28. Aria

A hólyagok aprók, de sűrűn borítják be a karomat. A vadfüge levelének nedve napfénnyel együtt csúnya vörhenyt okoz, amit a saját káromon tanultam meg a templomi munkám alatt. Ha balszerencsém van, heggel gyógyul majd, de ez pillanatnyilag csöppet sem érdekel. Egy a fontos, nem akarok a patríciusé lenni. Hogy utána mi lesz, az nem érdekel.

A kertben ülök, engedem, hogy a napfény kifejtse a teljes hatását, amikor Kael és Jamel visszatérnek. Berohannak a kapun, Kael egyből hozzám siet.

Csak bámul rám, egy szót sem szól. Félelem árad szét bennem. Talán dühbe gurul, amiért tönkretettem magamat, és elvettem a patrícius kedvét. Talán meg is büntet.

Nem érdekel. Az életem fabatkát sem ér, ha mindenki csak elárul és elhagy!

– Orvost hívok – nyögi ki végül Kael, de cseppet sem aggódva. Kis mosoly bújkál a szája szegletében. – Mozgás, asszony, be a házba!

– Nem kell orvos – vetem oda.

– Indulj! – üvölt rám Kael, de a hangja sokkal inkább üdvrivalgás, mint haragos kiabálás.

Beterel az ebédlőbe, az asztalhoz ültet.

– Meghiúsítottad az üzletet – mered rám komolyan, de a szeme mosolyog. Örül? Boldog, hogy itt maradok vele? Nem. Azt hiszem, ezt csak elhitetem magammal, hogy ne fájjon az igazság. Mert az úgy fúródik belém, ahogy tegnap éjjel Kael karja az ágyba. Diana, miért hagytad, hogy ez megtörténjen? Könny szökik a szemembe. Csak tegnap érkeztem ide, egyetlen éjjelem telt el úgy, hogy azt hittem, végre otthonra lelek, erre reggel arra kell ébrednem, hogy ez is csak egy átmenet, ahonnan eladnak, mint egy állatot. Nem bírom tovább. Elegem van.

– Miért nem mondtad, hogy szabad ember vagy? Miért hagytad, hogy azt higgyem, van egy gazdád, aki elvehet tőled? Miért nem mondtad, hogy eladsz? – Felzokogok. Legszívesebben megütném Kaelt, amiért nem mondta el az igazat.

– Nem akartam elrontani a kedvedet. Olyan kezes lettél egy idő után. Szerettelek volna elcsábítani – feleli szemrebbenés nélkül Kael.

– Hogy utána eladj! – rivallok rá.

– Meggondoltam magam, kis galamb! Azért mentem el kora reggel, de fogalmam sem volt, mit mondok a patríciusnak. Megmentettél mindkettőnket, Aria! – bámul végig a karomon. Borzalmasan fest. A bőröm duzzadt, rajta a hólyagok közül pár már ki is fakadt. Ég, csíp, viszket, de ez pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekel.

– Csak keresztbe akartam tenni neked! – csattanok fel.

– Akkor rosszul csináltad, mert én másra sem vágytam, mint hogy az enyém maradj – pattan fel Kael, és mögém lép. A vállamra teszi a kezét, kellemes súllyal nehezedik rám. – Kis galamb, bocsáss meg! Azt hittem, nincs hely az életemben neked.

– De? – hüppögöm. Nem lehet ennyi a magyarázat. Még lennie kell valaminek a szavai mögött, amit visszatart.

– De már nem így érzem.

– Mi változott? Hisz nem is ismersz.

Kael a fejem búbjára hajol, csókot lehel rá.

– Álmot láttam.

– Szóval Varkund parancsolja neked, hogy maradjak itt… – felelem elcsukló hangon. – Nem magadtól döntöttél így.

– De! Varkund egy szót sem szólt hozzám, csak megmutatta, milyen erős lehet egy egység férfi és nő között. A döntést azonban rám hagyta, te pedig a kezem alá játszottál.

Összeszorul a szívem, elgyengülök. Diana, hát mégis jó irányba vezettél?

– Szeretnél itt maradni velem, kis galamb? – kérdi lágyan Kael, egy újabb csókkal kísérve a szavait, ezúttal az arcomra.

– Van más választásom?

– Van egy szentély a hegyekben, ahol befogadják a betegeket. Ha óhajtod, elviszlek oda. Biztosan hasznodat veszik papnőként.

– Már nem vagyok papnő – felelem csüggedten.

– De a tudásod megvan – Kael megfogja a kézfejemet, amit még nem borítanak hólyagok. – Ismered az erdők-mezők füveit és fáit.

– Ezzel a tudással mást akartam kezdeni – felelem keserűen. – Szerettem volna füvesasszony lenni Rómában.

– Tehát maradni akartál.

– Igen. De ha betegnek hisznek, akkor nem fogadnak el tőlem egy gyógyszert sem.

– Nem kell örökre betegnek maradnod. Gaius lemondott rólad.

Felkapom a fejemet.

– Örökre?

– Örökre. Mit válaszolsz, Aria? Itt maradsz velem?

– Nem akarok rabszolga lenni – horgasztom le a fejemet.

Kael egy pillanatig hallgat. Egy tincset a fülem mögé fésül, megsimítja az arcomat.

– Nem adlak el többet. Soha senkinek. A szavamat adom.

Mélyet, jelentőségteljeset sóhajtok.

– Kael… mit akarsz tőlem? Tulajdonképpen miért akartál megtartani?

Ismét hallgat, az arcomhoz hajol, az orra hegyével simít végig.

– Mert úgy érzem, hogy a társam lehetnél.

– Nem ismerjük egymást.

– Nem, de a múltunk hasonló. Talán a jövőnk is lehetne az. Ha hűséges leszel, megtehetem, hogy felszabadítalak.

Felkapom a fejemet. Diana szavai visszhangoznak a fülemben. Képes leszek rávenni Kaelt. Hirtelen mindennél bizonyosabb vagyok benne, hogy képes vagyok.

– Maradok. Veled maradok, Kael.

A gladiátor mellém lép, felkap a székről, akár egy játékbabát, és ölben indul velem a szobája felé.

– Karanténba kell tegyelek – suttogja lágyan. – Amíg el nem múlik a „betegséged”.

A teste izzik, érzem az izgalmát, átitat, reménnyel tölt el, és valami mással is. Lágy sóvárgással Kael iránt. Meg akarom tapasztalni, milyen vele úgy hálni, ahogy ígérte. Hogy nekem okoz gyönyörűséget.

– Itt maradsz velem a karantén alatt? – kérdem kacéran.

– Az lenne a helyes döntés, nem igaz? Akkor biztosan nem fertőzök meg mást – vigyorog rám komiszan. Belép a hálóba és óvatosan fektet az ágyra. Leveti a ruháit, majd bebújik mellém.

– Nagyon fáj? – kérdi a karomat szemlélve.

– A patrícius jobban fájt volna – vonok vállat. Kael elvigyorodik, majd rám fordul, és hosszú csókba kezd. Birtoklón, vadul. Felveszem a ritmusát. Ő már legalább annyira az enyém, mint én az övé.