Végre a Tropicóban!

Felsóhajtok, mélyet kortyolok a wiskey-kólámból, hátradőlök az egyelőre üres asztalnál, és megnézem a ma esti felhozatalt. Már egész sok csaj megérkezett, többen keresik velem a szemkontaktust. Pofátlanság lenne mindegyiket meghúzni ma? Bárkit, akárkit, aki csak kapható rá?

Leszarom, hogy suttyó lennék-e.

Ki vagyok égve.

Újra kortyolok, és figyelem, ahogy Kamilla feláll az asztalától, a szemkontaktust egy darabig tartva vonul a pulthoz, majd hirtelen fordul el, megriszálja a formás seggét, és a háta mögé dobja a sötét, fényes fürtjeit.

Egyértelműen azért ment a pulthoz, hogy engem közeledésre bátorítson. Neki ez a  stílusa, kiválik a lánycsapatból, hogy apropót adjon a pasiknak. Most az jönne, hogy felállok, odamegyek, bizalmaskodva karolom át és megkérdezem, kér-e valamit inni. Szinte hallom a párbeszédünk forgatókönyvét a fejemben: „Szia, édes, rég láttalak.” – búgná, talán még azt is hozzátenné, hogy hiányoztam neki. Megborzonganék tőle. „Sok volt a meló.” – felelném. „Ó, annyira sok, hogy elhanyagold a barátaidat?” – csípne vissza. „De most itt vagyok!” – kacsintanék rá, és megkérdezném, hogy mit iszik, majd az eddiginél is közelebb hajolnék hozzá. Elmosolyodna, nyeregben érezné magát, ugyanúgy, ahogy én. Aztán jönne pár ital, amitől ellazul, egyre jobban bújik, várja a csókomat, engedi, hogy egyre intimebb helyeken érintsem meg, közben dumálnánk valamiről, lassan átcsapva kemény flörtbe, egyre nyilvánvalóbban közeledve a szexhez, majd amikor hosszan és egyértelműen simul a testével a farkamhoz, tudom, hogy készen áll, felajánlom neki az egyik szobát, mert Kamilla nem szereti nyilvánosan, felvinném, és már a liftben egymásnak esnénk. Aztán jönne az örvény.

Kamilla csak ül a pultnál, de nem rendel, a helyzet a napnál is világosabb, én pedig várom, hogy elöntsön az izgalom, a vágyakozás a teste után, az öröm, hogy hamarosan megkapom őt, az édes közelségét, a meleg, selymes, nedves punciját, és végre hozzáérhetek valakihez egy klánban elfogadott módon, intimen, de úgy, hogy semmit sem kell kiadnom magamból, maximum egy adag ondót. Ez az én tökéletes menedékem. A lányok öle.

Kamilla lopva pillant hátra. Nincs hozzászokva, hogy megváratom.

Mennem kéne. Kapni az alkalmon. Ha most felállnék, egy pillanat múlva már érezhetném a  haja illatát, a meleg, párnás derekát a tenyerem alatt, hozzásimulhatnék, feloldódhatnék benne, elfelejthetném a sötét, hűvös magányt, a haragot, a rengeteg borzalmat, árulást, a testem először megnyugodna, majd felizgulna, gyönyört éreznék és okoznék, kapcsolódnánk egy pillanatra, ragtapasz lenne a kibaszott magányomon, enyhülés, aztán elélveznék, és a hormonkoktél kitartana másnapig, ott keringene a véremben, stabilizálna, megtartana a jelenben.

Csak oda kéne mennem.

De nem megy.

Ma azon ritka napok egyike van, amikor úgy érzem, fel sem állna.

Ez nem maradhat így!

A legutóbbi légyottomat próbálom felidézni Kamillával, hátha meghozza a kedvemet. Emlékszem, hogy többször is szexeltünk már, de valahogy összefolyik az egész, mintha mindenki, akivel voltam, ugyanaz a személy lenne, és mégsem, mert amennyire sok arc vegyül ebbe a masszába, annyira arctalan is egyszerre. Hömpölyög az emlékek folyama, nem találom benne Kamillát, és ez megijeszt. Ismerem őt. Valamennyire. Rémlik, hogy van egy húga, szereti a főzős műsorokat, szakácsnak akar tanulni, nemrég vett egy kutyát, olyan nyomott orrú, szörcsögős kis dögöt. Valami hülye nevet adott neki, de aranyos volt, ahogy mesélt róla. Ezek rémlenek, de hogy milyen a puncija vagy a melle, azt képtelen vagyok felidézni. Milyen formájú a mellbimbója? Milyen bugyikat hord? Se kép, se hang. Miért?

Kiiszom a poharam maradékát, az alkohol égeti a torkomat, a méretes légkocka a fogamnak koccan.

Kamilla elunja a várakozást, rendel, majd visszatér a barátnőihez.

Nem néz rám többet.

Majd lesz más.

Majd kiengesztelem legközelebb.

De miért nem emlékszem rá, milyen vele baszni?

Vajon, ha Jamie-vel csináltam volna, azt is ugyanúgy elfelejtem? Beleolvadt volna ebbe a langyos emlékfolyóba? Nyomasztó a gondolat, de nagyon is valós a veszély.

Basszus, Jamie, annyira sajnálom ezt az egészet. Már értem, miért nem akartál hátrajönni velem a raktárba. Azt hitted, nem lennél különleges nekem. És igazad volt. Nem lettél volna az. Nem azért, mert nem tisztellek, hanem mert elromlottam. Semmit sem jelent nekem a baszás, de neked talán igen.

De tényleg nem lettél volna nekem más? Az elején valószínűleg nem, de most? Te vagy az első nő, akivel együtt éltem. Minden nap láttalak, éreztelek, beszélgettünk, még ha mostanában keveset is, de megismertelek. Úgy igazán. Nem a rövid flörtök erejéig, ami mindketten tudjuk, hova vezet, ami csak egy illedelmes kör és ráhangolódás, tulajdonképpen az előjáték része. Veled igazán beszélgettem, és minden egyes nap leszűrtem a tanulságot, hogy csodálatos vagy. Igazi vagy, élő, elhivatott, kibaszottul okos és bátor. És zavart, magányos, rettegő, hullámzó, de önuralommal leplező. Hogy olyan belső erőd van, amihez foghatót ritkán látok. Tartásod van, elveid, céljaid, amikhez ragaszkodsz. Nem engeded el egykönnyen önmagadat. Aztán szép lassan láttalak lesüllyedni az apátiába. Értettem, miért történik ez veled, láttam mennyire sebezhető vagy most, és nem bírtam tovább elviselni. Mert nem tudtam segíteni rajtad. Nem hagytad, és ebbe kis híján beleroppantam.

Szorongatom a poharamat, az ujjaim elfehérednek, csoda, hogy nem pattan el a vékony, hideg üveg.

Basszus, Jamie. Hiányzol. De nem tudok veled mit kezdeni.

A kezembe veszem a telefonomat. Írnom kéne neki, biztosítanom, hogy bármikor jövök ha segítség kell, megkérni, hogy ne haragudjon, amiért ellöktem ma magamtól, nem gondoltam komolyan, csak nem volt jobb válaszom. Ott, abban a pillanatban nem. De most kitisztult némiképp a fejem, és érzem, hogy hibáztam. Bocsánatot kéne kérnem.

Viszont miben segítene az? Nem tudok Jamie-vel lenni, amíg kínozzák, és ő nem engedi, hogy szétcsapja a bullyjai között. Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok sebezhetővé válni egy nő előtt. Fogalmam sincs, hogyan kell csinálni. Mi van, ha megundorodik tőlem, ha nem kér belőlem?

Halálosnak érzem az elutasítása súlyát.

Mi van, ha nem is igazán rám vágyik, csak arra, amit megtestesítek neki? Honnan lehet ezt egyáltalán tudni? Az egész olyan kibaszott bonyolult, és annyira veszélyes, én pedig gyenge vagyok, elgyötört, Jamie szintén. A legrosszabb formánkban vagyunk, arról nem is beszélve, hogy Kornelius szabálya még mindig ott lebeg a fejünk felett: nem kavarhatunk.

Nem írok üzenetet. Elteszem a telefont. Jamie elérhetetlen. A hiánya letaglózó, a jelenléte szintén. Ebből a helyzetből nincs kiút. Otthagyom az asztalt, rajta az üres poharammal. Tele van a faszom a Tropicóval, nem akarok dugni, csak aludni és felejteni. Ideje hazamenni.