Berontok a kettes számú barakkba. Most nem indulatból fogok cselekedni. Módszeres leszek, és kiélvezem a bosszú minden másodpercét. Nem csak Jamie-ről van szó. Ma mintha tönkrement volna valami. A bizalmam a klánban? A közös értékrendünkben? Az abban való hit oszlott szét, hogy megtaláltam a helyemet? Azt hittem, ezek között az emberek között otthon vagyok, de Kornelius egyszerűen elnézte, ami ma történt, egyetlen ütéssel elintézte, holott Jamie komolyan megsérült. Ez a kis szarházi Egon ugyanolyan klántag lesz, mint én, miközben képes ilyen aljas bosszút állni egy társán… aki ráadásul nő.

Ez nincs rendben. Ez nem maradhat annyiban. Az ajtó kivágódik, mindenki engem bámul, szétrebbennek Egon irányából, valósággal felfedik őt. Elkerekedik a szeme, amint rádöbben, érte jöttem, hátrál, de nincs hová. Megragadom a zubbonyánál fogva, nagy darab srác, nehéz, izmos, de így is csak a cipője hegye éri a földet, amint kivonszolom az épület elé. A földre dobom, mint egy zsák szemetet. Nincs ideje felkelni, mert már rajta vagyok, az arcát ütöm, kimért, lendületből leadott ütésekkel, a térdemmel szorítva le a karját. Igyekszem megtalálni a pillanatban az élvezetet, de nem megy. Nem teszi semmissé, amit Jamie-vel tett. Azt semmi sem teheti jóvá. Éget belülről az emlék, nem akarok így érezni, nem akarok felelős lenni, nem akarok hibás lenni, nem akarok tétlen bámészkodó lenni, egyszerűen csak azt akarom, hogy a hely, ahol eddig biztonságban éreztem magam, ne legyen tovább fenyegető. Ne történhessen meg újra ez az iszonyat, hogy valakit egyszercsak megölnek a társai. Valakit, aki fontos nekem. És ha ehhez az kell, hogy megöljem ezt a férget… Miért ne tehetném meg? Miért? Miért legyek mindig én a jófiú?

Egon egy óvatlan pillanatban ledob magáról, de nekem támadni nem mer, csak hátrál a földön kúszva. Ismét nekiugrom, ezúttal megfordítom, a mellkasomhoz rántom, úgy fogom le a lábát az enyémmel, ahogy ő tette Jamie-vel, majd a hadonászó kezeit is leszorítom, végül a bal felkarom a nyakára zárul.

Miért ne tehetném meg?

A gondolat felszabadító. Sorsfordító.

Képes vagyok rá.

Teljes erőmből szorítom. Lihegek, az izmaim égnek, a bütyköm fáj az ütésektől, utoljára még teljes erőmből megfeszülök. Csak véget akarok vetni ennek az egésznek, így vagy úgy, de legyen vége! Ez nem történhet meg újra. Itt nem. Valakivel, aki fontos nekem, nem. Velem nem.

– Elég lesz, Darius! – üvölt Rio. Felettünk áll. Mindenki felettünk áll, szoros kört alkot és bámészkodik. Kornelius arcán a szokott, izgatott kis félmosollyal figyel minket. Imádja a spontán verekedéseket, de ezt soha nem vallaná be.

Eszmélek. A gyilkosság itt mindenki előtt egy újonccal szemben… rizikós.

Elengedem Egont, ő krahácsolva dől előre, majd amint kikászálódom mögüle, hátradől és lihegve terül ki.

Megszorongattam, de nem eléggé. Még csak el sem ájult.

– Elég lesz mára – mordul rám végül Kornelius is, amikor már biztos benne, hogy a műsornak így is úgy is vége van. – Ideje lefeküdni.

Az órámra pillantok. Még csak este nyolc van.

– Ha nem gond, én ma Vultúron aludnék – tápászkodom fel a földről.

Sőt, legszívesebben soha többé nem aludnék Fiókán. Van abban a házban valami… valami mély, mindent átható aroma, ami egyszerűen újra és újra visszarepít a múltba. Ezt senkinek sem szeretném elmondani, mert attól még inkább egy nyomorult kölyöknek érzem magam, de minél többet vagyok odabent, annál inkább nyomja rá a bélyegét a hangulatomra.

– És szeretném, ha válthatnánk pár szót. – De előbb lezuhanyzom.

– Persze – mormogja unottan Kornelius. Lefogadom, hogy a szíve mélyén azt kívánja, bár tovább tartott volna a bunyó. Nem lepődik meg azon sem, hogy előbb tisztálkodni akarok, nagyon jól tudja, hogy gyűlölök koszos lenni. Egyszerűen irritál, ha egy perccel tovább kell izzadtnak és porosnak lennem, mint feltétlenül muszáj.

Korneliusszal és a többi kiképzővel hajózom át Vultúrra, az újoncok pedig ma este felügyelet nélkül maradnak. Ha Jamie ezt tudná, nagyon kiakadna. De nem tudja, mert a kórházban fekszik, talán már alszik is, próbál felépülni az aljas támadásból. Talán neki sikerülni fog. Én viszont úgy érzem, belém égett a látvány.

Figyelnem kellett volna Jamie-re. Ott kellett volna lennem felette minden pillanatban.

Nem vagyok alkalmas tábori őrnek. Sem kiképzőnek. Elbasztam. Majdnem meghalt miattam. Úgy összességében is megnyomorítom az ittlétét, minden kis szarságommal csak terhelem őt.

Nem bírom tovább, Korneliushoz sietek a fedélzetre, ő kissé csodálkozva ugyan, de követ az orrba, ahol nyugodtan beszélhetünk négyszemközt.

– Nem szeretnék tovább felügyelő lenni – jelentem ki hevesen.

– Nem vagyok hajlandó mást osztani a helyedre. Senkinek sincs kedve emiatt minden idejét Fiókán tölteni. Ezt a feladatot most be kell nyelned, Darius, ahogy már megbeszéltük. Te vagy a legfiatalabb.

– Épp ez a baj. Szerintem én meg Jamie… kicsit túl közel állunk egymáshoz… korban.

– Korban? – Kornelius összehúzza a szemét, végigmér, majd a hajókorlátnak támaszkodik. – Csak korban álltok túl közel?

Nyelnem kell. Beletúrok az izzadt hajamba, hirtelen marhára kezd zavarni, de tök mindegy, mert ezután a beszélgetés után úgyis megint le kellene zuhanyoznom.

– Átléptem a határt – sütöm le a szemem.

– Ezt nem gondoltam volna rólad – morogja Neels. Nem csalódott, legalábbis nem úgy, ahogy a legtöbb ember csalódni szokott, de egész biztos vagyok benne, hogy megleptem… és fel is bosszantottam.

– Nem akarok mentegetőzni…

– Akkor ne tedd!

Egyből elhallgatok. Mi mást tehetnék? Hibáztam.

– De egy rövid magyarázatot azért adj. Mi történt pontosan és miért? Azt ne mondd, hogy régen csajoztál már, mert nem fogom bevenni, és arról sem akarok hallani, hogy két nap alatt belezúgtál ebbe a lányba, ugyanis az kizárt.

Kizárt lenne?

– Látott engem a Tropico raktárában. A toborzás előtti estén. Egy lánnyal voltam, és ő… A lényeg, hogy nekem az jött le, tetszik neki, amit lát, és ezért felajánlottam, hogy őt is hátraviszem.

Kornelius szigort erőltet az arcára, de a szeme elárulja. Remekül szórakozik a történeten.

– Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz a szerepem itt Jamie-vel, és… szóval nem ajánlottam volna fel, ha előre tudom. Azt mondja, nem képes tisztelni, mert így viselkedtem.

– És milyen igaza van – vigyorog rám undokul Neels.

– Viszont van köztünk kémia. Akkor is, ha ő tagadja. Valahogy nem tudunk békésen megférni egymás mellett, nehéz tartani a távolságot.

– De azért sikerült idáig? – kérdi gonoszul Kornelius.

– Igen! Természetesen sikerült. Nem is ez a legnagyobb baj, ez még kibírható. Az jobban zavar, ami ma történt… és különösen az, hogy Egon ilyen simán megúszta – teszem hozzá immár vádlón. Kornelius elkomorul. Nem tetszik neki a kritika. Rohadt fasz. A szégyen helyét egyetlen másodperc leforgása alatt veszi át bennem a düh.

– Tettél róla, hogy ne ússza meg simán. – Fintorog. – Nehéz meghúzni a határt gyakorlás és szándékos testi sértés között.

– Nem a feladatot csinálták, Neels. – Most legszívesebben őt is pofán verném. Miért nem védi meg? Ő megtehetné!

– Nem hittem volna, hogy ilyen komoly a baj. Még hasonló sem történt soha a szigeten. Ezek a kölykök fegyelmezetlenek, de eddig nem tűntek gonosztevőnek. Átlagos emberek átlagos fiai.

Erőszakkal tartom a nyugodt hangnemet. Most Jamie érdekében kell beszélnem, logikusan, mert Kornelius számára akkor leszek hiteles.

– A többség valószínűleg az is, de minden csoportban akadnak hangadók. Néha nem azok, akikkel egyetértünk.

– Bajban vagyok Jamie-vel kapcsolatban. Tudtam, hogy lesznek nehézségeink vele, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar kiütköznek.

– Ez nem Jamie hibája! – vetem oda. Fogy a türelmem. – Kornelius, miért csinálod ezt? Hisz te is aggódtál a biztonsága miatt!

– Nem állítottam, hogy az ő hibája. Csupán annyit mondtam – a hajókorlátnak támaszkodik, az általunk megtört hullámokat bámulja –, hogy nehézségeink vannak.

– Sokkal szigorúbban kellene védenünk őt!

– Gondolod, hogy jó irányba vezetne a dolog? Nem reagálnának az újoncok még vadabb bosszúval?

– Akkor mi a megoldás? Én ezt nem tudom tétlenül nézni.

Neels tanakodva méreget. Talán nem érti, egész pontosan mi a gondom. Újra lenyelem a mérgemet, hogy hideg fejjel tudjam meggyőzni.

– A kölyökkoromra emlékeztet a helyzet, mielőtt bevettetek volna… És sajnálom is Jamie-t, meg úgy érzem, elcsesztem, amikor kiálltam mellette a felvételnél. Felelősnek érzem magam, amiért ma majdnem kinyírták. Sokkal jobban kellett volna rá figyelnem.

– Vagy úgy. Kiköltözhetsz.

– Ez a megoldásod? – képedek el.

– Részben. Amúgy is szerettem volna egy normális lakóépületet felhúzni neki. Ha kész lesz, majd felváltva felügyelünk a táborban, neked pedig nem kell többet ott aludnod.

– Talán nem ártana nekem egy kis szünet is.

Neels ismét fintorog.

– Legyen – bólint végül. Nem érti a teljes helyzetet, a legkevésbé sem érez együtt, de tiszteli, hogy így döntöttem, és nekem ez elég. A haragom csillapodik, de a csalódottság bennem reked. Úgy érzem, elárult minket Jamie-vel.

– És mi lesz Jamie-vel? – kérdem.

– Hagyjunk egy kis időt az újoncoknak. Csak egyetlen nap telt el, még kiforrhatja magát a dolog. Egyelőre csak annyit avatkozom be, amennyit feltétlenül muszáj.

Eltátom a számat.

– Ezt nem teheted!

– De megtehetem, és meg is teszem. Jamie-nek egyedül kell helytállnia. Szerintem ő is ezt szeretné.

– Majd beszélek vele erről!

– Tégy úgy, Darius. És próbálj meg lehiggadni. Túl hamar lettél túl elkötelezett ez iránt a lány iránt.

Túl elkötelezett? Hisz alig tettem érte valamit!

– Igyekszem belőni a határokat, de szerintem elkéstem vele – felelem végül.

– Azért próbáld meg. Ha az építkezés el is kezdődik a héten, egy hónapnál hamarabb akkor sem lesz kész az új ház. Annyit még bírjatok ki, aztán ki tudja. Lehet, hogy te is másképp látod majd a dolgokat.

Mélyen hallgatok a balsejtelmemről, miszerint innen csak lefelé vezet az út. Neels megveregeti a vállamat, majd faképnél hagy, jelezve, hogy részéről a témát lezártnak tekinti. A csipkés, fehér habokat bámulom. Nagyon szeretnék lezuhanyozni. Lemosni magamról a nap mocskát, kiöblíteni a számból az árulás ízét, és lehűteni a lobbanó haragot, amit aziránt az ember iránt érzek, akit eddig a jótevőmnek hittem.