8. Jamie

Mindannyian egy szilfa árnyékában ülünk egy hosszú asztal körül. Ebédre marharagut kaptunk rizzsel, izotóniás itallal és energiaszeletekkel. Éhes vagyok, de a gyomromat összerántja az idegesség, így nehezemre esik az evés.

Leszerepeltem.

Valahogy eddig az agyam takargatta előlem a nyilvánvalót: sokkal lassabb és gyengébb vagyok a fiúknál, és ez a Dariusszal szemben elszenvedett vereségnél megrémített. Lefogott, úgy, hogy moccanni sem tudtam. Ha akarta volna, addig szorítja a torkomat, amíg el nem ájulok. Az elején még bizakodtam, de hamar rájöttem, hogy esélyem sincs legyőzni őt. Mert nagyobb nálam. Legalább száznyolcvanöt centi, talán magasabb is, és csupa izom. Láttam a mozdulatain, hogy nem profi a dzsúdzsucuban, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az erőfölényével.

Aztán megéreztem a farkát a derekamon, és kis híján bepánikoltam tőle. Valahogy csak arra tudtam gondolni, hogy ha akarna, most meg tudna erőszakolni, és ettől levert a hideg veríték, remegni kezdtem. Azt hiszem, nem vagyok idevaló, ha már attól is megrémülök, hogy egy pasi lefog egy sima dzsúdzsucu-meccsen…

És mindennek a tetejébe ott állt körülöttem az összes többi fiú, meg Kornelius és a társai, és itt senki sem a kedvességéről híres. Én meg kívülálló vagyok. Nem látnak szívesen, és ezt ki is mutatják.

Röhögnek rajtam. Sugdolóznak a hátam mögött. Páran szóba sem állnak velem, átnéznek rajtam. Mások leereszkedően kedvesek.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de valahogy nem számoltam vele, hogy mindenki – de tényleg mindenki – seggfej lesz velem. Ha sikerül is bekerülnöm, nem lesz egyszerű kivívnom a tiszteletüket.

– Jamie!

Felkapom a fejem, Darius áll az asztalunk felett.

– Ha végeztél, gyere az irodához. Van még egy feladatunk a számodra.

Többen felröhögnek. Mióta Darius mindenki szeme láttára produkált miattam egy erekciót, valamiért én lettem kikiáltva könnyűvérűnek. Nem értem a logikát, de felfordul tőle a gyomrom.

– Kuss legyen! – dörren rájuk Darius. Közel olyan hatásosan csinálja, mint a vezér. Eddig ezt a hangnemet ki sem néztem volna belőle. – Nem őt fogom megszopatni, hanem azokat, akik vihognak. Világos?

Mindenki hallgat. Engem ráz a hideg a szavaitól.

– Végeztem – felelem, és felpattanok.

– Biztos? – Darius a félig teli tányéromra pillant. – Szükséged lesz az erődre. És tiszta fejre.

– Jól vagyok – vetem oda. Kihúzom magam, megkerülöm az asztalt, ügyet sem vetve a rám szegeződő tekintetekre. Kissé szédelgek, a pulzusom a fülemben dobol, de jól leplezem. Asszem.

Követem Dariust a mezőn át az iroda felé. A nap tűz, izzadok, megfájdul a fejem. Mi vár még rám ezek után? Úgy érzem magam, mint egy diák, aki pótvizsgázik. Akinek második esély kell, aki nem készült, aki miatt most mások pazarolják a drága idejüket.

– Bocs az előbbi miatt – fordul felém Darius. – Csak próbáltam azon a nyelven beszélni, amit ők is megértenek.

– Világos – felelem. Mindent megteszek, hogy tartsam a pókerarcot. Nem fedhetem fel a valódi érzéseimet. Bizonytalanság, félelem, megalázottság… ezeknek semmi keresnivalójuk itt, a kondor-katonák között.

– És bocs a… nos, a farkam miatt. – Darius a tarkóját vakargatja zavarában. Elkerekedik a szemem, lever a víz a szókimondásától. – Nem akartam. Mármint nem direkt volt. Ez ilyen reflex nálunk, tudod… mármint a pasiknál. Nagyon nehéz irányítani. Szóval csak azt akarom mondani, hogy nem direkt… dörgöltem neked. Csak megtörtént. De máskor majd… nem is tudom… valami undorítóra gondolok közben, és akkor talán nem áll fel. Szóval bocsi.

– Semmi gond – hebegem. Erre nem számítottam. – Nem tehetsz róla. – Kiszárad a torkom, meg kell köszörülnöm.

– Nem, tényleg nem. Csak láttam, hogy kínos volt neked. Nem akartam semmi rosszat.

– Világos – motyogom. Lehet, hogy Darius mégsem akkora seggfej, mint amekkorának tűnik?

Végül elérünk az iroda palatetős épületéhez, ahol Darius leültet a teraszon a párásító elé, és megkér, hogy itt várjak.

A mező körülöttünk csendes, a gyér fű felett hullámzik a forró levegő, a távolban egy facsoport felől kabócák ricsaja árad. Tompán bámulok a semmibe. Most, hogy egyedül maradtam, sokszoros erővel tör rám a fáradtság. Legszívesebben lefeküdnék, és aludnék pár órát. A testem nehéz, az izmaim merevek, ragadok az saját izzadságomtól, és valami mély, gyötrő szomorúság bujkál a bőröm alatt. Úgy érzem, közel a vége. Leszerepeltem, és most megszégyenülten kell majd hazakullognom.

Hosszú, gyötrelmes percekig várok, mire hallom, hogy kattan a kilincs. Felpattanok. A vezér és belső köre testületileg lépnek ki az irodából, Kornelius a fejét csóválja.

– Mégis mit kéne veled csinálnunk, Jamie? – kérdi nyájas, tanár bácsis hangon, mintha egy rossz tanulót kéne megbuktatnia. Az lennék? Rossz tanuló? Én készültem. Egész életemben erre készültem. A torkom elszorul.

Nem, most nem sírhatok. Az lenne a végső vereség. Tartanom kell magam.

– Tudod, amikor nekifogtunk ennek a napnak, azt hittem, van valami rejtett, különleges képességed. – Kornelius mélyen a szemembe néz. Állom. Remeg a gyomrom. A lábam. Ki fog csúszni alólam a talaj. Most jön a végső megaláztatás, ő pedig csak mosolyog. Figyeli a reakciómat, és mosolyog, mert egy rohadt szadista. – De a helyzet az, hogy te egy teljesen átlagos lány vagy. Nem így van? 

Lesütött szemmel bólintok. Az vagyok. Egy teljesen átlagos lány, aki a nem létező faszom se tudja, mit gondolt, amikor idejött.

– Kapsz egy utolsó feladatot – mosolyog rám a vezér. – Vedd úgy, hogy sorsdöntő lesz. Ez olyasmi, amivel objektív bizonyságot szolgáltathatsz arról, hogy miben vagy kiemelkedőbb a kadéttársaidnál.

Bassza meg, mi ez a megfogalmazás? Miért lett Kornelius hirtelen ennyire körülményes? Az agyam kezd cserben hagyni, kell egy pillanat, mire kihámozom a mondanivaló lényegét, de addigra Kornelius már int is, hogy kövessem be az épületbe, ahol megcsap a légkondi hűvössége. Egy asztalhoz ültetnek, majd levágnak elém egy fatáblát. Vastag kerete van, benne fa négyzetek, háromszögek, téglalapok. Mind fehér, kivéve egy rombuszt. Az piros.

Ó, a kurva életbe! Ez egy logikai játék. Egy kirakó. Ehhez most túlontúl fáradt vagyok, de nem érdekel. Muszáj megcsinálnom.

Kornelius mellettem szöszmötöl, mire észbe kapok, felállít egy kamerát. Fel fogja venni, ahogy kirakom? Hát ez kurva jó!

Sóhajtok. Nem kéne. Visszafogom magam. A kezem a hűvös fém asztallapon nyugszik, a neoncsövek hideg fénye megcsillan rajta. A légkondi meglebegteti a függönyt, olyan szag van itt, mint egy új autóban.

– Sejted, mi a dolgod, igaz? – kérdi Kornelius.

– Ki kell raknom. Gondolom, minden darabnak bele kell illenie a keretbe.

– Darius itt marad veled, és felügyel. Ha kész vagy, szól nekünk, és megkapod a végső ítéletet. Most ezen múlik minden, Jamie. – Kornelius kedélyesen megveregeti a vállamat. – De azért ne parázd túl.

Kapd be.

– Láss hozzá! – utasít, majd kisétál az embereivel a helyiségből, és becsapja az ajtót.

Darius letelepszik az asztalhoz, velem szemben, kényelmesen elhelyezkedik, és bámulni kezd. Zavarba ejtő módon.

– Már vesz a kamera, igaz? – kérdem.

– A kirakósra koncentrálj, Jamie. Csak akkor szólj, ha szükséged van valamire. Van itt víz, energiaszelet és szőlőcukor. Világos? – A hangja kedves. A nap elején felvett undok stílust már rég lerakta, és pillanatnyilag ő az egyetlen, aki nem bunkózik velem. Akaratom ellenére kedvelem miatta.

– Oké. – Egy pillanatig csak bámulom a kirakót, az elmém kiüresedik. Bassza meg! Szedd össze magad! – Kaphatok egy papírt és egy ceruzát?

– Persze! – Darius felpattan, a helyiség másik végében álló íróasztalhoz sétál, és kihúzza a fiókot. Masszív darab, fényes acélnak tűnik, akár barkácsasztalnak is megállná a helyét. Ez a helyiség annyira élettelen, mintha egy bútorkatalógus fotózásra készülnének éppen benne. – Vizet?

– Köszi – motyogom. Velem szemben óra tiktakkol a falon. Este hat múlt tizenkét perccel. Reggel hatkor indultunk Vultúrról, ötkor Vittoróból. Több mint tizenhárom órája tart a megpróbáltatás.

– Parancsolj. – Darius leteszi elém a papírt, ceruzát, radírt és vizet. Lecsavarom a kupakot, egy húzásra kiiszom az egész üveget, rádöbbenek, mennyire szomjas voltam.

– Köszi. – Vetek még egy utolsó pillantást Dariusra, utána ki kell zárnom a tényt az elmémből, hogy ő van itt velem. A ragyogóan zöld szemek lágyan fürkészik az arcomat. Úgy tűnik, nem haragszik már a reggeli beszólásaimért. Most olyan érzésem támad, hogy bármeddig tudnék itt ücsörögni vele ebben a szobában, és csak bámulni bele abba a szép szemébe, beburkolózni a kedves pillantásába, amiből azt olvasom ki, hogy nem vagyok ostoba és önhitt, amiért idejöttem. Hogy elfogadható a vágyam, és nem kell szégyellnem magam miatta.

Pislogok egyet. Kettőt.

Ideje munkához látni. Amint lehajtom a fejem, még érzem a simogató pillantásokat a fejem búbján, aztán a figyelmemet az előttem lévő feladatra összpontosítom, és elkezdem sorra venni a kirakási lehetőségeket.

Minden variációban marad elég hely a darabok között, de soha sem úgy, hogy az utolsó piros rombusz is beférjen. Nagyjából húsz perc alatt végigveszek minden lehetőséget. Aztán kezdem elölről. Jegyzetelek, rajzolok, türelmes és taktikus vagyok. De soha nem jön ki elegendő hely. Egyik sem a megoldás. Forgatom a darabokat. A kerethez illesztem. Aztán kezdem elölről. Megpróbálom legelsőnek a piros darabot berakni, de akkor meg mindig az utolsónak nem marad hely, bármelyik is legyen az.

Sóhajtok. Kibaszottul elgyötörtnek érzem magamat. A kamerába bámulok, aztán Dariusra. Üres vagyok.

– Csak nyugodtan. – Megköszörüli a torkát. Közel fél órája figyel engem némán, rendületlenül. – Van időnk.

Hiába van időnk, elakadtam. Nem csak gyenge, hanem ostoba is vagyok. Nem tudom ezt a szart kirakni.

– Nem megy.

Darius megkönnyebbültnek látszik. Ennyire unta itt magát? Basszus, ennyire szánalmasnak tartja a próbálkozásomat?

Előveszi a telefont, a kamerához fordul.

– A pontos idő hat óra negyvenegy perc. Kereken huszonkilenc percet töltött a kirakóssal.

– Az sok vagy kevés? – Megint megostromol a szégyen, de Darius csak csendre int. Telefonál.

– Jelezte, hogy elakadt. – Ennyit mond csupán. Kész. Vége. Feladtam. Feladtam? Nem adtam fel, de tényleg elakadtam, és nincs értelme tovább ülnöm valami felett, aminek már az összes általam belátható megoldását megtaláltam.

A bánat dagadni kezd a mellkasomban. Elcsesztem. Adtak egy utolsó esélyt, én lehettem volna az okos, ha már erős nem vagyok, de nem jött össze. Semmi keresnivalóm itt.

Kornelius beront a helyiségbe, a szeme sötéten csillog, le sem tagadhatná, hogy izgatott, nem is akarja. Az asztalhoz lép, mögötte öt embere sorakozik fel, velem szemben még mindig ott ül Darius, és minden szem rám szegeződik. Egy utolsó elkeseredett pillantást vetek a kirakósra, mintha abban reménykednék, hogy megszáll az isteni szikra, hirtelen minden összeáll, és megfejtem, amit ezidáig nem sikerült. De termesztésen nem ez történik.

– Mi történt, Jamie? – kérdi a vezér abban az álságos, jófejkedő tanár bácsi stílusában.

– Nem tudom kirakni. – Most majd mindjárt megmutatja a megoldást, meglátom, mennyire egyszerű az egész, és végre hazakotródhatok.

– És akkor most mi a teendő? – Kornelius nyájas. Kedves. Örül, hogy megszabadul végre tőlem. Mindenki feszülten figyel, a kamerát beállítják egy másik szögbe, úgy tűnik, kibaszottul fontos, hogy felvegyék a vereségem minden egyes másodpercét, ha lehet, akkor HD-ben, és olyan csend támad, hogy csak az óra ketyegését hallani.

– Köszönöm a lehetőséget. – Felállok.

– Várj még egy kicsit. – Kornelius visszanyom a székre. Mi a franc ez az egész? – Mit gondolsz, miért nem sikerült megoldani a kirakóst?

Most mit vár? Hogy bevalljam, ostoba vagyok? Vagy arra vágyik, hogy kimondjam, azért nem sikerült, mert lány vagyok és akkora az agyam, mint egy mókusnak? És egyáltalán miért olyan rohadt fontos ez, hogy hatan bámulnak meredten, még a kamerát is átállították, hogy biztosan felvegyék az arcomat, és szemmel láthatóan mindenki kibaszottul kíváncsi arra, hogyan…

reagálok.

Mindenki arra kíváncsi, hogyan reagálok! Létezik, hogy nem is az a lényeg, hogy kirakjam? Belém csap az izgatott felismerés, rejtett tartalékokat mozgósít.

– Mert… – kiszáradt a torkom. Megköszörülöm. – Mert nem lehet megoldani. – Darius velem szemben szélesen elmosolyodik. Jól feleltem. – Mert nem az a lényeg, hogy ki tudom-e rakni, hanem hogy hogyan kezelem, ha nem sikerül.

– Biztos vagy benne? – Kornelius arca merev, de a szeme úgy csillog, mint egy ragadozónak. Nagyon tetszik neki, amit hall. A torkomban dobog a szívem az izgalomtól.

– Igen. Ha jobban belegondolok, egy szóval sem mondtad, hogy ki kell raknom. Azt én mondtam.

Végre a vezér is utat enged a vigyorának.

– Gratulálok, Jamie! Megfejtetted.

Eltátom a számat. Dariusra pillantok, aki heves gesztusokkal jelzi, hogy álljak fel. Megteszem. Kornelius kezet nyújt.

– Fel vagy véve!