33. Darius

Ez nem egy randi. Jamie továbbra is tiltott gyümölcs, de ami még fontosabb: barátok vagyunk. Megígértem neki, és be is fogom tartani a szavamat. 

Ez.

Nem.

Egy.

Randi.

Átvágunk az esti élénkülő forgatagon a jachtkikötő melletti parkolóban felállított, mostanra állandósult vásáron. Ez Vittoro egyetlen olyan szeglete, ami nyitva van a turisták előtt, de nem a „letisztult mediterrán eleganciát” árasztja, hanem sokkal inkább valami üdülőfaluét. Mindenfelé pattogatott kukorica-, kebab- és fánkárusok, céllövöldék, plüssállat-halászó játékgépek, fagyi- és gumicukorstandok állnak. Középen egy óriáskerék, dodzsem, ringlispíl és egy sátorban berendezett játékterem árasztja a gazdag kölykök zsibongását. A legszélén, a sötét szegletekben mindenféle árus kínálja a kínai bóvlijait és bizsujait: nyakláncokat, hűtőmágneseket, baseballsapkákat Vittoro vagy Betra felirattal, a sziget térképével vagy valami jellegzetes őslakos motívummal díszítve.

Jamie-t szemmel láthatóan nem kapta el a hangulat. Leszegett fejjel baktat mellettem, mindenkivel kerüli a szemkontaktust, valószínűleg legszívesebben kámzsát húzna arra a gyönyörű, szomorú arcára.

Ez nem egy randi.

Barátok vagyunk.

Közel húzódik hozzám, én időnként átkarolom a vállát, és úgy terelem a forgatagon át. Egyrészt így minden ismerős arc látja, hogy együtt vagyunk – mármint egy társaságban, mert ez nem egy randi –, másfelől szeretem őt bátorítani. És érezni.

– Nem vagy éhes?

– Nem igazán – motyogja. Épp egy fánkárus előtt állunk, isteni illatok szállnak. Fahéj, citrom, vanília. Az árus bőségesen locsolja meg a fánkokat csoki-, karamell-, vanília- és eperszósszal, és hatalmas, rikító színű jégkásákat kínál hozzá.

– Azért pár falat nem árthat. Még nem vacsiztunk. Milyen ízűt kérsz?

– Olyat, ami elnyomja a szégyen ízét a számban – morogja.

– Az a karamell lesz. Jó tömény.

Jamie a szemét forgatja, de amikor átadom neki a frissen kisült, porcukorral megszórt édességet, meglepően jóízűen lát neki.

– Ehetünk valami rendes kaját is. Mihez lenne kedved?

Jamie kitunkolja az utolsó fánkkal a maradék szószt, majd nagyot kortyol a hupikék jégkásából, aztán körbenéz. Most először.

– Ó! Olyat ezer éve nem ettem – kiált fel egy fehér kis bódéra mutatva, aminek a cégére egy piros-fehér csíkos papírsüveg, mindenféle barna falatkával töltve. Valami rántott cuccot árulhat.

– Oké, legyen az. – Kidobom az üres fánkos dobozokat, majd a bódé felé indulok, de hirtelen rossz érzés fog el. Mi a franc ez? Csak nem…? – Ezek ugye nem ilyen tengeri szirszarok?

– Rántott tenger gyümölcsei.

Azonnal megkörnyékez a hányinger. Soha nem volt még gusztusom azokat a puhatestű, mocsárízű szarokat leerőltetni a torkomon. Pedig nem vagyok finnyás. Nem engedhetem meg magamnak, és mégis… Undorodom minden soklábú vagy lábatlan vízlakótól.

– Nem ennél inkább egy kebabot?

– Nem szereted a herkentyűket? – kérdi meglepetten Jamie, mintha valami különösen szemérmetlen dolgot követtem volna el ezzel.

– Sosem próbáltam. Gusztustalanok!

– Akkor legfőbb ideje, hogy tegyél egy próbát! – Jamie szemében ravasz fény csillan.

Szeretne próbára tenni, ebben is. Mindig mindenben a próbát, versenyt, rivalizálást keresi. Furcsa hatással van rám a dolog. Soha egy lánnyal sem tapasztaltam hasonlót. Ez olyan pasis dolog, de a legjobb értelemben. Egyike azon dolgoknak, amitől Jamie-t közelinek, hasonlónak érzem. Egyszerűnek. Elérhetőnek. Minden pont fordítva van vele, mint más lányokkal. Másokból mindig a fizikai közelséget kaptam meg, azonban sosem volt elég bátorságom megnyílni nekik, lélekben közeledni hozzájuk. Egyszerűen szégyelltem, aki vagyok legbelül. Jamie testéhez nincs hozzáférésem, de a lelke egyre többször tárul fel előttem. Osztozunk a nehézségekben: szégyenben, kívülállóságban, magányban, bizonytalanságban. Én is alig hiszem el, mennyi mindent el mertem mondani neki, amikor olyan sebezhetőnek láttam, mint magamat kölyökként.

Még a rühöt is szóba hoztam. Hogy elraboltak. A lopást. Az utcai mentoromat. És a szeme sem rebbent. Nem vetett meg, nem undorodott tőlem, ugyanolyan közel maradt, mint előtte, aztán követett, kiültünk a sziklára, összeért a bőrünk, éreztem a kis elektromos kisüléseket, amiket az idegpályái küldtek végig a testén, mert titkon őt is izgatja a közelségem.

Viszont most jó darabig nem fogja beadni a derekát. Nem teheti. Tilos. És mert Arlo elbaszta. Eljátszotta Jamie bizalmát, kiárusította a becsületét, és megingatta a világba vetett bizalmát.

Viszont én kitartok. Minden nappal csak egy lépéssel közelebb kerülök hozzá. Kornelius tiltása nem tarthat örökké! Egyszerűen nem. Nem várhatja el Jamie-től, hogy távol maradjon az összes férfitől, akihez a klánban köze lesz. Egy napon Jamie az enyém lesz, és soha senkinek nem adom oda. Senki más nem méltó rá, hogy az övé legyen. Senki nem látja olyan tisztán az értéket benne, mint én. Ő tökéletes hozzám. Mindössze időre van még szükségünk, hogy bátorságot gyűjtsünk a démonaink ellen, és képesek legyünk igazán közel kerülni egymáshoz.

Minden nap egy lépéssel közelebb.

Kikérek két adagot a tengeri pondrókból – krumplival és rengeteg majonézzel, remélve, hogy az elnyomja az ízét.

– Erre csak citromot szoktak rakni – méltatlankodik Jamie.

– Valóban? – kérdem szórakozottan, és visszanyelem a torkomba kívánkozó fánkot, amikor meglátom, hogy három ízeltlábú garnélát tűznek nyársra, és azzal koronázzák meg a gyomorforgató kelyhet. Amint átveszem a tölcséreket, egy apró polip tapadókorongjait pillantom meg a panír alatt. A számat elönti a saját nyálam, azonban nem az étvágy miatt. Ez a hányás összetéveszthetetlen előjele.

– A majonéz elnyomja az ízét, a citrom kiemeli – magyarázza Jamie.

– Aha. – Egy szardellával szemezek, ami valami hagymakarika alatt lapul. Rusnya kis dög.

– Üljünk le – javasolja Jamie lelkesen. Ő alig várja, hogy belekóstolhasson ezekbe a rondaságokba, én pedig nem akarom a kedvét szegni, de már a rántott hínár szaga is összerántja a gyomromat. Nem nézek a kezemben tartott forró papírsüvegre, inkább a tömeget pásztázom. Bármit, csak a herkentyűket ne kelljen néznem.

Jamie talál egy üres padot, leveti magát, én pedig mellé telepszem. Ő jóízűen vacsorázni kezd, nekem azonban már a holnapi reggelitől is elment a kedvem, nemhogy attól, hogy ma még bármit leerőltessek a torkomon. Megtapintom a műzliszeletet a zsebemben, mintha ez védene meg az éhenhalástól, majd körbekémlelek. Nézem a körülöttünk hömpölygő tömeget, aminek a nagy része könnyen kizsebelhető, óvatlan turista, de akad pár betrai is, klántagok a csajaikkal, apák és anyák a gyerekeikkel, tinik az első szerelmükkel. Ismerős arcok tömkelege, mindenki társaságban érkezett, mind jól érzik magukat. Kivéve egy lányt. Alacsony, derékig érő fekete hajjal, jó nagy, kerek popsival, darázsderékkal. Épp az előttünk lévő büfében áll sorba, és belém hasít a felismerés. Ez Rebecca. Egyedül. Kornelius ide biztosan nem teszi be a lábát, ahhoz túlontúl kékvérű, lányoknak pedig se híre, se hamva Rebecca közelében. Talán máshol várnak rá? A barátnők szoktak ilyet csinálni? Nem csapatosan járnak mindenhová?

– Legalább próbáld ki! – szól két falat között Jamie huncut kis mosollyal.

– Attól jobb kedved lenne?

– Nem akarlak megzsarolni – süti le a szemét, de érzem a hangján, hogy él-hal a gondolatért, hogy valami undorítót etessen meg velem.

– Melyiket ajánlod? – kérdem a tölcsérben lévő döglött halmot nézegetve, de a tekintetem minduntalan visszatér Rebeccához. Sorra kerül, egy üveg diétás kólát kér, majd elsétál vele az egyik magasított asztalig, és egy szívószállal kezdi kortyolgatni. Tök egyedül.

– Ezt például. – Jamie a műanyag villájára tűz egyet a rántott kis gyűrűkből, amit először hagymakarikának néztem, de most elfog a gyanakvás.

– Ez mi?

– Tintahal karika!

– Te jóságos ég, akkor már inkább halat. A feje nélkül! – fintorgok, és a tekintetem megint Rebeccára téved. Minket figyel, még int is, én pedig visszaintek. Elmosolyodik. Úgy, ahogy az ember egy gyerekre mosolyog. Mert azt látja bennem, és mindig is azt látta. Nem baj. Hamar rájöttem, hogy ő nem nekem való, még jóval azelőtt, hogy Kornelius szemet vetett rá. Túl idős hozzám, valójában Korneliusnál is idősebb egy kicsit. Azt hiszem, akkoriban édesnek találta az érdeklődésemet. Végül is vele – úgy-ahogy – barátok maradtunk. Könnyű volt, mert a vonzalmam viszonzatlan maradt, mára pedig el is múlt. Mindössze az motoszkál bennem, hogy Rebecca jobbat érdemelne Korneliusnál. Egy gyengéd, melegszívű, összetört nőnek semmi keresnivalója a hűvös, számító vezér mellett, aki csak szexuális játékszerként tekint rá.

Jamie lefejezi nekem az egyik szardellát, és a számhoz közelít vele.

– Hunyd be a szemed – suttogja. Édes a hangja, felkavaróan édes. Szívesen behunynám a szemem, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, ha nem egy darab büdös hal lenne épp a kezében.

– Már a szagát se bírom.

Kuncog.

– Nem muszáj megenned. Ha csak miattam csinálod, akkor nem muszáj.

– Megpróbálom – sóhajtok fel. – Talán tetszik majd. Talán ez lesz a kedvenc közös kajánk.

Jamie az ajkába harap. Legszívesebben én is ezt tenném vele. Lehunyom a szememet, és kinyitom a számat. Érzem a meleg falatot a nyelvemen landolni, igyekszem elhitetni magammal, hogy nem tengeri állat, hanem valami csirke, amit halporral etettek, de amint rágni kezdem, megérzem az apró gerincet a fogaim között. Ropog. Sós, pikkelyes, kesernyés, és állott víz íze van.

Nyelek, a szemem könnybe lábad.

– Próbáld meg a kalamárit. Semlegesebb íze van. – Jamie egy karikát rak a számba, én rágni kezdem, és olyan érzésem támad, mintha gumit ennék. Gyorsan leöblítem a neonpink jégkásámmal.

– Igazán remek – mormogom.

– Nem kell miattam megenned – mosolyog rám gyengéden.

– Majd később megpróbálom újra – felelem, majd Rebeccára sandítok. Kitartóan figyel minket. Miért? És mit keres itt egyedül? Talán szólnom kellene Korneliusnak, de valahogy nem fűlik hozzá a fogam.

– Elmegyek mosdóba. Addig vigyázz a herkentyűimre – trillázza Jamie. – Aztán nekem is maradjon belőle! – teszi hozzá csipkelődve, megmelengetve a szívemet. Megint jó a kedve, pedig rettegett attól, hogy ide kell jönnie velem. Menni fog ez! Visszahozom az életbe, segítek neki beilleszkedni a klánba, és a végén egy pár leszünk.

Magamban mosolygok a gondolatra, hátradőlök a padon, és igyekszem nem tudomást venni a kezemben gőzölgő rántott rondaságokról. Jamie eltűnik a közeli mobilvécé egyik fülkéjében, az én tekintetem pedig ismét Rebeccára téved. Ő úgy indul el felém, mintha csak erre az alkalomra várt volna.