Jamie nem tágít. Kornelius nem dobatta ki, így követi a többi zöldfülűt, és minden feladatot végigcsinál velük a nap folyamán. Egyszerű dolgokkal kezdünk, mint fekvőtámasz, felülések, húzódzkodás, plank és hasonlók. Egyelőre csupa saját testsúlyos gyakorlat. Figyeljük az ismétlésszámot és a formát. Nos, Jamie számban, ahogy várható volt, elmarad a társaitól – néha többel, néha kevesebbel –, de a formát tartja, látszik, hogy rendszeresen edz. Egy kicsit lassú, de a koordinációja jó. Az ügyességi és problémamegoldó feladatokban kifejezetten szépen szerepel.

A gondok ott kezdődnek, amikor negyven kilós hátizsákkal kell terepen futnia. Vajon mennyit nyomhat? Elég magas, hatvan kilónál biztosan több, de az emelkedő így is kifog rajta, bőven lemarad a többiektől. Sprintelésnél jól rajtol, de a finisben megint lemarad – akárcsak az úszásnál.

A többi kölyköt is figyeljük. Némelyek ügyet sem vetnek Jamie-re, mintha ott sem lenne, páran szólnak hozzá egy-két barátságos szót, de van egy csapat, ami szemmel láthatóan röhög rajta.

– Jegyezzétek meg a pofájukat – morogja Neels. Szíves örömest teljesítem a parancsát.

A java még csak délután jön: harc testközelből. Kornelius mindenkit kikérdez, milyen küzdősportot űzött, és aszerint állítja párba az újoncokat. Kissé mindannyiunkat meglep, amikor kiderül, hogy Jamie fő sportja a brazil dzsúdzsucu, és pár évet krav magázott is.

Kornelius némi töprengés után hozzám fordul.

– Jamie-vel te küzdesz. Nem akarom, hogy valami seggfej széttépje.

Bizsergető izgalom tölt el a gondolatra és némi elégedettség, ami gyorsan átfordul szégyenbe. Ez az alkalom nem arra szolgál, hogy testközelbe kerüljek vele, én mégis ezt a lehetőséget látom benne. Mindemellett pedig nem fűlik a fogam ahhoz, hogy lenyomjak egy csajt, de Neelsnek igaza van. Jobb, ha az én karmaim közé kerül, mint valamelyik kis seggarcéi közé.

És hozzá akarok érni, nagyon is…

Ez nem helyes, de kibaszott jó kifogásom van arra, hogy mégis megtegyem.

A párok összeállnak, én Jamie mellé lépek.

– Szóval, brazil dzsúdzsucu. – Barátságosan rámosolygok. Az arca vörös, izzadt, a haja a halántékára tapad, de így is édes. Gyönyörű. Egy vizes palackot szorongat, az ujjai elfehérednek. Zavarba hoztam? Vagy feszeng a feladattól? Látszik, hogy elfáradt, de a szeme még dacosan csillog.

– Igen. Hat évesen kezdtem – feleli hűvösen.

– Én tizennégy. Meglátjuk, mennyire leszek hátrányban.

– Tessék? – Jamie felkapja a fejét, a szeme kikerekedik.

– Én leszek a párod. Velem küzdesz az egy-egy ellenben.

Jamie arca megmerevedik, és bólint.

– Világos.

Egy kicsit vörösebb, mint eddig, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. Nem kérdez az okokról, nem ellenkezik, egyszerűen elfogadja a tényt. Elvégre negyvenöten vannak – páratlanul.

A zöldfülűek egyenként, mindenki szeme láttára küzdenek meg. Mi a legvégére maradunk, és mikor sorra kerülünk, Jamie kiáll a poros gyakorlótér közepére. Az arcán nyoma sincs rémületnek, inkább elszánt, de valahogy mégis védtelennek hat a sok sportos, magas kamaszfiú között. Semmi kedvem nincs lenyomni őt, azonban szabályosan kell küzdenem.

Amint megindulunk egymás felé, a szeme egy pillanatra, éppen csak észrevehetően megrebben, mint aki rádöbben, hogy mi történik épp. Nagyobb vagyok nála. Sokkal nagyobb. Az újoncok között akad egy-két nyeszlettebb srác, akivel hasonló a súlycsoportja, de az ő kezük közé sem adnám egyelőre – és nem is kell. Itt most nem a győzelem számít, hanem a taktika. Ha felmutat pár szép mozdulatot, az bőven elég, hogy Korneliust meggyőzze. Bár a tény az, hogy Jamie ezt valószínűleg nem tudja.

Jamire-re ráfeszül a gyakorlóruha khakizöld anyaga, ahogy meglódul, megmutatja a csípőjét és mellét, és ettől a helyzet hirtelen bizarrá válik számomra.

Ez egy lány.

Én nem verekszem lányokkal.

De most muszáj. Lélekben megrázom magam, és kivédem a fogást, amibe belekezdett.

Jamie erre hátrál, majd újra támad, meglep a gyorsasága. A lábát az enyém mögé akasztja, hogy kibillentsen az egyensúlyomból, de nem sikerül neki. Túl nehéz vagyok, túl stabil.

A következő próbálkozásnál majdnem elkapja a nyakamat, ám kiszabadulok. Megragadom a karját, és a földre döntöm. Már épp fölé kerülök, amikor kirúgja magát, és a mellkasomnak támaszkodva lelök magáról. Oldalra gurulok a porba, ő azonnal újra talpon van.

Mi a franc? Ügyesebb, mint hittem.

Most már komolyabban veszem, de a következő támadásomat így is kivédi. A combja az enyémnek csapódik, tompít vele, közben megragad, én is őt. A szívem hevesebben ver, igyekszem a harcra koncentrálni, de valahányszor hozzáérek, érzem, hogy egy nőt érintek meg. Hiába izmos, egyszerűen más a tapintása, mint egy pasasnak. A bőre selymes, sima, puha, a dezodorja illata bekúszik az orromba, még az izzadságszaga is felizgat. A tenyerem alatt mintha statikus elektromosság keletkezne, ahogy azt az izgató testet megérintem. Nem akarom megszorítani, földhöz vágni vagy megütni. Egészen más reflexeket kapcsol be bennem, amiket a lenge nadrágom nem fog eltakarni.

Ideje véget vetni ennek az egésznek.

Jamie kiszabadítja magát a szorításomból, újra próbál meglepni. Lendületből támad, a vállával nekem feszül, a térdével kimozdítana, de már várom. Oldalra lépek, egyik karommal átölelem a törzsét, a másikkal a combja mögé nyúlok – istenem, de közel vagyok a puncijához –, határozottan magammal húzom. Hátraeresztem a testsúlyomat, és ő velem együtt zuhan. Ültömben a combom közé rántom, a lábammal lefogom az övét, a háta a mellkasomnak feszül, a karom a nyaka köré záródik – nem fojtva, csak épp annyira, hogy tudja, most nem szabadul. A másik kezemmel a csuklóját fogom le. Körbefontam őt.

Piheg, de fegyelmezett mozdulatokkal igyekszik szabadulni, és engem elönt a maró szégyen attól, hogy ez mennyire felizgat. Kőkemény farkam a derekának feszül, élvezem minden kis rezdülését, együtt lüktetünk, egyszerre dobog a szívünk, eszeveszett tempót diktál, miközben uralom a testét, uralom a levegőhöz jutását. Az arcom a halántékának simul, a haja csiklandozza az orromat. A mocorgása ingerli az érzékeny makkomat, legszívesebben most azonnal megbasznám itt, mindenki előtt. Úgy érzem, megszereztem. Bódító pillanat.

Amikor rádöbben, hogy ebből a helyzetből már nincs ereje kijutni, a viselkedése megváltozik. Vergődni kezd, reszket, és egy alig hallható kis nyögés hagyja el a száját.

Megrémült tőlem?

– Ha lefogod a kezét, úgy nehezen tud jelezni – mormogja Kornelius.

Magamhoz térek, elengedem Jamie karját, mire ő riadtan paskolja meg a nyakát fogva tartó karomat. Feladta. Elengedem, ő felpattan és besiet a tömegbe. Ülve maradok, próbálom felfogni, mi történt az imént. Felállt rá a faszom, ő ezt megérezte, és a legkevésbé sem tetszett neki. De bassza meg, nem direkt csináltam, nem zaklatni akartam. Ez egy szabályos fogás volt, az erekcióm pedig önálló életet él.

– Nem kelsz fel? – kérdi gúnyosan Rio. Valószínűleg sejti, mi a gondom. Ültömben még csak-csak elrejti a nadrágom a meredező farkamat, de ha most felállok, a napnál is világosabb lesz, hogy felizgatott, ami történt.

– Kicsit szédülök. Még ülnék egy percet – felelem, mire a körülöttünk álló tömegben többen felröhögnek. Velük vigyorgok. Voltaképp nem az a baj, hogy felállt, hanem, hogy Jamie-nek ez kellemetlen volt.

– Kevés a vér az agyadban, világos – feleli Rio, majd Korneliusszal az élen elterelik az újoncokat a küzdőtérről a barakkok irányába.

Én csak ülök, várom, hogy lelankadjak. Az a kis nyögés visszhangzik a fülemben. Nem akartam megijeszteni. Nem akartam perverz szatír lenni. Zaklató. Bocsánatot fogok kérni tőle. Viszont előtte rendbe szedem magam, ugyanis gyűlölök koszos lenni. Irtózom a gondolattól is.