Dariusszal a nyomomban igyekszem a többiekhez, majd szétvet az izgalom, hogy végre nem csak az ő képét bámulhatom. Bő pólót, térdig érő nadrágot és extra feszes sportmelltartót vettem fel. Igyekszem eltakarni az alakomat és a cicimet. Nem akarok támadási felületet biztosítani senkinek, de a mellem azért így is elég feltűnő a ruha alatt. Vagy már csak képzelem Darius állandó bámészkodása miatt.
Ő egy darabig mögöttem kullog, még zavarban van a reggeli méregetés miatt, de amikor közel érünk a tisztáshoz, ahol az újoncok gyülekeznek, hirtelen mellém ugrik, megragadja a karomat és megállít.
– Figyelj csak, kis mazsola! – súgja a fülembe, mire reflexből rántom ki magam a szorításából.
– A nevem Jamie, uram!
Darius figyelmen kívül hagyja a helyesbítésemet.
– Ha a legkisebb tiszteletlenséget is mutatod ma az irányomban a többi újonc előtt, akkor repülsz a szigetről. Semmi visszabeszélés, kóstolgatás vagy engedetlenség. Világos? – A könnyed hanghordozás mögött ott a fenyegetés.
Kiráz a hideg a szavaira. Tegnap kételkedtem benne, hogy megtenné, de amikor bedugott a hideg zuhany alá, olyan érzésem támadt, hogy talán mégiscsak képes rá.
– Világos, uram – felelem teljes komolysággal.
Darius elégedetten elmosolyodik. Nyeregben érzi magát, én pedig gyűlölöm ezért.
– Ügyes kis mazsola leszel! – Azzal váratlanul megborzolja a hajamat, mint valami kisfiúnak. Azt a kurva…! Kezd átmenni totális faszfejbe! Lehet, hogy eddig pont a jófiút játszotta meg, és ez az igazi énje? – Ha bármiben szükséged van segítségre, csak szólj. És akkor is, ha valaki baszakszik veled – teszi hozzá atyáskodva.
– Elsősorban ön baszakszik velem, uram – suttogom, mert veszélyesen közel járunk már a többiekhez, és eligazgatom a szétborzolt frizurámat.
– Csss! Most már hallgass! – kacsint rám Darius és megelőz, majd lekapja a pólóját, hogy minden zöldfülű láthassa a K alakú heget a mellkasán, na meg persze az összes többi tetkóját is. Ahhoz képest, hogy alig lehet több húsz évesnél, máris tisztességesen kigyúrta magát. Persze az alkata is jó. Magas, széles vállakkal, hatalmas lapockákkal, karcsú csípővel. Szép nagy vászon az egész hátát beborító mintáknak. Az egyik oldalon japán stílusú hullámzó tengert visel, felette a felkelő nappal, a másikon egy rettentően csúnya, de a maga nemében bájos keselyűfiókát. Beletúr a hajába, így láthatóvá válik az összes minta a karján. Röppenő keselyűk, egy bálna, halászhajó és egy apró színes rajz, ami… Disney Pinokkiója? Jól látom? A jobb csuklója belsején viseli, és nem is értem, hogy eddig hogy a fenébe nem tűnt fel nekem.
Nagyon furi.
A többiek igyekeznek minél vadabb dolgokat magukra varratni, ő meg egy mesefigurát tetováltat ilyen feltűnő helyre? Ez lehetett a kedvence, amikor kicsi volt? Vagy valami mélyebb jelentése van? Ez a pasi egyszerűen nem áll össze a fejemben.
Darius megérkezik a csapathoz, mindenki tiszteletteljesen üdvözli, ő pedig futólag viszonozza, majd beül a hosszú és egyelőre még üres asztal mögé, ami egy méretes, hófehér sátor alatt rejtőzik el a hamarosan gyilkos erejűvé váló napsugarak elől. Kornelius és az emberei még nincsenek itt, de percek kérdése, hogy megérkezzenek.
Én kutatni kezdem a szememmel azokat a srácokat, akikkel tegnap sikerült valamelyest összebarátkoznom.
A tisztás szélén álló termetes, repedezett törzsű dracéna alatt pillantom meg Arlót és Gregort, akik a fűbe heveredve várják, hogy a nap elkezdődjön. Feléjük indulok, nagy ívben kikerülve Egon, az egész tábor legarrogánsabb srácának klikkjét.
– Sziasztok! – kiáltok rájuk, és lehuppanok melléjük a még nyirkos fűbe.
– Mi újság? – Arlo alaposan megnéz magának. Már másodjára van olyan érzésem, hogy bejövök neki. A dolog kölcsönös; Arlo nagyon helyes srác, ragyogó borostyán szemmel és fahéjszín, kócos hajjal. De azt hiszem, az a legmegnyerőbb tulajdonsága, hogy ő nem Darius. – A kisfőnök jó nagy fasz volt veled tegnap este, mi?
– Bevágott a hidegzuhany alá – mormogom. – Mert egy percet késtem.
– Mekkora seggarc – röhög fel Gregor. Neki hollófekete haja, kreol bőre és sötétbarna szeme van. Vékonyka, de magas, hatalmas ádámcsutkával és lapát kezekkel.
– Le is vetkőztetett? – kérdi komisz mosollyal Arlo.
– Csak szeretett volna – forgatom a szemem. – Valamiért totál rám van kattanva, de én bottal sem piszkálnám meg – füllentem.
– Persze, hogy nem. Egy buzgómócsing. Életében először van egy kis hatalma, és máris terrorizálásra használja. Címeres fasz.
Jól esik ezt hallani, jó, hogy valaki az én pártomat fogja. Elmosolyodom, az ajkamba kell harapnom, hogy ne nőjön vigyorrá.
– Nem tudom, hogy fogom kibírni vele. Egy nap alatt totál az idegeimre ment – sóhajtva terülök el a fűben. Arlo közelebb húzódik hozzám, fölém hajol. A tincsei között aranyló napsugarak szüremlenek át, kedvesen mosolyog rám. Tényleg állati helyes pasi.
Nem lenne szabad ilyeneket gondolnom róla. Ugyanúgy tiltott gyümölcs, mint Darius.
– Vigyázz vele. Gondolom, tudod, mekkora kúrógép. Úgy váltogatja a csajait, mint más a zokniját.
– Van, aki nem vált annyiszor zoknit, mint Darius puncit – röhög Gregor. Én csak a fejemet csóválom.
– Nem vagyok hülye, és nem vágyom a nemibeteg-gondozóba sem.
– Nem is értem, hogy képzelték, hogy pont őt rakják be melléd. Kecskére bízni a káposztát…
– Nem fogom hagyni, hogy hozzám érjen – erősítem meg.
– Te tudod – mormogja Gregor. – A dzsúdzsucuban elég simán lenyomott. Szerintem el tudja venni, amit akar.
Megfagy a levegő a tüdőmben, bennem reked. Miért mondanak nekem ilyesmit? Ez annyira… nyomasztó. Félelmetes. Így látják kívülről? Darius csak fogja magát, és megerőszakol?
– Nem tenne ilyet – felelem. A hangomban kétségbeesés reszket, megijedek a saját reakciómtól. – Egyébként sincs más választásom. Ha panaszkodom miatta, kiraknak. Darius egy fasz, de ártalmatlan. Ezt most le kell nyelnem.
– Te tudod – szól Arlo.
– Nehogy a végén mást is le kelljen nyelned – vihog Gregor, mire Arlo is felkacag.
– Kurva nagy poén volt – morgom, és teátrálisan ásítok egyet, de a szívem hasogat. Undorítóak ezek a viccek. A hideg ráz a gondolattól, hogy folyamatosan mindenki csak ezt látja bennem. Mintha egy kétlábon járó punci lennék, amit valóságos érdem megbaszni. Valami megszerzendő trófea. Miért nem lát senki csak egyszerű embernek?
Még csak háromnegyed hét van, de már üvölteni tudnék a haragtól. Feltápászkodom, igyekszem letörölni a savanyú ábrázatomat.
– Nyugi, Jamie. Lehet, egyszerűbb lenne, ha belemennél. Utána nem lennél annyira érdekes neki, és lekopna rólad – veti fel Gregor. A gyomrom bukfencezik, a hátamon hűvös izzadságcsepp kúszik le a póló alatt.
– Akkor sem dugnék vele, ha az életem múlna rajta. Egyébként őt is megbüntetik, ha kikezd velem.
Gregor és Arlo összenéznek, majd összeröhögnek.
– Te ezt tényleg beveszed? – kérdi Gregor, olyan hangsúllyal, mintha egy ötéveshez beszélne.
Nem. Az igazság az, hogy nem igazán. Darius felé pillantok, aki még mindig egyedül hűsöl a sátorban a párásító ventillátor alatt, félmeztelenül, a sötét aviátor napszemüvegben. A barna üvegen át nem látni, de olyan érzésem van, hogy engem bámul.
Nem tenné meg. Nem érne hozzám. Nem akarom azt hinni róla, hogy erőszakkal hozzám érne. Néha goromba velem, és folyton le akar dominálni, de eddig úgy éreztem, ez az egész egy ponton megállna, nem lépne át egy határt.
De a ma reggel… Ahogy lemért. Ragaszkodott hozzá, hogy ő tegye meg. Talán így kezdi el lebontani a határaimat?
– Mi a fasz van itt? – dörren bele a mező békéjébe egy ismerős hang. – Így várjátok a vezéreteket? Felkelni! – üvölti teli torokból Kornelius. Öt társával a háta mögött közeledik, szokás szerint póló nélkül. A válluk már olyan sötét, mint az odakozmált pecsenyekacsa bőre. – Aki még a seggén van, az extra szigetkörrel indítja a napot! – mennydörgi Kornelius, mire mindhárman észhez térünk, és talpra szökkenünk.
Remélem, nem mondta komolyan az extra kört. A reggelünk így is terepfutással kezdődik majd, a tűző napon, át poros utakon, sziklákon, szúrós bokrokon.
Gyorsan felsorakozunk Kornelius előtt, ő pedig ismerteti a mai programot. Tíztől lőgyakorlatunk van. Ez valami, amiben kifejezetten ügyes vagyok, bár gépkarabélyt még nem használtam. Mennyivel lehet nehezebb, mint apám vadászpuskáját?
A szigetkört egy óra alatt futjuk le. Mázlim van, mert kiderül, hogy nem én vagyok a leggyengébb hosszútávfutó, voltaképp megállom a helyemet a középmezőnyben. Darius ugyan békén hagy, de végig az én tempómban fut mögöttem, pedig biztosra veszem, hogy gyorsabb nálam. Hisz magasabb, nem is kicsit. Kizárt, hogy ne tudna megelőzni, ha akarna.
A szigetkör után másfél óra erőedzés következik, és rádöbbenek, hogy Darius valójában semmi különöset nem csinált velem tegnap. Kornelius a legnagyobb természetességgel üvölt közvetlen közelről mindenki arcába, aki rosszul végzi a gyakorlatokat, túl lassú, vagy meg sem bírja csinálni az előírt ismétlésszámot – amiből nekem kevesebb van, és rendre igyekszem túlteljesíteni.
Az edzés vége felé Arlo mellettem tenyerel a porban, dől róla a veríték, akárcsak rólam, az erek kidagadnak a homlokán, és paradicsomvörös a feje. Egyszer csak megtorpan, és lerakja a térdét – épp a legrosszabb pillanatban, mert Kornelius ekkor ér mellénk.
– Mi a faszt képzelsz? – rivall rá Arlóra, aki egy álmatag, kihívó mosoly kíséretében pillant fel a vezérre.
– Egy kicsit rosszul vagyok – feleli különös csillogással a szemében. Olyan érzésem van, mintha tesztelné Korneliust. A vezér összehúzza a szemét, sötét szemöldöke akár a közelgő viharfelhők az égen.
– Állj fel – parancsol rá Arlóra, mire ő gyanakvó mosollyal felegyenesedik. – Szóval mi a gond? – kérdi Kornelius hátborzongatóan nyájasan. Mindenki velem együtt fekvőtámaszozik, de csak félgőzzel. Valójában Arlót és a vezért figyeljük.
– Fáj a fejem – szól Arlo játszott elesettséggel. Én már tízzel túlteljesítettem az ismétlésszámot, és kitikkadtam, úgyhogy megállok. Kíváncsi vagyok, hova tart ez az egész.
– Ó, szóval megfájdul a fejed az edzéstől?
– Igen, uram. Bemehetek az árnyékba? – kérdi izgatottan Arlo. Rosszat sejtek. Kornelius nem úgy tűnik, mint aki szeretne neki pihenőt adni.
– Az árnyékba akarsz menni? Mert fáj a fejed? – Kornelius karja olyan hirtelen lendül meg, hogy hátravetődöm a döbbenettől. A tenyere hatalmasat csattan Arlo arcán, mire ő megtántorodik, felüvölt és kis híján elesik. – Most már elhiszem, hogy fáj a fejed – vigyorog rá Kornelius. A hideg futkos a hátamon tőle. – Folytasd a fekvőtámaszokat. Számolom – üvölti, majd rám rebben a tekintete. – És te? Kész vagy az ismétlésszámmal?
– Többet csináltam, uram – hebegem, mert a döbbenet még mindig megdermeszt. Az a pofon hatalmas volt.
– Nem ez volt a kérdés! Arra válaszolj, amit kérdeztem.
– Igen, uram. Kész vagyok, uram – rebegem. A tekintetem Arlo és Kornelius között cikázik.
Arlo egész bal arcát beteríti Kornelius tenyerének nyoma, és le merném fogadni, hogy be fog lilulni. A borostyán tekintet vörösen izzik a tehetetlen dühtől, Arlo végül a földre veti magát, és serényen fekvőtámaszozik, míg Kornelius számol.
Nagyot nyelek a porban ülve. Ha engem így megütne, talán az állkapcsom is eltörne. Egész biztosan elesnék, hisz még Arlo is alig bírta megtartani az egyensúlyát. Lassacskán Darius minden tegnapi tette átértékelődik bennem. Egyáltalán nem volt kirívó vagy durva, ahogy velem bánt. Az lenne a legokosabb, ha ezentúl nem kötekednék vele, és Kornelius körül is tojáshéjakon járnék.