Csütörtök reggel Darius értem jön a kórházba, hogy visszavigyen Fiókára, de a héten még nem edzhetek. Fogalmam sincs, mi a fenét fogok csinálni, de hazamenni nem akarok. Ha a szüleim megtudják, mi történt, borzasztóan ki fognak akadni, és erre aztán végképp semmi szükség nincs.

Amikor a fekete G Merci megáll a parkolóban, összeszorul a mellkasom. Nem mehetek haza, de valahogy visszamenni sincs kedvem. Esténként ismét össze leszek zárva Dariusszal, ráadásul van egy olyan érzésem, hogy most ő lesz az egyetlen társaságom, ugyanis az edzésekre nem mehetek el, legfeljebb este csatlakozhatok a fiúkhoz a tábortűznél… ahol ki tudja, miket vágnak majd a fejemhez a történtek után.

Az első napon lesérültem. Ez kibaszottul ciki.

A robusztus, tankszerű autó bal első ajtaja kivágódik, Darius lenge fehér pólóban, kék farmerben, a szokásos aviátor szemüvegében száll ki, hogy elvegye a soványka csomagomat. Nem adom oda neki.

– Elbírom, uram. Csak egy hátizsák.

Darius a szemét forgatva mosolyodik el.

– Jöjjön, hölgyem! – Az autó orrát megkerülve kitárja nekem a jobb első ajtót. „Hölgyem.” Ez egyre hülyébb.

Nem kommentálom, nem akarok kötekedni vele, mert a végén még nem visz vissza Fiókára. Teljesen igaza volt, amikor azt mondta: örüljek a jóindulatának.

Reflexből szállok be az anyósülésre, és azonnal meg is bánom. Ülhettem volna hátra is. Már mindegy.

Bekötöm magam, és mélyet sóhajtok. Visszamegyek Fiókára. Vajon mit gondolnak rólam a többiek azok után, ami történt? Elájultam. Ez annyira kurvára kínos! Gyenge vagyok… törékeny. Sérülékeny!

– Hogy vagy, kis mazsola? – Darius bevetődik a sofőrülésre, és beindítja a motort. A légkondi az arcomba csap, felkavarja az utastérben Darius parfümjének illatát. A tenger és napsütés illata. Meleg, csípős, édes… túlságosan illik hozzá.

– Remekül, uram. Soha jobban.

– Mi lenne, ha csak Fiókán szólítanál így?

Döntsd már el, hogy mit akarsz, te fasz!

– Gondolja, uram, hogy sokat fogunk kommunikálni Fiókán kívül is? Én nem hinném.

Fújtat. Gázt ad.

Az autó elindul, lehajtom a napellenzőt, és szembetalálom magam a tükörképemmel. Sápadt vagyok, az arcomon zöldül a halovány véraláfutás Kornelius pofonja után, de a nyakam az, ami igazán rémesen fest. Vastag, vörös csíkok futnak rajta körbe. Az orvos szerint kis híján összeroppantak a gégeporcaim. Egon egy féreg. Először meglepett, hogy a kórházban nem nagyon kérdeztek arról, mi történt velem. Az információ, hogy hol szereztem a sérülést, elegendő volt nekik. Vajon más esetben jobban kikérdezik a lányokat?

– Csúnya a nyakad – mormolja Darius, ahogy kihajt a főútra.

– Kösz a biztatást, uram. – Nem nézek rá, de a szemem sarkából látom, hogy ő egyre-másra felém sandít.

– Bevertem a pofáját. Rögtön, miután leszedtem rólad – suttogja. A hangja most különös. Valami eddig ismeretlen tónus rezeg benne. Sötét, hűvös, akár egy rég elhagyott akna a föld mélyén, ami ki tudja, milyen lényeknek rejt. Idegenül cseng a szájából. – Aztán még egyszer, miután kórházba vittelek.

– Erre semmi szükség nem volt, uram – felelem szárazon, de a szívem nyugtalanul verdes összevissza. Darius most más, mint eddig. Mindig új arcát mutatja, és ez megrémít. Úgy érzem, soha nem fogom őt kiismerni, soha nem jövök rá, melyik az igazi énje. Az elején kedvesnek tűnt, játékosnak, aztán előjött belőle a szarházi, most meg… úgy beszél, mint egy mániákus.

– Ó, de! Nagyon is szükség volt rá. Meg kell tanulnia. Mindegyikőjüknek meg kell tanulnia, hogy ez nem játék. Komoly bajod eshetett volna.

– A bevetéseken is komoly bajom eshet.

– De azt jó okkal csináljuk. Egymás kínzása legfeljebb öncélú szórakozás.

– Azért tette, mert legyőztem az első körben. – Lesütöm a szememet. Mélyen, a velőmig hatolóan fáj, hogy elvette tőlem az első igazi sikerélményemet. Hirtelen hálát érzek Darius iránt. Igaza van, Egon megérdemelte.

– Tisztában vagyok vele. – A város pereme felé tartunk, Darius gyorsít. – És ezért kárt akart tenni benned. Vagy rosszabb.

– Igen. – Nyomorúságos hangosan ezt elismerni.

– Jamie! – Darius mélyet sóhajt. – Nem akarod, hogy inkább hazavigyelek?

– Nem, nem szeretném, ha a szüleim…

– Úgy értem, véglegesen. Hiba volt segítenem neked bekerülni. A klán… nem neked való.

Hogy mi van?! Ezt meg mégis hogy érti? Nem vagyok alkalmas? Hisz még el sem kezdtem igazán a felkészülést. A pulzusom a fülemben dobol, a fejem megint iszonyatosan megfájdul. Úgy érzem magam, mintha kikatapultáltak volna az űrbe, és a semmiben lebegnék. Miért hagy magamra, pont most?

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy veszélyben vagy ott. Nem akarom, hogy bajod essen. Te okos lány vagy, tök jól teljesítettél a suliban, van egy színötös érettségid. Ezer lehetőség áll előtted a Kondor-klánon kívül. Semmi szükség rá, hogy kockára tedd a testi épségedet!

– Lenyomoztál? – kérdem rekedten. A hangom még nem az igazi, és most veszettül szorul a torkom. Bassza meg, Darius eddig sok utálatos dolgot csinált, de összességében azt hittem, az én pártomon áll. Hát nem áll! Már nem. El akar zavarni.

Elárulva érzem magam.

Valaki odabent mélyen azt suttogja, hogy kurvára nem az a megoldás, hogy kitúrjanak innen, és ha Darius ennyire segíteni akar, akkor talán odafigyelhetett volna egy kicsit jobban is, hogy Egon ne tudja addig szorongatni a nyakamat, amíg elájulok.

De nem mondom ki. Nem akarok az az ember lenni, akinek több odafigyelésre van szüksége.

– Csak körbekérdeztem egy kicsit rólad – folytatja Darius. – Próbáltam rájönni, mi a motivációd, miért csinálod ezt az egészet.

– Mert harcolni akarok! És tartozni valahová! Valahová, aminek jelentősége van! És igen, vannak céljaim is. Szeretnék változást hozni.

– Ez szép és jó, Jamie, de máshol is megteheted. A klán világa nincs felkészülve rád.

– Én leszek az, aki felkészíti a klán világát a többi nő számára!

Darius összehúzza a szemöldökét. Egyáltalán nem hisz a dologban.

– Jogunk van bent lenni! – folytatom hevesen. – A klán egy politikai szervezet is, részt vesz a közéletben, és egyetlen nő sem tagja. Teljesen kizárják a döntéshozatalból a nőket.

– A döntéseket Kornelius hozza.

– És a belső köre ad neki tanácsot, ami szintén csupa férfiból áll.

– Azért annyira sok, nagy horderejű döntést nem hoz a klán a közéletről.

– De birtokol minden fontosabb céget.

– A Kondor család birtokolja a cégeket. Nem kifejezetten Kornelius, neki csak részesedése van bennük, és nem is aránytalanul nagy.

– Igen, és csak klántagok és hozzátartozóik tölthetnek be magasabb pozíciókat bennük. Csak ők vásárolhatnak részvényeket, amivel aztán növelik a vagyonukat.

– Tehát a nők is.

– Ha van klántag rokonuk! De a saját jogukon nem juthatnak hozzá! És ráadásul ott van az a stigma, az a lenézés, mert a klán a férfiak világa. Minden előny a tagsággal jön, és a nőket ebből kizárják. Ez befolyásolja az egész gondolkodásmódunkat a nőkről. Nektek is, nekünk is, saját magunkról.

Darius elmosolyodik – inkább gyengéden, mint gúnyosan – viszont nem felel.

Kiérünk a város szélére. Darius lassít, majd lefékez a városhatárban álló forgalomkorlátozó oszlopok előtt. Egyetlen gombot kell megnyomnia a műszerfalon, mire azok lassan lesüllyednek a föld alá, utat engedve a G Mercinek a „Privát út, behajtás csak engedéllyel” táblával jelölt, kétsávos, makulátlan aszfaltra. Ez mostantól negyvenperces autókázást jelent Betra szigetének határáig, ahol híd vezet át Vultúrra, majd onnan hajóval mehetünk Fiókára. A betraiak mágneskártyával tudják igénybe venni az utat, de ebbe az autóba beszerelték a távirányítót. Hiszen Korneliusé – ahogy az út is, a sziget is, és maga a klán is.

– Milyen jogon kérdőjelezed meg egyáltalán, hogy maradjak? Nem te vagy a vezér – mormogom.

Teljesen elfelejtek magázni, és most feltámad bennem a balsejtelem, hogy talán nem is az ő ötlete volt, hogy hazavigyen. Talán így kezdik finoman adagolni, hogy ideje kirúgni engem.

– Igazad van. – Darius gázt ad, és nekiindulunk a vadcseresznye- és borókabokrok által szegélyezett útnak. – Ez nem az én hatásköröm. A te és Kornelius döntése kell legyen.

Meglep, hogy ilyen könnyen elismeri. Bár mindig ilyen egyszerű lenne vele!

– Mit fogok csinálni a hét hátralévő részében?

– Pihensz. Én tartok majd neked pár külön edzést, de csak könnyű dolgokat. Lőgyakorlat, kis nyújtás, ilyesmi. Semmi megerőltető.

A válasz egyszerre szorongat és megnyugtat. Figyelnek rám. Nem akarják, hogy teljesen kiessek… de Dariusszal kell lennem. És megint a kivételezés.

Mindegy. A lényeg, hogy nem írtak le. Asszem.

– Ezeket a gondolatokat pedig megoszthatod majd Korneliusszal is – teszi hozzá Darius.

– Meg is fogom!

– Jó kis esti téma lesz belőle – fűzi hozzá Darius keserédes mosollyal.

– Hogy érted? – kérdem, mire a szeme felcsillan. Pontosan ezt a reakciót várta.

– Beszéltem a fiúkkal. Ezt a hónapot még letöltöm veled, de utána minden este felváltva más kiképző marad veled. Bocs, Jamie, de nem megy ez nekem. Csak megnehezítem a dolgodat. – A fejét lehorgasztja, hatalmasat sóhajt. – Éretlenül kezelem az egész helyzetet.

A döbbenet belepasszíroz az ülésbe. Darius ennyire önkritikus? És tényleg ennyire segíteni akar? Bánja, hogy nem tud?

Összeszorul a mellkasom. Hát igyekezett! De nem sikerült neki jól segíteni, és most kiköltözik tőlem. Furcsa hidegség telepszik rám a gondolatra. Miért zavar ez engem? Hisz eddig az őrületbe kergetett a gondolat, hogy ezzel a fasszal kell egy fedél alatt élnem, és most mégis úgy érzem, hogy cserben hagy azzal, hogy átadja a feladatot másoknak.

– A vezérnek biztosan van jobb dolga is, mint engem őrizni éjjelente.

– Meglátjuk. De azért ne lepődj meg, ha tényleg elvállal pár alkalmat. Szereti mindenből kivenni a részét, elvégre ő is kiképző.

– Akkor jövő hónaptól kiköltözöl – vonom le a végkövetkeztetést.

– Igen. És tényleg sajnálom. Tökéletesen megértem, mi bajod van velem. Egyszerűen átléptünk egy határt, mielőtt még a feletteseddé váltam volna. És utána sem kezeltem valami ügyesen a dolgokat. Nem csodálom, hogy folyamatosan úgy érezted, hogy zaklatlak.

Elképedve bámulom Dariust.

– Azért most nőttél a szememben – suttogom. – Nem is keveset.

– Ja. Ezt hamarabb kellett volna. Most már mindegy. Kornelius tud mindenről. Elmondtam neki minden határátlépésemet, és maximálisan egyetért azzal, hogy csak hátráltatlak. Az egy hónapot is csak azért kell kivárnunk, mert addig felhúznak egy rendes szálláshelyet neked.

Nem hiszek a fülemnek. Ezek szerint nagyon is komolyan gondolják, hogy maradhatok. De akkor Darius miért akarja, hogy hazamenjek?

– Persze az élhetetlen fészerben még nekem kell veled aludnom – folytatja fájdalmas mosollyal.

– Miért szeretnéd, hogy hazamenjek? Ennyire nem hiszel bennem? Egyetlen nap után?

– Nem erről van szó, Jamie. – Az ajkába harap, lopva pillant rám, mintha tilos lenne. – Borzalmas volt látni téged ájultan annak a rohadéknak a szorításában. Nem szeretném, ha újra megtörténne.

– Kibírom! Ha ez az ára, kibírom! – Mire észbe kapok, már kiabálok. Minden fájdalmam belesűrűsödik ebbe a pár mondatba. – És nem tetszik, ahogy fogalmazol, ahogy hozzáállsz. Neked volt borzalmas látni? Nem azért vagyok itt, hogy neked kellemes legyen az életed, és nem kell elmennem csak azért, mert neked borzalmas látni, ha bajom esik!

Nem tudom, honnan jön az indulatom. Egyszerűen előtör belőlem. Darius kiköltözik, mert nem bírja nézni a kínlódásomat! Ez röhej! Ezt nem teheti! Ez annyira övön aluli – már megint!

– Ez mind igaz, Jamie. – Darius most először néz rám telibe, leplezetlenül. – Tényleg sajnálom. Mindent. Az egész szarságot, és azt is, hogy benne hagylak. – Megköszörüli a torkát. – Figyelj, új szabály van: mindenki visszakapja a telefonját. Persze lesz rajta egy ellenőrző szoftver, de az most nem lényeg. – Nem hát, minden klántagén van. – Megadom a számomat. Ha bármi van, csak megcsörgetsz, és segítek, amiben csak tudok. És én sok mindenben tudok segíteni – teszi hozzá nyomatékosan.

– A kiképzéseken is találkozunk – teszem hozzá gyorsan. – Nem muszáj…

– Öhm… na, hát azzal az a helyzet… Abban én tartok egy kis szünetet. A hónap végétől. Ott sajnos nem fogunk egyelőre találkozni.

– Mi?! – sikkantok fel, és reflexből kapom a szám elé a kezem. Bassza meg, ezt nem kellett volna! Nagyon nem, főleg mivel Darius azonnal önelégülten elvigyorodik. – Mármint miattam nem kell kihagynod. Nem zavarsz. Tényleg nem. Volt pár kellemetlen pillanatunk, de nem nagy ügy. Már el is felejtettem!

– Aha. Én viszont nem fogom egyhamar elfelejteni, amit Egon csinált. Én ezt nem tudom nézni, Jamie. Egyszerűen nem megy. Tarthatsz miatta puhapöcsnek, de kibaszottul tehetetlennek érzem magam. Nem tudlak megvédeni, és nem tudok változtatni a klán szabályain sem.

– Kibaszottul semmi szükség rá, hogy megvédj!

– De. Elvállaltam, és meg is akartam csinálni. Azért alszom egy katlan forróságú fészerben veled.

– De ennek ezzel a hónappal vége – motyogom. Miért esik ez ennyire rosszul nekem? Szétszaggat a gondolat, hogy szarban hagy. Nem lenne szabad így állnom hozzá, Darius szempontjai érthetőek, biztosan borzalmas volt még nézni is, ami történt, de akkor is… Ha én ott tudok maradni ezek után, akkor ő miért nem? És nekem miért lett olyan fontos pont ő?

– Vége.

– Neked ez gond? Mármint, hogy nem leszel kiképző?

– Hát… Kornelius nem örül neki, de megértette az érveimet. Valószínűleg jövőre folytathatom.

– És ha jövőre jön még egy lány? Vagy több lány?

Darius elmosolyodik, de megint olyan halványan és gyengéden, hogy nem tudom gúnyolódásnak venni. Pedig annak kéne! Nagyon is annak kéne venni!

– Ők… nem te leszel.

A mellkasom felforrósodik, először belül, majd átterjed a bőrömre, és felkúszik a nyakamon. A hajamat eligazgatom a fülem mögül – gyakorlatilag az arcomba söpröm –, hogy Darius számára kevésbé legyen egyértelmű: elvörösödtem. Ezt mégis hogy érti? Most arra céloz, hogy flörtölt velem? Vagyis flörtöltünk? Vagy… nem is tudom. Érez valamit… irántam?

Nem, ez baromság! Arra gondolt, hogy az elejétől kezdve a skalpomat akarja! Meg akar húzni, de nem teheti, és ez kibaszottul zavarja!

– Őket nem akarod ilyen jóindulatú atyáskodással védeni majd? Őket meg lehet majd verni igazságtalan játékokban? – kérdem hűvösen.

– Talán egy olyan lány nem triggerel majd ennyire, aki… – a hangszíne mélyre vált, bársonyosra. – Nem is tudom.

Érzem, hogy engem bámul. Nem nézek oda. Nem én!

Most vissza kéne kérdeznem, hogy milyen lány. Nem adom meg neki ezt az örömöt.

– Eddig olyan szépen fejlődtél. Miért rontod el? – csípek vissza.

– Ilyen különleges újoncom sosem lesz már, mint te, kis mazsola – feleli gyengéden Darius.

– Uram, maga komolytalan és tiszteletlen velem – vetem oda jéghidegen, és utálom magamat, amiért bizserget minden egyes szava. Darius, miért csinálod ezt velem? Miért nem tudjuk eljátszani, hogy semmit sem akarunk egymástól? 

– Hát igen – sóhajt Darius. – A többi kiképző viszont nem olyan éretlen kölyök, mint én. Nemsokára jobb kezekben leszel.

– Jobb kezekben… Azért jöttem ide, hogy több jogot szerezzek, de ennyire elnyomottnak még soha nem éreztem magamat. Amit maga féltésnek állít be, uram, az megint csak egy mód, hogy kontrolláljon engem.

– Ilyen az újoncok sorsa.

– Hány fiút szólít kis mazsolának, uram?

Darius hümmög.

– Kitartás, Jamie. Tisztelem, amit csinálsz, akkor is, ha nem mindig sikerül kimutatnom.

– Szerintem álljunk meg itt ebben a beszélgetésben, uram – suttogom.

Összevissza ver a szívem, és egyszerre akarom megütni Dariust, megcsókolni, átölelni, ordítozni vele, levenni a ruháit, elküldeni a picsába, megérinteni a meztelen testét, elfutni előle nagyon messzire, és szorosan hozzábújni. Sírni akarok a vállán, és felpofozni magamat, amiért ilyesmi egyáltalán valaha megfogalmazódik bennem. Soha többé nem akarom őt látni. Azt akarom, hogy ő meg én egy pár legyünk.