A plafont bámulom az ágyamon fekve. Ma reggel vettem észre, hogy egy folt növöget rajta. Beázott a tető. Az ablakon kopognak az esőcseppek, a szél süvít, sötét van, pedig még nem ment le a nap. El kéne mennem a vacsorámért, de semmi étvágyam. Holnap nagyon gyenge lennék, ha most az egyszer kihagynám? A kiképzők elvárják, hogy rendesen együnk, mert izmot kell építenünk, regenerálódnunk kell, és energiára van szükségünk. De én most semmit sem kívánok, csak némi csendet és magányt.

Darius még nem jött vissza, talán eszik valahol, vacsorázik a többi kiképzővel, jól érzi magát valakiknek a társaságában.

Vajon mit gondol arról, hogy megvertem Cassiót?

Bár végül is tök mindegy. Jogos volt. És hirtelen.

Erre is képes vagyok.

Egyedül az nem tetszik, hogy elborult az agyam. Nem gondolkodtam, egyszerűen megtörtént a dolog. És profin csináltam, a tanult fogásokkal, amik reflexből jöttek. Nem gondoltam volna, hogy így fogok rájönni: fejlődtem.

Büszke lehetnék magamra, de valahogy nem megy. Ezért bosszút fognak rajtam állni. Egész biztosan bosszút állnak. Felmegy a pulzusom, ha erre gondolok. Többen vannak. Túlerőben. Én pedig egyedül vagyok, kibaszottul magamra maradtam ebben az egészben, gyakorlatilag senkire sem számíthatok.

Az oldalamra fordulok. Hol van már Darius? Be kellene zárnom az ajtót, mielőtt a fiúk rájönnek, hogy tök egyedül vagyok – ideális pillanat ahhoz, hogy eljöjjenek értem.

Felhúzom a térdemet és átölelem. Mélyen beszívom a levegőt, aztán kifújom. A telefonom itt van mellettem az ágyon. Ha baj van, felhívom Dariust. Leszarom, ha gyengeség. Ha többen jönnek rám, az nem fair – nem várhatja el tőlem senki, hogy egyedül győzzem le őket.

Lehunyom a szememet, de hamar aggasztóvá válik, hogy nem látom, mi van körülöttem. Talán az eső hangja elnyomja majd, ha bejönnek. Lopakodni fognak, vagy elbújnak odakint, ha zuhanyozni megyek, és ott csapnak le rám. Amikor meztelen vagyok.

Annyiszor emlegetik, hogy összevissza baszok. Hogy a kiképzők kurvája vagyok. Hogy le kéne szopnom Dariust, hogy végre lenyugodjon.

Minden nap eszembe jut, hogy a bosszújuk talán az lesz, hogy megerőszakolnak. Többen, egyszerre, mert akkor majd tökösnek érzik magukat, megmutatják nekem, leigáznak végre. Azzal tényleg elzavarnának innen, és szerintem ezt pontosan tudják.

A légzésem felszínes és szapora. Darius, hol vagy már? Tudom, hogy utálsz, de legalább maradj itt velem, amíg az új ház elkészül, hogy ne kelljen éjjel attól rettegnem, hogy bántani fognak.

Darius, kérlek, gyere már!

Szánalmas vagyok, hogy ilyeneket gondolok? Vagy csak végre ráébredtem a nyomorult valóságra, hogy nőként tényleg kibaszottul nem vagyok biztonságban egy rakás önbizalomhiányos, frusztrált, bizonyítani akaró fiú között, akiknek a legfőbb vágya, hogy hatalmat gyakorolhassanak valaki felett?

Az ajtó odakint kicsapódik. Azonnal felülök, készen arra, hogy…

– Jamie! – kiált Darius.

– Igen, uram?

– Kornelius hívat.

A szívem a gyomromba ugrik. Mi? Miért? Megfeszülök.

– Most?

– Persze, hogy most! – csapja ki az én ajtómat. Cseppet sincs jobb kedve, mint délután. Összeszorul a szívem. Darius, kérlek, ne gyűlölj!

– A verekedés miatt?

– Nem kérdeztem. Indulj!

Bólintok, majd felkelek az ágyról.

– Az irodában van – teszi hozzá Darius.

– Bajban vagyok? – Meg kell köszörülnöm a torkomat. Remélem, nem tartja túlkapásnak, amit Cassióval csináltam.

– Mondtam már, hogy nem kérdeztem. Siess!

Lesütöm a szememet. Miért is vártam, hogy érdekli, mit akar tőlem a vezér?

Lehorgasztott fejjel hagyom el a viskót, nem viszek esernyőt, leszarom az esőt. Már egy ideje nem érdekel, milyen megpróbáltatásokon megy át a testem. Megszoktam a mindennapos megerőltetést.

Kerülőúton megyek az irodába, nem szeretnék út közben senkivel sem találkozni, bár remélhetőleg a fiúk a barakkokba húzódtak az eső miatt. Az iroda épületéből kékes fény árad ki, határozott léptekkel közelítem meg, a küszöbön veszek még egy utolsó mély levegőt, és bekopogok.

– Gyere! – szól Kornelius öblös, kimért hangja.

Benyitok. A helyiség túlsó felében ül, öltönyt visel, ami meglehetősen szokatlan tőle Fiókán, és az íróasztalával szembeni székre invitál.

– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idefáradtál.

– Természetesen, uram – motyogom, majd ismét megköszörülöm a torkomat. A vezérrel beszélek, nem tűnhetek szégyellős kislánynak.

– Először is – hátradől, a kezét összekulcsolja az asztallapon. Lélekben felkészülök. Most jön a lebaszás? Túlzásba estem délután? Nem lett volna szabad… – szeretnék gratulálni az e havi teljesítményedhez. Jóval túlszárnyaltad az elvárásainkat.

Hátrahőkölök. Ez… dicséret. Én… jó voltam?

– Köszönöm… uram – nyelek. Az arcomat elönti a vér. Nem hiszek a fülemnek.

– Olyannyira, hogy a jövőben megnyitom a lehetőséget a változásnak – folytatja szoborszerű arccal Kornelius. – Na persze, mindent szép sorjában. – Úgy beszél, mint valami politikus, aki épp szónokol vagy interjút ad. Köze sincs ahhoz a Kornelius Kondorhoz, aki az edzések folyamán ordítozik, káromkodik és pofonokat oszt. – Először tartok egy felmérést a Kondor-territóriumok középiskoláiban. Szeretném megtudni, hány olyan lány van még a fiataljaink között, aki szeretne csatlakozni a klánhoz.

– Komolyan? – sikkantok fel.

– Igen, de mint mondtam, mindent szép sorjában. Először felmérjük az igényeket, aztán igyekszünk felmérni, ezek közül a lányok közül kiknek van reális esélye teljesíteni a kritériumokat. Amennyiben kellő számú érdeklődő van, jövőre megnyitjuk számukra a lehetőséget, hogy csatlakozzanak a klánhoz. Immár felkészültebben. Külön barakkokkal, külön felügyelőkkel, de közös felkészülési programmal. Ez természetesen egy nagyobb beruházás mind anyagilag, mind időben, így alaposan meg kell fontolnunk a döntést, de mindenképpen górcső alá fogjuk venni a kérdést.

– Ez elképesztő! – összecsapom a kezemet, mint egy izgatott kisgyerek. Nem hittem volna, hogy ez ilyen gyorsan megtörténik! Hiszen csak egy hónap telt el, és máris ekkora dolgot értem el? Te szentséges ég! Azt a kurva! Jézusom!

Kapkodva veszem a levegőt, legszívesebben felugranék örömömben.

– Ez minden kétséget kizáróan a te érdemed. Büszke lehetsz magadra – teszi hozzá Kornelius színtelen hangon.

Zihálok. Vigyorgok, mint egy idióta. Nem hiszem el, hogy ez komolyan megtörténik. Hiszen ez… úttörő lettem! Bassza meg, ha nekem nem is fog sikerülni, nekik még sikerülhet! A többi lánynak!

– Amennyiben elindul a lányok programja, mindent megteszünk majd, hogy nekik ne kelljen méltatlan nehézségeket kiállniuk – folytatja Kornelius. – Neked pedig nemsokára biztosítjuk a külön lakrészt. A munkálatok kissé elhúzódtak az elmúlt hetek kedvezőtlen időjárási viszonyai miatt, de valószínűleg jövő héten beköltözhetsz.

– Köszönöm szépen! Hálásan köszönöm, uram!

– Mint azt bizonyára tudod már, Darius nem tart veled. A kiképzők felváltva tartják majd fent a rendet a táborban, az egyikünk továbbra is minden éjjel Fiókán alszik, egy épületben veled, de a lakrészeitek jobban elkülönülnek majd. – Kornelius itt némi szünetet tart, most először látok az arcán érzelmet. Aggodalmat. – Remélem, nem okozott neked túl sok kellemetlenséget Darius. Őszintén szólva megdöbbentem, amikor beszámolt az irányodban tanúsított… hogy is mondjam? Bizalmaskodásról.

– Miért? – bököm ki. Zavarban vagyok.

– Darius a látszat ellenére komoly fiú. Biztos voltam benne, hogy megfelelő támogatást nyújt majd neked. Fogalmam sem volt róla, hogy korábban már megismerkedtetek.

Az arcbőröm fellángol, a forróság átterjed a mellkasomra, és még a fülemre is. Egy hajtincset gyorsan elé söprök. Az az este… a raktár, ahogyan ott szexelt azzal a lánnyal, én meg álltam, és néztem.

– Nem ismertük egymást annyira… csak egyszer találkoztunk.

– A részletek most nem fontosak – teszi fel a kezét Kornelius. – Szerencsétlen egybeesés volt. Ő pedig átlépett egy határt a saját bevallása szerint, bár tudtommal azóta rendeződött a helyzet. Igaz ez?

– Igen, uram. Már nem szokott… bizalmaskodni velem.

– Ezt örömmel hallom. Nehéz volt megítélni, hogy megbüntessem-e a viselkedése miatt. Nem tudom, átlépett-e egy olyan határt, amikor már szükséges szankcionálnom a viselkedését. Te mit gondolsz?

– Nem. Azt hiszem, nem történt ilyen – felelem idegesen. Nem tudom, hogy történt-e ilyen. – A szabályok, amiket követni próbálunk, nem léteznek.

– Akkor ideje megalkotnom őket.

– Nem szeretném bajba sodorni Dariust!

– Ez szép tőled. Viszont fontosabb a rend működése, mint a személyes preferenciák.

– Nem tett semmi… rosszat. Nem bántott meg vele igazán, csak… kínos volt. Én meg… azt hiszem, néha bátorítottam.

– A te helyzeted más. Szükséged volt a segítségére. Talán féltél is tőle.

Lesütöm a szemem és hallgatok. Valójában fogalmam sincs, minek számít, ami köztünk történt. Rosszat tett? És én? Helytelenül reagáltam?

– Rendben! – jelenti ki hirtelen Kornelius. – Visszamenőleg nem büntetem meg, ha ez megnyugtat.

– Jó lesz így, uram.

Állati fura Korneliust hallani így beszélni. Ez a hivatalos hangja. Most nem egy újonc vagyok számára. Komolyan vesz.

– És szeretném, ha elkerülnénk a félreértést. Nem a ma reggeli viselkedésedet értékeltem nagyra, hanem a teljes havi teljesítményedet – folytatja. Lever a víz. Akkor mégiscsak jön a lebaszás.

– Elnézést kérek miatta, uram.

– Nem szükséges. Azért sem kér soha senki elnézést, ahogy veled bánik. Kizárólag azért nem avatkozunk közbe, mert ez volt a kifejezett kérésed. De tartok tőle, hogy ez csak elmélyítette a szakadékot közted és a többiek között. Remélem, nem bánod, ha holnaptól nem hunyunk többet szemet felette. Most már úgyis mindenki látja, hogy meg tudod védeni magad. Semmi szükség rá, a további felesleges feszültségre. Demoralizáló, ahogy ez az évfolyam viselkedik, mélységesen csalódott vagyok miattuk – mondja Kornelius, bár az arcán nyoma sincs csalódásnak.

– Nem tudom, mi lesz, ha kivételezni fognak velem, uram – elszontyolodom. Túl sok és túl ellentétes érzelem kavarog bennem, ami kimerít.

– Ők is kivételeznek veled. Soha senkivel nem láttam még az újoncokat ilyen szadisztikus módon bánni. Mármint senkivel, aki elvileg körülük való. Elgondolkodtató – mélázik, és valóban úgy tűnik, hogy érdekfeszítőnek tartja a dolgot. – Azt hiszem, hibát követtünk el, amikor csak testileg akartunk megvédeni. Szociálisan is meg kellett volna. Mentségünkre szóljon, hogy nem voltunk felkészülve. Most mi is tanulunk valamit.

Döbbenten bámulom Korneliust. Nem hittem volna, hogy ennyire belátó.

– Ha még itt leszek, amikor a többi lány megérkezik, szeretnék segíteni a kiképzésükben. Talán másoknak nem kell már azt végigcsinálniuk, mint nekem.

– Az jó lenne. Értékelem. – Kornelius mesterkélt mosolyt ölt. Olyan öltönyöset. – Még egy dolog, és végeztünk mára.

– Értem, uram – bólintok, bár fogalmam sincs, mi jöhet még szóba mindezek után.

– Hétvégén kimenőtök lesz.

Összeránt az idegesség. Remélem, nem azt akarja mondani, hogy nem mehetek. Nagyon ki kéne mozdulnom Vittoróba. Vagy bárhová, csak el innen egy éjszakára!

– Tudom, uram.

– Megadom a számomat. A „mindig felveszem” számomat.

Elkerekedik a szemem.

– Vedd elő a telefonodat. Remélem, nálad van. Mindig legyen nálad!

– Nálam van – felelem sebtében a zsebemben kotorászva, és előhúzom a készüléket. – De miért?

– Ha bármi… – A „bármit” erősen megnyomja. – …bármi baj van, hívj! Bármikor. Akármilyen baj.

Elképedek. Ennyire kislánynak néz? Annyira ciki az egész. Aztán eszembe jut Cassio és Egon. 

Némán pötyögöm be Kornelius számát, majd elmentem.

– Csörgess meg. Kérem a tiédet! 

Felhívom, egy pillanatig hagyom kicsengeni, majd leteszem. 

– Köszönöm! Végeztünk mára, Jamie.

Bólintok, és felállok. Ahogy megfordulok kissé megszédülök. Hihetetlen, ami az imént történt. Megnyitottam a kaput a többi lánynak. Lehet, hogy egyetlen hónap alatt megváltoztattam az egész Kondor-klánt.