogy az utcán volt egy mentorom? – kérdi végül vidámabban.
– Semmit sem meséltél az utcáról – motyogom. – Volt egy mentorod? – kérdezek vissza ostobán, csak hogy ne tűnjön úgy, mintha nem érdekelne, de ne is követeljek több információt, mint amit meg akar osztani.
– Aha. Megtanított túlélni. Salva. Így hívták. Nem tudom, mi volt a teljes neve. Talán Salvatore vagy csak Salvator. Nem volt fontos. Szóval megtanított, hogyan hozzam ki a legtöbbet a helyzetből, akár egyedül is. Meg persze segített, amikor tudott, de mindig azt mondta, hogy ne függjek tőle. Ő a kocsijában lakott. Egy Fiat 500-asban. Ilyen régebbi típusúban. Volt villanyrezsója, melegítő takarója, plusz akkumulátora meg ilyenek. Sokszor kisegített, ha nem volt kajám. Megmutatta, hol tudok tisztálkodni, hol tároljam a ruháimat meg a cuccaimat, hogyan tartsam őket tisztán, hogy szerezzek kaját meg… Hát… erre nem vagyok büszke, de azt is megtanította, hogyan lopjak. Na, nem sokat! Csak amennyi feltétlenül kell! – teszi hozzá gyorsan. Még mindig nem néz rám, a víz felé hajol, nekem háttal, de úgy sejtem, elvörösödött. A füle mindenesetre piros.
– Zsebtolvaj voltál? – kérdem könnyednek szánt hangon.
– Aha – fordul hirtelen felém. Feszülten várja a reakciómat. De miért? Most a Kondor-klán tagja, akiknek rengeteg illegális tevékenysége van, igaz, hagyományos értelemben nem lopnak. Legalábbis nem az utcán, vagy üzletekben, és nem rabolnak bankot sem. Viszont az a hír járja, hogy rendszeresen manipulálják a tőzsdét, és persze önkényesen irányítják a fél országot, amibe beletartozik az alfardók irtása is. Kínvallatás, rajtaütések, gyilkosságok. De úgy tűnik, a zsebtolvajlás már túlzás.
– És hogy kell ügyesen lopni?
Az arcomat pásztázza, megköszörüli a torkát, majd hirtelen elbizonytalanodik.
– Miért érdekel?
– Kíváncsiság. Hátha még egyszer jól jön. – Azon kapom magamat, hogy elmosolyodom, amitől Darius arca is felderül.
– Hát először is: mindig tűnj ártatlannak. A szimpátia fontos, ügyelj arra, hogy ne is feltételezzék rólad, hogy lopsz. Meg úgy általában semmi rosszat. Ez nekem mindig könnyen ment. Előnyös a külsőm – teszi hozzá minden fellengzés nélkül. – És tiszta vagyok, ápolt. Mindig. Másodszor: az emberek nem tudnak két dologra figyelni egyszerre, tehát jól jön, ha van társad. Ki is menthetitek egymást, ha borul a bili. Ha egyedül vagy, használd a tömeget. Ott nem feltűnő, ha túl közel mész valakihez. Figyeld az embereket, mert sokszor maguktól is elbambulnak, vagy egyszerűen őrizetlenül hagyják a dolgaikat. Tudd, hol vannak kamerák, és azok mit képesek felvenni. A mozdulataid mindig legyenek lassúak, természetesek. És végezetül, hagyd el a helyszínt. Magabiztosan sétálj el.
Darius olyan komolyan beszél, mint egy tanár. Az ajkamba harapok, hogy a mosolyomat elfojtsam. Ő félénken dől hátra a vezetőülésben, de nem veszi le rólam a szemét. Valamit mondanom kéne.
– Kíváncsi vagyok, tőlem el tudnál-e lopni valamit – vetem fel játékosan.
– Tőled? Könnyedén.
– Tessék? – horkanok fel. – Miért hiszed, hogy könnyedén?
– Mert meg sem fordul a fejedben, hogy lopnék tőled. Ez már félsiker.
– Hát – fonom keresztbe a karomat –, most már megfordul. Rabolj ki! Kíváncsi vagyok, észreveszem-e.
– Nem fogod. – Darius ezúttal szélesen elvigyorodik.
– Meglátjuk!
– Gondolod, hogy tehetségtelen vagyok?
– Én vagyok túl szemfüles – vágok vissza, de érzem, hogy az arcomba szökik a vér. Mire fel van már megint nagy szám? Tegnap teljesen hülyére vettek, ma pedig tönkretettek. Talán hallgatnom kéne… De Darius önhitt vigyora csiklandoz bennem valamit. Beszívom az ajkamat, majd folytatom: – Fogadjunk, hogy én is ki tudnálak téged rabolni.
– A figyelmemet biztosan el tudnád terelni – búgja Darius, kellemes hőhullámot végigküldve rajtam. Azt azonban rögtön követi a hideglelés. Basszus, nem szabad soha többet egy pasinak sem bedőlnöm!
Darius észreveszi, hogy valami megváltozott bennem, mert elkomorodik. A picsába, jobban kell figyelnem a mimikámra!
– Mármint, az alapok biztos neked is mennének. Valami elterelő téma, egy kérdés… ilyesmi. – Beletúr a hajába, megborzolja, a tincsei között aranyló napsugarak hatolnak át. Gyönyörű látvány itt, a nyílt vizen ringatózva a széles vállával, csodás arcéleivel és huncut tekintetével.
Nem.
Többet nem.
Barátok vagyunk, gondolnom sem szabad ilyesmire. Főleg a tegnapi borzalmak után.
– Fogadjunk, hogy előbb loplak meg én téged, mint te engem – nyújtok kezet.
– Szeretsz versenyezni? Legyen! – Darius belecsap a tenyerembe és megrázza a kezemet. – De ha szeretnéd, tanítok neked pár trükköt, mielőtt élesben kezdenénk.
– Nem szükséges! Menni fog! – Nem tudom, honnan a látszólagos önbizalmam. Talán így próbálok kompenzálni?
– Oké, de azt azért remélem, hogy másban nem bánod, ha segítek. A fiúk biztosan tanítanak majd, de neked kell utánajárni minden alkalomnak, amikor felszedheted tőlük a tudást. Igyekezz minél többet velük lenni, amikor megbeszélést tartanak, gyakorlatoznak vagy edzenek. Én is ott leszek, és segítek, amiben tudok.
Elönti az arcomat a vér. Erre még nem is gondoltam. Ha komolyan itt maradok – márpedig most nagyon úgy néz ki –, akkor bizony valahogy folytatnom kell a tanulást. Darius pedig még mindig segíteni akar nekem. A történtek után is látja bennem a lehetőséget.
Miért?
Annyira azért nem voltam jó. És most nagyon csúnyán el is játszottam mindenki tiszteletét. Mi viszi rá, hogy támogasson?
– Köszönöm – nyögöm ki végül, és a szó kimondásától elönt a hála. Darius, bár mindig ilyen lettél volna… vagy… ilyennek láttalak volna? Lehet, hogy bennem volt a hiba? Túl sokat akartam egyedül bizonyítani?
– Nagyon szeretném, ha jól alakulnának a dolgaid, Jamie – feleli komolyan, majd megköszörüli a torkát. Elvörösödött? Megint?
Érzem, hogy egy újabb adag könny készülődik előbuggyanni a szememből, bár fogalmam sincs, mi az oka. Talán attól az érzelmi hullámvasúttól csordulok túl, amire Darius állandóan felültet. Törődik velem, akkor is, amikor a legkevésbé sem érdemlem meg.
Miért is hittem valaha, hogy csak meg akar dugni? Ha nem beszélem be ezt magamnak, akkor nem jutottam volna ide!
Mire észbe kapok, az ajkamat rágom belülről. Szánalmas.
– Nem haragszol rám, amiért így elcsesztem? – kérdem hirtelen, gondolkodás nélkül, és még jobban felhevül az arcom.
Darius tekintete elsötétül. A tiszta világoszöld haragos méregzöldre vált, a szemöldöke összeszalad. Teljesen megváltozik az arca, ha dühbe gurul. A finom vonások élessé válnak, a kedves szempár eltűnik a gomolygó harag mögött.
– Rád? Nem rád haragszom.
Megborzongok. Darius baljós, amikor méregbe jön. Kiszámíthatatlannak tűnik, elkeseredettnek, mint az űzött vad, ami távolról talán békés, de amint veszélyt érez, felszínre tör belőle az agresszió. Hiába ő a legszebb férfi, akit valaha láttam, ha ilyen pillantással közeledne felém egy sötét sikátorban, valószínűleg menekülőre fognám.
– Nem lett volna szabad magadra hagynom téged, Jamie. Soha többet nem fordul elő – mondja ma már másodjára, amitől a dolog nagyon komolynak tűnik. Veszedelmesen komolynak.
– Ez mit jelent?
– Hogy ezentúl csúnyán pórul jár mindenki, aki egy ujjal is hozzád ér.
Inkább nem firtatom, hogy ezt pontosan hogy érti. Én most úgysem akarok pasizni, talán jobb is, ha mindenki elkerül. Vajon ezt a többiek tudják? Vajon Dariusnak van akkora tekintélye a klánban, hogy többet ne merjenek szívatni vagy behálózni?
Elgyengülök a gondolatra. Mi a franc van velem? Tegnap délután rohadtul kiakadtam volna egy ilyen dumára, most meg azon morfondírozok, hogy vajon elég-e, hogy megvédjen engem a további borzalmaktól. Ennyire elvesztettem az erőmet?
– Tanultam a dologból, többet nem csinálok hülyét magamból! – felelem cseppet sem meggyőzően. Pedig meggyőzőnek kell lennem. Vissza kell szereznem az erőmet. Ha ma nem is, akkor majd holnap…
– Úgy van – bólint Darius, de látom, hogy nem gondolja igazán komolyan. Egyszerűen csak rám hagyta a dolgot. Bosszantania kéne, de valahogy csak ellazít. Nem kötekszik velem, nem erőszakoskodik, engedi, hogy elhiggyem magamról: képes vagyok rá. Akkor is, ha nem. Ez így… olyan egyenlőtlen. Mintha gyerek lennék, akit az apja bátorít. Viszont ma jól esik, nagyon is jól. Mi lenne, ha csak ma megengedném magamnak, hogy elhiggyem, Darius elintézi azokat, akiket én jelen állapotomban nem vagyok képes? Csak ma! Holnap pedig összekaparom magam, és megyek tovább, szembenézek a szégyennel, és kitaposom magamnak az utat a klánba, akkor is, ha mostantól másik ösvényen kell haladnom.
– Mesélj még az utcáról. – Érdekel Darius múltja, de főleg azért, mert közelebb érzem magamhoz, ha látom, ő is volt kiszolgáltatott kölyök.
Fújtat, hümmög.
– Mire vagy kíváncsi?
– Hol aludtál?
– Ahol tudtam. Általában nem aludtam kétszer egymás után ugyanott. Ha kifigyelnek, kockázatos.
– És… szóval… hogy jutottál túl rajta, amikor klántag lettél? Gondolom, elég kemény lehetett. Az utca, meg az apukád halála, az árvaház…
– Ki mondta, hogy túljutottam rajta? – kérdi gúnyos kis mosollyal.
– Senki, csak… olyan összeszedettnek tűnsz. Keménynek.
– Erősnek?
– Aha.
– Annak kell mutatnod magad. Mindig annak kell mutatnod magad, ha csak nem akarod feladni, és elsüllyedni a csatornában drogosként vagy alkoholistaként.
– És hogy találkoztál a Kondor-klánnal?
– Kiszabadítottak – feleli lazán. Olyan egyszerűen.
Elszorul a mellkasom.
– Honnan?
– Az alfardóktól. – Darius arca merev, de a szemében némi félelem csillan. Megint tart a véleményemtől? Szégyelli, hogy elrabolták?
– Akkor voltál tizennégy?
– Igen.
Mélyen beszívom a levegőt. Ez borzalmasan hangzik.
– És egyből el is vittek magukkal? Miért?
– Dehogy! A Kondor-klán soha nem vesz magához foglyokat. Kivéve Rio feleségét, de őt már alapvetően keresték.
Bólintok. Ismerem Solana történetét, ugyanúgy elpletykálták a fiúk, mint minden mást. Solana lopott Rio húgától, amit a most már férje személyes sértésnek vett, és le akarta vadászni, hogy megleckéztesse. Aztán egy az alfardókra mért rajtaütésen bukkant rá a foglyok között. Magával vitte, hogy számonkérje a lopás miatt. Olyan kondor módra.
– Én könyörögtem ki, hogy velük mehessek – folytatja Darius. – Kornelius először nem akarta, de… valahogy meggyőztem.
– Hogy? – kérdem izgatottan. Furcsa ebbe belegondolni, hogy Darius mennyire az én cipőmben járt akkor. Talán ezért akar ennyire segíteni. Talán ő sokkal jobban megért engem, mint hittem!
– Verekedtünk… Na, persze nem komolyan. Csak kipróbálta, mit tudok, milyenek a reflexeim. Azt mondta, van bennem potenciál, és imponált neki, hogy mennyire jó kondiban vagyok ahhoz képest, hogy az utcáról raboltak el. Először el sem akarták hinni, hogy utcagyerek vagyok. Persze aztán rájöttek, hogy igaz.
– Honnan?
Darius összeszorítja a fogát. Úgy tűnik, megbánta az utolsó mondatot.
– Hát… volt pár gondom. Például… Nos, rühes voltam. Nem nagyon, de azért alaposan ki kellett kezelni.
Elkerekedik a szemem. Basszus, a mimikám! Ezt meg kell tanulnom kontrollálni! Darius megint rákvörös, kiroppantja a csuklóját.
– Bocs! Nem kéne vájkálnom, igaz?
– Nem gond! Az a múlt. Igazából… néha jól esik beszélni róla. Utálom, hogy úgy érzem, titokban kell tartanom. Hogy szégyellnem kell.
– Nem kell szégyellned! Túlélő vagy! Nincs semmi ebben, ami miatt kínosan kellene érezned magad.
– Hát, azért nem is ezzel a dumával szoktam csajozni – borzolja meg a szőke fürtjeit egy édes kis mosollyal, amit nem lehet nem viszonozni.
– Nem, arra vannak nagyon jó más dumáid.
– Nagyon jók? Furcsa ezt tőled hallani. – Megint a tarkóját vakargatja, majd amikor tudatosul benne, gyorsan az ölébe ejti a kezét. – Tetves is voltam, bár azt szerintem az alfardóknál kaptam el – teszi hozzá végül, már szinte büszkén.
– Én is voltam tetves. Általánosban.
Darius szeme felcsillan.
– Mennyi közös van bennünk, nem gondolod, kis mazsola? – kérdi hamiskásan. Kérlek, ne kezd megint! Nem lehetek buta. Nem lehetek könnyűvérű, nem lehet köztünk semmi!
– Sokkal több, mint elsőre gondoltam. Ezért segítesz nekem?
– Aha. Mondjuk, hogy ezért. Tudom, milyen könyörögni, hogy bevegyenek, aztán kőkeményen megküzdeni az elismerésért. Te ezt már nem láthattad, de évekig kívülállóként kezeltek engem a klánban. Nem passzolok a betraiakhoz. Északról jövök, meg kellett tanulnom az itteni kiejtést, de a világos bőrömmel és hajammal még mindig kilógok.
– De legalább fütyid van, nem puncid. Az már nagy előny! – mosolygok rá.
– Hát igen, azért velem sehol nem bántak így, mint az újoncok veled. Még az intézetben sem. Kemény vagy, hogy kibírtad ezt a hónapot.
– Nem bírtam ki. Megtörtem – sütöm le a szememet.
– Dehogy törtél meg! Hisz itt vagy!
– Ha nem kaparsz össze… – A körülöttünk hullámzó békés vízre pillantok. – …már ott lennék.
– Ne mondj ilyet, Jamie. Kérlek, ne! – Darius az ölében összekulcsolja a kezét, mintha rimánkodna.
– De. Ez az igazság. Te ilyet soha nem tettél volna. Gyenge vagyok.
– Nem! Biztos, hogy nem! Csak egyedül maradtál, úgy, hogy mindenki ellened volt!
– Te nem voltál. Segíteni akartál, de nem engedtem. Ez is az én hibám… – Az a sűrű, sötét felleg, az a mély, ragacsos, jeges fájdalom ismét rám telepszik. Bassza meg, elbasztam. Mindent elbasztam.
– Mert bizonyítani akartál. Nagyon nagy nyomás alatt voltál. Végig! Jamie, én láttam, mennyire küzdesz, hidd el, én végig értettem, miért csinálod, csak elvesztettem a fejemet! Az a kurva esős időszak! Ha az nincs, tök máshogy alakul minden, esküszöm!
– Mi a baj az esővel? – kapom fel a fejemet.
– Az a baj az esővel, hogy akkor is esett, amikor megszöktem az intézet nyári táborából! Akkor esett a legjobban, amikor bezártak egy kibaszott fészerbe, mert az egyik nevelő… – Elhallgat. Zihál. Érzem a félelmét, őrülten dobog tőle a szívem. Mi történt veled, Darius?
– Történt veled valami rossz, amikor esett – suttogom.
– Nem! – kiált rám. Hátrahőkölök. – Vagyis nem történt meg, csak majdnem.
Hideg futkos a gerincemen, remeg a gyomrom. Valaki bántotta. Vagy bántani akarta. Egy gyereket? Egy tizenkét éves gyereket?
– Kiszabadultam és elfutottam. Időben. Csak az a korhadt fa szag. A beázó tető. Ugyanolyan szaga van, mint annak a fészernek, és állandóan jön a rémálom, azt álmodom, hogy megint ott vagyok, megint el akar jönni értem, és az álmomban… sikerül neki.
Meredten bámulom, a vér a fülemben dobol. Nem merek kérdezni. Nem tudom, Darius szeretné-e elmondani a teljes igazságot.
– Az egyik nevelőnk hírhedt volt. Egy idősebb pasas. Vagyis akkor idősnek tűnt, de mai fejjel tudom, hogy harminc körül lehetett. Kisfiúkat… – nagyot nyel – …molesztált.
– Téged…?
– Nem! Mondtam már, hogy nem! De akart!
Basszus. Reszketek a gondolatra. Kisfiúkat? Egy harmincas pasas? A fiúkat is férfiak erőszakolják meg?
Erre most mit mondjak? Hogy sajnálom? Ennek nem lett volna szabad megtörténnie? Lehet erre egyáltalán bármit is mondani, aminek súlya van és nem csak üres sajnálkozás?
– Utána éltél az utcán? – motyogom.
– Aha. Leléptem és soha többé nem mentem vissza. Aztán Kornelius befogadott, és azóta sínen van minden. Van pénzem, van közösségem, mindenem megvan, ami csak kell. És ezt te is megérdemled! Semmivel sem vagy rosszabb, mint az a sok kis szarházi, akik úgy bántak veled, ahogy jó érzésű ember a kutyával sem, érted, Jamie? – megragadja a vállamat, megszorít. – Nem léphetsz ki! Folytatnod kell! Van értelme!
– Világos. Van értelme.
– Megérdemled, hogy itt legyél. Ha nem Fiókán, akkor Vultúron! Menni fog. Ki fogod heverni, ami történt veled, hidd el. Minden nappal egy kicsit jobb lesz.
– Teljesen el fog múlni?
– Hát, azt azért nem. Látod, nekem is rémálmaim vannak, meg… nos, a többit hagyjuk – túr ismét a hajába. Ki fog hullani, ha ennyit piszkálja.
– De megvagy. Jól vagy, nem?
– Igen. Tök jól. Többnyire. – Összevissza kapkodja a tekintetét köztem és a világon minden más között.
– Kivéve, ha esik.
– Kivéve, ha esik. De a birtokon az is rendben van. Nincs fura szag. – Darius mélyen a szemembe néz. Melegség önt el tőle. Vajon ő hol lakik pontosan?
– Nem ázik be a tető – suttogom.
– Nem ázik be. És jó a légkondi. Szeretni fogod.
– Messze leszel?
– Szeretnéd, hogy messze legyek? – kérdi zavartan.
– Azt hiszem, hogy nem.
Elvigyorodik. Pimaszul, nagyképűen – imádnivalóan.
– Akkor jó. Mert a szembeszomszédod leszek!
– Ezt nem mondod komolyan! – sikkantok fel, és még én sem tudom eldönteni, hogy örömömben vagy ijedtemben.
– De bizony. És hidd el, semmi szándékosság nincs benne. Az volt az egyetlen üres szoba a birtokon. Hacsak nem akarsz Kornelius cselédlányai között lakni. Ez esetben van egy B opció is.
– Jó lesz az a szoba – motyogom.
– Nem fogjuk egymás mocorgását hallani. Itt már vastagok a falak.
Kár. Az elején, azt hiszem, szerettem Darius mocorgását hallani. Egy darabig biztosan szerettem. Kicsit olyan érzésem volt tőle, hogy összetartozunk. Még ha nem is jelentette azt.
Nagyon nem, hisz tegnap mindketten valaki mással szexeltünk.
– Milyen volt a tegnap estéd? – kérdem hirtelen. Gyanakvón. Nincs hozzá jogom, mégis tudni akarom, kivel volt. Talán elkotyogja.
– Rövid. Épp csak beugrottam a Tropicóba, de annyira rohadt fáradt voltam, hogy egy óra múlva inkább felmentem a hotelszobámba.
– Arlo azt mondta, hogy nagyon részeg voltál.
– Mi? Nem találkoztam Arlóval. Tudtommal nem járt tegnap a Tropicóban – vonja össze a szemöldökét Darius.
Meghűl bennem a vér. Hazudott? Azt hazudta, hogy Darius csajozik, hogy kiakasszon? Kitervelte ezt az egészet előre? A rohadt szemétláda!
– Mi a baj, Jamie? Mit mondott még neked? – kérdi rémülten Darius.
Mire észbe kapok, már megint pityergek. Kitervelte. Arlo ezt kitervelte!
– Azt mondta… – szipogok, nehézzé válik a beszéd. – Arlo azt mondta, hogy berúgtál és egy másik lánnyal vagy. Szerintem direkt… – Jézusom, most árultam el magam! Bassza meg, lebuktattam magam! Darius szemöldöke magasra szalad a homlokán, meredten bámul rám.
– Másik lánnyal? – kérdi elhűlve.
– Nem! Másodikat mondtam. Hogy már a második lánnyal vagy, és én… szóval csak megemlítette. Bocs, csak azért sírok, mert eszembe jutott a tegnap, hogy milyen bunkó volt. – A francba, miért nem tudok jól hazudni? Magyarázkodom, és ráadásul csupa baromságot!
– Másik lányt mondtál. – Meredten figyel. – Ki az egyik lány?
– Másodikat mondtam, mosd ki a füled! – rivallok rá, majd felpattanok, ledobom a ruhámat, és a hideg vízbe vetem magam. Csobbanok, elnyelnek a habok, leúszom a kristálytiszta vízben a fenékig, körülöttem buborékok szállnak a magasba, beletúrok a lágy homokba, az idegrendszerem azonnal átkapcsol egy másik üzemmódba a hideg víztől, szó szerint lehűtöm a kedélyeimet. Kifújom a levegőt, a felszín felé török.
– Jamie! – hallom meg az első hangot, amikor felbukkanok. – Minden oké? Ez mi a szar volt?
– Csak le akartam hűlni. Szerintem megsütött a nap! Azt hiszem, napszúrást kaptam.
– Árnyékban vagyunk – rikolt rám Darius a csónakból, majd kidobja a horgot, és ő is a vízbe veti magát. Óriásit csobban, kell fél perc, hogy ő is a felszínre bukjon közvetlenül mellettem. – Basszus, Jamie, néha annyira infantikus vagy.
– Úgy érted, infantilis? – lihegem a vizet taposva. Előnyös, mert elrejti a könnyeimet.
– Akkor az. Gyerekes vagy.
– Te meg… – Semmi sem jut eszembe. Lefagyott az agyam. – Te is!
– Szép visszavágás – gúnyolódik Darius, mire én nemes egyszerűséggel vizet pocsolok az arcába. Prüszkölve húzódik hátra, és egyből ellentámadásba lendül. Egy darabig pocsoljuk egymást, egyikünk sem akar leállni, mindketten szeretnénk, ha nálunk lenne az utolsó csapás, egészen addig, amíg Darius végre fel nem adja.
– Jó, elég lesz, kis mazsola, értettem!
– Ha mazsolának hívsz – óriásit csapok a vízbe, a tenyerem is belefájdul –, akkor nem érted!
– Szerintem szereted, ha így hívlak! – vigyorog rám, azzal alámerül, és a víz alatt kezd úszni. Mi a franc? Így akar meglépni? Tökéletesen látom őt a tiszta, azúrszín vízben, így követem, egészen egy kiálló szikláig, amire egyből felkapaszkodik, és kiül a tetejére, mint kiskakas a szemétdombra. Megpróbálom felpocsolni, de túl magasan van.
– Ezt még gyakorold! – nevet rám. Ingerülten mászom ki a sziklára, Darius a kezét nyújtja, de nem fogadom el. Nem én! Helyette kicsavarom a hajamból a vizet, egyenesen a nyakába, de ő csak nevet rajta.
– Nincs szivacs a melltartódban? Abból is ki lehet ám csavarni!
– Csak szeretnéd!
– Ülj már le a seggedre, kis mazsola.
– Egyébként is, te honnan tudsz ilyeneket? – levetődöm mellé a forró kőre, és ekkor döbbenek rá, hogy a nap elkezdett lenyugodni. Az ég alja vöröses, a boltív azonban pont kitakarja előlünk a napkorongot. Milyen tökéletes naplemente lehetne ez, ha ő meg én…
Nem.
– Láttam már melltartót.
– Szerintem te már az összes melltartót láttad a városban – vágok vissza, ám a szavak megkeserednek a számban. Valóban látta az összeset. Az enyémet is. A videón.
– Valld be, hogy élvezed ezt – somolyog rám. A haja csurom vizes, hátrasimította, az izmain hullámvasutaznak a vízcseppek. Semmi kedvem a szexhez, de így is megérint a látvány. Egyszerűen tökéletes így.
– Micsodát? A mazsolázást?
– Azt is. Meg ha harcolhatsz velem. Imádod, ha kötözködhetsz.
– De csak mert mindig jó apropót adsz rá.
– Apropót? – vonja fel a szemöldökét.
– Alkalmat. Okot.
– Ismerős volt a szó. Próbálom megtanulni a választékos beszédet. Tudod, a suliból… hát kimaradtam.
– Igen. Gondoltam.
– De szerencsére itt vagy te, hogy kijavíts, ha valamit rosszul mondok – kacsint rám. Megborzongok tőle. Miért nem vele feküdtem inkább le? Akkor most nem lennék bajban, és… talán ő meg én… máshogy állnánk. Vele biztosan isteni lett volna – és titokban marad.
– Bármikor szívesen kijavítalak – heccelem, és érzem, hogy idiótán, kislányosan mosolygok. Kioldódott belőlem némi fájdalom és egy jó adag gátlás. Darius soha nem tűnt ennyire közelinek, a reggeli szörnyűségek pedig mintha egy picit távolabb úsztak volna az imént. Már pusztán attól ellazulok, hogy ennyire közel ülünk egymáshoz. Érzem a testéből áradó hőt, a párát, ami megreked közöttünk.
Az ember nem gondol ilyesmit egy barátról, igaz?
– Mesélj valamit te is magadról – szól hirtelen Darius.
– Azt hittem, lenyomoztál – bököm oldalba, megint olyan sután, mint legutóbb, éjjel.
– Lenyomoztalak, de szeretném a te verziódat is hallani – viszonozza az oldalbabökést. A bőre nedves, megcsúszik az enyémen. Bizsereg a hely, ahol hozzám ért.
– És mire vagy kíváncsi? Uncsi vagyok.
– Ja, kis stréber vagy – bök újra oldalba. Te jóságos ég, ez így nem fog menni, ha folyton hozzám ér!
– Az. Jó tanuló, jó sportoló – trillázom.
Darius kérdőn néz rám.
– Az egy cím a suliban. Év végén kapod meg.
– Aha. Amúgy milyen gimibe járni? Olyan, mint az amerikai filmekben?
– Hát olyasmi. Az enyém legalábbis hasonló volt. Persze nem olyan drámaian. De nem volt rossz. Ott nem piszkált senki.
– Menő csaj voltál?
– Még most is az vagyok – nevetek rá, de úgy érzem, mintha hazudnék. Nem vagyok. Egy szánalmas senki vagyok, aki elbaszta az egész életét. – Amúgy nem, de nem is voltam a tápláléklánc alján. Olyan közepes.
– Pedig el tudnálak képzelni bálkirálynőként, meg ilyen hülyeségek – feleli mélyen a szemembe nézve. Átható a tekintete. Megint világoszöld, kristálytiszta, akár egy drágakő. Hogy lehet ennyire gyönyörű?
– Nincsenek bálok. Hál’ istennek.
– Miért? Nem szeretsz kiöltözni?
– Nem szeretek táncolni. A ruhákkal nincs bajom.
– Táncolni én sem szeretek – mormogja Darius, majd a tengerre réved. – Amúgy… Ez az igazi neved?
– A kis mazsola? Nem.
Darius halkan nevet magában.
– Jamie. Nem Jamie az igazi neved, ugye?
Az ajkamba harapok. Ennyire nyilvánvaló lenne?
– Na, ki vele, kis mazsola!
– Nem szeretném elmondani.
– Miért nem?
– Nem vagyok oda érte. Egyébként hogy nem tudtad kideríteni? Minden mást sikerült.
– Ki tudtam volna, ha akarom.
– Akkor?
– Tőled akartam megtudni. Személyesnek tűnt.
– Személyesebbnek, mint az iskolai előmenetelem meg a motivációim?
– Nem, de aktuálisabbnak. Gondolom, az eredeti neved nem elég „katonás”.
– Ráhibáztál. – Összébb kuporodom, mert olyan érzésem támad, hogy Darius egyre közelebb és közelebb húzódik hozzám, azonban eszem ágában sincs távolodni tőle. Talán beérem azzal, amit magától odaad, talán kielégíti a vágyamat iránta, ha engedem, hogy közeledjen. Azzal még nem árulnám el magamat, de kapnék belőle egy picikét. Mindig csak egy falatot, ami éppen hogy csillapítja az éhségemet.
– Mi az? Hasonlít a Jamie-re?
– Nem segítek! – A felkarja összeér az enyémmel. Nem húzódom el, ő is kitart. A bőrünk forrósodik egymás érintésétől.
Hümmög, picit mocorog, megsimogat vele.
– Jasmine?
– Na ne! Te ezt lenyomoztad! Csak eljátszod, hogy kitalálod!
– Dehogy! Esküszöm, beletrafáltam – nevet rám Darius.
– Egy szavadat sem hiszem – fonom keresztbe a karomat, végigsimítva a könyökömmel Darius bicepszét. Libabőrös leszek az érintéstől.
– Csak azért, mert bevallottam, hogy zsebtolvaj voltam? – vigyorog rám. – Ezt nem sokan tudják rólam, úgyhogy ne terjeszd.
– Nem állt szándékomban. Viszont lefogadom, hogy vannak más trükkjeid is – felelem incselkedve, hogy tereljem magamról a témát. Egyébként is komolyan gondolok minden szót.
– Szeretnél látni egyet? – kérdi felvillanyozva.
– Aha. Milyen készséges lettél hirtelen.
Darius szeme ravaszul csillan meg.
– Hát azt itt nem tudom megmutatni. Ahhoz el kell mennünk Vittoróba.
– Tessék?
– Kiruccanunk estére.
– Én nem megyek a városba! Ma biztosan nem!
– Pedig szerintem kellene. Tudod, azt mondják, ha ledob egy ló, rögtön vissza kell ülnöd rá, különben örökké félni fogsz a lovaktól.
– Mi? Mi közöm van nekem a lovakhoz? – játszom az értetlent. Nem. Én biztosan nem megyek ma Vittoróba. Mindenki rólam beszél, mindenki engem bámul majd. Ma nem bírom ki. Tuti, hogy nem.
– Ez egy példa volt, Jamie. Hidd el, jót fog tenni. Elmegyünk a kikötőbe, megnézzük azt a játéktermet meg az édességárust, meg ilyen hülyeségeket. Úgysem voltam még ott soha.
– Mi? Na ne! Nem, Darius, ezt már tényleg nem veszem be!
– Mit?
– Hogy nem voltál még a játékteremben. – Kizárt, hogy ez igaz legyen. Így akar rádumálni, hogy menjek vele. Különlegessé akarja tenni nekünk, azt az érzetet kelteni, hogy muszáj megtennem, mert akkor más leszek neki, mint a többi lány. De mi értelme van ennek az egésznek? Hiszen barátok vagyunk. Elvileg. Legalábbis rábólintott. Kizárt, hogy pont a ma történtek után kezd el hirtelen annyira értékesnek tartani, hogy a barátnőjének akarna. Nem. Csak szán. Együttérez a kívülállóval.
– Árva vagyok, rémlik? Apuval messze éltünk, nem jártunk soha Vittoróban. A fiúk meg rendesek velem, de sosem szerveztek „gyerekprogramot”. Egyébként sem voltam már annyira kicsi, amikor bevettek. Csajom sosem volt, velem egykorú barátaim mostanában lettek. Szóval nem, sosem volt senkim, akivel elmenjek, egyedül meg nem poén.
Mélyet sóhajtok.
– Elmegyünk holnap.
– Ma akarok elmenni, Jamie. – Mélyen, elszántan néz a szemembe. Nehéz tartani a tekintetét, annyira komoly, hogy zavarba hoz vele. – Ha valaki beléd köt, elintézem. Megígérem.
Pislogok. Elszorult a torkom, és semmit sem látok már, csak a két zöld íriszt, amik üvegszerűen áttetszővé válnak a lebukó nap meleg fényében. Aranyló pillák keretezik őket, ravasz rókaszemeknek tűnnek az eltökéltségtől. Dariusból megint előbújt a kemény, ellentmondást nem tűrő énje. Nem tudom, hányadán állok vele. A játékos, csipkelődő része közeli, de ez… megmozgat bennem valamit. Félelemmel vegyes tiszteletet ébreszt, meg… valami furcsa vágyat, amit szívem szerint letagadnék. Valahogy azt várnám magamtól, hogy vetélytársat lássak Dariusban, amikor ennyire férfias. Valakit, akivel fel kell vennem a versenyt, vagy legalább a nyomába érni, de valahogy ilyenkor elmegy tőle a kedvem. Főleg most. Most másra sem vágyom, mint csendesen mellé szegődni, engedni, hogy vezessen és megvédjen.
Ez behódolás.
Visszanyertem egy keveset az erőmből, így ezt már nem engedhetem meg magamnak. Ha meg is teszem, amit kér, akkor sem törődhetek bele lélekben, hogy engedem őt vezetni. Akkor tényleg minden maradék méltóságomat elveszítem.
– Nem kell elintézni. Meg tudom magamat védeni.
Darius elmosolyodik.
– Úgy legyen.