Péntek este remegő térdekkel térek vissza a viskóba. Farkaséhes vagyok, az izmaim sajognak, mintha kocsonyából lennének a végtagjaim. Ma a lelket is kihajtották belőlünk a kiképzők – ugyanis este kimenőnk van, és csak vasárnap kell visszajönnünk. Belépve az első dolog, amit észreveszek, hogy Darius ajtaja zárva, az enyém viszont nyitva, és az ágyamon ott a vacsorám egy tálcán.

Kaja! Végre!

– Megjöttem, uram! – szólok fennhangon, de nem várok választ, helyette azonnal bemasírozok a szobámba, és egyből neki is látok az ételnek. Még meleg. Valószínűleg Darius épp a saját szobájában eszik, bár nem hallom, hogy mozogna. Se egy villacsattanás, se az ágyrugó nyikorgása.

Egyáltalán itt van?

Gyorsan bekanalazom a pörköltet, az utolsó cseppig, majd fülelek. Semmi mozgás. Dariusnak vissza kellett érnie, hisz elhozta a vacsorámat. Elment azóta? Neki is kimenője van? Igen, azt hiszem, ő már el is indult Betrára.

Mélyet, fájdalmasat sóhajtok. Mióta én idekerültem, alig hagyta el a szigetet, és akkor is a kiképzéssel kapcsolatos ügyekben.

Egy hónapja él szex nélkül. Talán a fiúknak igaza van: valóban azért ennyire frusztrált, mert nagyon kanos. Elvégre folyton csajozik. Biztosan nagyon hiányzik neki a kedvenc hobbija, miután tőlem nem kapta meg, amit az elején akart. Lehet, hogy ezért lett elege belőlem… Még azután a bensőséges beszélgetés után sem omlottam a karjaiba, és személyes sértésnek vette, hogy nem teszem szét neki a lábamat.

Felsóhajtok. Miket is gondolok? Darius igyekezett rendes lenni velem, akkor is, ha pocsékul csinálta. Kíváncsi vagyok, merre járhat. Már biztosan ő is evett, a tányérját meg szokás szerint a szobájában hagyta. Talán elvihetném az övét is a kantinba. Nem fog neki örülni, ha bemegyek hozzá az engedélye nélkül, de tök mindegy. Most egy darabig úgysem találkozunk.

Óvatosan nyitok be a helyiségbe, a szívem icipicire rándul össze.

Üres.

Darius cuccai… kipakolta. Elköltözött. Tőlem pedig el sem búcsúzott.

Keserveset sóhajtok. Mindegy. Elvégre nem örökre megy el, csak tart egy kis szünetet. Aztán visszajön edzeni minket.

Elmegyek zuhanyozni, magamban imádkozva, hogy a fiúk jobban el legyenek foglalva a Vittoróba való készüléssel, mint a rajtam való bosszúállással, ám Dariust nem tudom kiverni a fejemből. Mostanában nem voltunk jóban, az oké. De elköszönni nem olyan nagy dolog, bassza meg!

Hirtelen megint olyan dühödt keserűséget érzek, hogy legszívesebben arcon csapnék valakit!

Itt hagyott egy kibaszott szó nélkül! Mire észbe kapok, már tárcsázom a számát. Nem tudom, mit mondhatnék neki, de az biztos, hogy…

Odakint csörren meg egy telefon. Basszus.

Kinyomom az enyémet, és mire észbe kapok, Darius nyit be, kezében a mobiljával.

– Már épp fel akartam venni. – Mosolyog, talán hetek óta először.

– Hol van a holmid? – mordulok rá, mintha nem lenne egyértelmű.

– Kipakoltam – feleli szórakozottan.

Az agyam némiképp kitisztul. Visszajött. El akart köszönni.

– Akkor most egy darabig nem találkozunk – állapítom meg.

– Most egy darabig nem. – Darius szemébe mélabú költözik. Egy pillanatig bámul még, aztán hirtelen megkerül, és a szobájába megy.

– Mikor jössz vissza Fiókára? – szólok utána meglepetten.

– Jövőre – jelenti ki meglepő gyorsasággal. Szinte sietve. Kihúzza az éjjeliszekrénye fiókját, meglepetésemre egy Magnumot vesz elő. Azt hiszem, Desert Eagle lehet, de valami egyedi markolattal. Aztán az ágya mögül egy dobozt kap fel. Hát csak a cuccaiért jött vissza?

– De miért? – sikkantok fel. – Azt mondtad, szünetet tartasz, nem azt, hogy…

– Sajnálom, Jamie.

Várom, hogy folytatja. Hogy magyarázatot ad, de csak a vállára teszi a dobozt, és elindul az ajtó felé.

– Ennyi? – rivallok rá.

Kikerül. A kijárat felé indul.

– Nagyjából – feleli az ajtóból. – A számomat tudod. Hívj, ha kell valami. Ahogy megegyeztünk.

Fagyottan állok. Minden izmom megmerevedik. Ennyi? Ez a búcsú? Ennyit jelentettem?

– Tulajdonképpen miért akartad, hogy felvegyenek engem ide? – kérdem epésen. Tudom, hogy nem voltunk mostanában jóban, tudom, hogy Darius tesz rám, de az elején… ott volt valami. Amikor hazahozott a kórházból, azt mondta, különleges vagyok neki. Az mi volt? Mi volt az a szikra közöttünk valójában, ami reményt keltett bennem, hogy többek lehetünk egymásnak? Hogy jelentek neki valamit? Mi az igazság? Mi a kibaszott igazság?!

– Elhivatottnak tűntél – von vállat hűvösen. Úgy beszél most, mint Kornelius. Mint egy pszichopata.

– Ez a baszható szinonimája?

Darius szemöldöke összeszalad, az arcán megint az az ingerült düh jelenik meg, ami mostanában mindig emészti, én pedig hátrálok egy lépést a riadalomtól. Túl messzire mentem.

– Tudod mit? Igen! – feleli közönyösen, azzal végérvényesen hátat fordít, és kisétál a viskóból – és vele az életemből.

Csak állok, és bámulom, ahogy távolodik az ösvényen, amit ő és én tapostunk ki, majd eltűnik a fák között. Egyedül maradok. A vállamat a nyakamig húzom, vacogni kezdek. Átkarolom magam, egy forró könnycsepp gördül le az arcomon.

Egyedül hagyott.

Összeránt a sírás. Csendesen, titkolózva zokogok fel.

Egyedül maradtam.