Az oldalamon fekszem, Darius előttem térdel, az arcomat törölgeti, a számat undorító, savas íz tölti be. Azt hiszem, hánytam. Az irodában vagyunk, de nem teljesen rémlik, hogy jutottunk ide.

– Egon… mit csinált velem? – kérdem. Rio és Kornelius összenéznek, Darius keze ökölbe szorul, az arca megremeg.

– Fojtogatott – feleli végül. Finoman megsimítja a nyakamat. Rohadtul fáj a nyelőcsövem, alig bírok nyelni. Emlékek cikáznak a fejemben, erőszakkal próbálom sorba rendezni őket, valami logikus kapcsolatot találni közöttük.

Hirtelen ráébredek, hogy lábadozva feküdni egy kanapén, miközben Darius ápolgat, a legkevésbé sem katonás. Fel akarok ülni, de ő visszanyom.

– Jól vagyok! – szeretném kiáltani, de nyekergés lesz belőle. – Visszamegyek.

– Előbb megvizsgál az orvos. Tizenöt perc, és itt van – zárja rövidre Darius.

– Nem kell orvos! – préselem ki az elgyötört hangszálaimon, egyenesen Korneliusra nézve. Hisz ő a vezér, ő dönthet úgy, hogy semmi bajom, és visszamehetek. Vissza kell mennem! Ez az első nap, nem dőlhetek ki rögtön, ez szánalmas, sőt, nevetséges!

Kornelius halványan mosolyog, de nem szól semmit.

– Most egy kicsit pihenned kell, Jamie – csitít Darius.

– Nem, nem kell! Én jól vagyok! – nyivákolom, majd köhögőrohamban török ki. A kurva életbe! Megint fel akarok tápászkodni, de Darius határozottan nyom vissza a kanapéra.

– Eressz! Hadd üljek fel! – Igyekszem lelökni magamról a kezét, de rám se bagózik.

– Hadd keljen fel – szól végül a vezér, mire Darius elenged. Iszonyatosan megszédülök, ahogy felülök, és megint öklendeznem kell. A kurva életbe! Visszanyelem a torkomba kúszó hányadékot, csillagokat látok. Mikor is történt ez legutóbb?

És akkor beugrik. Szorított, annyira erősen, hogy azt hittem, meg fog ölni. Mögém lépett, a földre rántott, aztán csak szorongatott. Egon… miért?

Kirúgtam a lábát, de szabályosan, és ez volt a feladat. Én csak… csak végrehajtottam a feladatot. Kornelius megdicsért érte… Erre Egon megpróbált megfojtani?! Miért? Én nem bántani akartam, én a gyakorlatot csináltam… Megerednek a könnyeim, ami kurva kínos, tekintve, hogy Darius, Rio és Kornelius még mindig engem bámulnak, de nem tudom tovább kontrollálni azt az elsöprő bánatot, azt a sötét, nyilalló fájdalmat, amit az az érzés kelt bennem, hogy egy társam el akart pusztítani, mert megsértettem az egóját.

Megrázkódom, a torkom tiltakozva sajog, a szememből ömlenek a könnyek. Darius mellém ül, és csak néz rám nagy, halványzöld szemekkel. Fogalma sincs, mit mondjon, de látom, hogy kibaszottul dühös, ki van akadva, és nem tudom, vajon rám-e vagy Egonra. Talán mindkettőnkre. Elbasztam.

– Jeleztél neki, hogy álljon le? Megpaskoltad a karját, amikor szorított? – kérdi végül Darius.

Magam elé meredek, az agyam kiürül. Nem emlékszem, mi történt, miután lerántott a földre.

– Nem tudom. Szerintem igen. Miért ne tettem volna?

– Egon azt állítja, nem jelezted neki, hogy álljon meg. Fontos lenne tudnunk, mi az igazság – szól Kornelius.

– Miért ne jeleztem volna?

– Büszkeségből? – veti fel a vezér.

– Én… csak nem emlékszem. De… ő kicselezett. Nem készültem rá, hogy hátulról ránt a földre.

– Ebben biztos vagy?

– Igen! – vágom rá. Megint öklendeznem kell. Lüktet az egész testem, de különösen a koponyám, mintha fel akarna robbanni. Istenem, meg akart ölni! Majdnem megölt! A „bajtársam”… bosszúból!

– Egon azt állítja, hogy a te ötleted volt másik gyakorlatot csinálni – szól Darius.

– Nem! Nem mondtam ilyet! – Vagy legalábbis nem emlékszem rá. A kurva életbe, vajon mennyi mindenre nem emlékszem még? Megint megerednek a könnyeim. Forró patakokban szánkáznak végig az arcomon, a fejem lüktet az erőlködéstől, mert próbálom őket visszatartani, de képtelen vagyok. Újra sötét foltokat látok, legszívesebben lefeküdnék, de akkor elismerném, mennyire rosszul vagyok. Azt nem lehet. Vissza kell mennem. Folytatnom kell a napot a többiekkel! Nem sérülhetek le!

Nem lehetek ennyire kibaszottul gyenge!

– Hozok vizet – szól végül Darius, és felkel mellőlem.

– Hadd menjek vissza! – rimánkodom rekedten Korneliusnak.

– Borzalmas a hangod – állapítja meg Rio. A vezér csak a szája szélét húzogatja.

– Már sokkal jobban vagyok. – A mondat vége elhal, egyszerűen elcsuklik a hangom. Bassza meg, lehet, hogy mégis megsérültem?

– Elég lesz, Jamie. Pihentesd a hangod. Ez parancs – szól végül Kornelius.

Magamba roskadok. Csak bámulom a padlót, míg megérkezik az orvos, kikérdez és megvizsgál, és végül kimondja az ítéletet: be kell vinniük a kórházba egy nap megfigyelésre, és leghamarabb jövő héten edzhetek újra, ha a kórházban is beleegyeznek.

Bassza meg, mi van, ha ezek után vissza sem engednek? Az első nap lesérültem. Egy selejt vagyok.