2020. július 5.
Leállítom a Dustert a macskaköves utcán, és behúzom a kéziféket. Lement a nap, az utolsó sugarak még aranyosra festik az eget azon a keskeny szakaszon, amit a szűk kis köz végén látni a Zéikai-tenger felett. Apu se szó, se beszéd pattan ki az anyósülésről. Mogorván sétál át az autó orra előtt, majd megtorpan mellettem, és várja, hogy kinyissam az ajtót.
Nyelek. A fejünk felett felgyullad egy utcai lámpa, meleg fénybe vonva a cserepes pozsgásokat az alatta lévő ablakpárkányon. A távolban felzendül a mediterrán nyár első kabócája.
Mélyet sóhajtok. Apu szerint hülyeséget csinálok.
Meghúzom a kilincset. A slusszkulcsot reflexből húzom ki a gyújtásból, apu észreveszi, a markát nyújtja, én odaadom neki, majd ólmos léptekkel sétálok a csomagtartóhoz. Kiveszem a cuccomat. Sporttáska, hátizsák.
Apu nem segít, mert szerinte semmi keresnivalóm itt.
Engem ez nem érdekel! Én tudom, hogy idetartozom. Betrára, Vittoróba. A Kondor-klánba. Dolgom van!
– Hé, Jasmine! – Pascal bukkan fel mögöttem, elkapja a táskám fülét, kiveszi a kezemből, majd futólag átkarolja a vállamat. Apuval már nincs ideje kezet rázni, ő ugyanis beszállt, elindította a motort, sebtiben int nekünk, aztán már rá is tapos a gázra. – Morcos a bácsikám? – Pascal szórakozottan integet a narancssárga Duster után. Késő kijavítanom, hogy én már nem Jasmine vagyok, hanem Jamie?
– Jamie. Tudod, ez az új nevem. – Tudja, persze, hogy tudja. Csak leszarja.
– Nekem már Jasmine maradsz! Pelenkás korod óta így ismerlek. Persze a papírra Jamie-t írtam. – Kedvesen rám mosolyog, majd a bejárat felé invitál. Hűvös kapualjon haladunk át, ahonnan belső udvar nyílik egy méretes aloe verával és egy szebb napokat látott fikusszal középen, melyek árnyékában pár apró, giccses szobor áll: teknős, hableány, kövér, fürdődresszes turista. Elindulunk a kopogós, hideg márványlépcsőn, fel az első emeletre, végig a gangon, majd be a negyedik ajtón a szűkös, légkondicionált lakásba.
– A nénikémék? – kérdem a szokatlanul nagy csend hallatán.
– Anyuékkal nem fogsz találkozni. Elutaztak hétvégére – summázza Pascal. Furcsa érzésem támad. Létezik, hogy miattam? Nem akartak velem találkozni? Szégyellni valónak tartják, amit csinálok?
– Hova mentek? – Belépek a konyhába, megcsap a bazsalikom, fokhagyma és a nyitott erkélyajtón át beáramló levendula illata. A balkonládák tele vannak lila virágokkal, az egyik körül még döngicsél egy fáradt dongó. A gyerekkorom késő nyári, vittorói estéit idézi, amikor ebben a lakásban vendégeskedtem.
– Freedom Bay-be. Meglátogatják apu egyik barátját.
– Aha… – Levetődöm a konyhaasztalhoz, Pascal pedig hideg vizet tölt nekem.
– Arra gondoltam, ma lemehetnénk a Tropicóba. Csak hogy lásd, kik közé készülsz.
– Nincs semmi bulis ruhám – mormogom, és belekortyolok a vízbe. Basszus, pedig előbb-utóbb el kell mennem a Tropicóba. A klánból mindenki oda jár, aki számít. Ha közéjük akarok tartozni, akkor… Akkor jobb is, ha nem öltözöm miniszoknyába.
– Talán nem is lenne előnyös. Tekintve a terveidet. – Pascal jókedélyű, mint mindig. Ő a legjobbfej unokatesóm, és beajánlott a Kondor-klánba. Óriási szívességet tett, ugyanis csakis így lehet bejutni az ország legnagyobb alvilági szövetségébe: ha egy tag beajánl. – Viszont érdemes lenne élőben is találkoznod velük. Fogalmad sincs, milyen a hangulat ott.
– Azt mondják, biztonságos a hely. Lányoknak is.
– Az. Nem is úgy értettem. – Pascal a tarkóját vakargatja. – Inkább arra céloztam, hogy eléggé le vannak osztva a szerepek. Mármint férfiak és nők között.
Ó, basszus! Kezdődik…
– Épp azon vagyok, hogy ne legyenek ennyire mereven leosztva. Mostanában sokat gondolkodtam a dolgon. Ezer és egy okom van rá, hogy változtatni akarjak a nők helyzetén a Kondor-területeken!
– Aha. És mondd… – Pascal levetődik a székre velem szemben, egy pillanatra kinéz az erkélyajtón, alaposan szemügyre veszi a szomszéd épület ablakait, majd meg is állapodik egyen, ahol a sötétítő mögött egy árny főz a konyhájában. – Akkor te… A lányokat szereted?
Már meg sem lepődöm a kérdésen.
– A fiúkat. És igen, lánynak érzem magam – mormogom, majd egy húzásra kiiszom a poharamat. Lehet, hogy mégis valami csinosat kéne felvennem. De mit? Egy szoknyát se hoztam. Pedig vannak. Egy csomó nőies ruhám van, csak… úgy éreztem, azoknak nem most van itt az ideje.
– Oké, csak kérdeztem. – Pascal védekezőn emeli fel a két tenyerét, majd felpattan és a hűtőhöz siet. – Vacsizol? Anyu hagyott kaját, de rendelhetünk is valamit, vagy…
– Otthon ettem. Inkább lezuhanyzom, és menjünk. – Túl akarok esni ezen az estén. Azt akarom, hogy holnap legyen végre, Pascal elvigyen Vittoróból Rosanába, aztán felszállhassak a hajóra Fióka felé. Utálom a gondolatot, hogy simán visszautasíthatnak, csak mert lány vagyok. Vissza is fognak. Lefogadom, hogy Kornelius Kondor azzal indít majd, hogy hazazavar. Nekem pedig ellent kell mondanom neki, a vezérnek. Mindenki azt hiszi, testben vagyok hátrányban a fiúkhoz képest, de az igazság az, hogy fejben kell erősebbnek lennem náluk. Nekem többet kell majd kibírnom a célom eléréséhez, mint nekik. Legalábbis az elején biztosan.
Ezen töprengek a zuhany alatt, majd sminkelés közben, és akkor is, amikor kiválasztom azt a farmernadrágot, ami még csinos és tapadós, de nincs ki belőle az egész derekam, és egy bordó felsőt, ami pár centivel végződik csak a nadrág felett.
– Így elég lányos vagyok? – kérdem Pascalt az előszobában. Ő inget, nyakkendőt és öltönynadrágot vett. A klán férfijainak szokásos viselete ez a bulikon, Kornelius mindenkitől elvárja a tiszteletet parancsoló megjelenést. Ha mázlim van, ma van az utolsó estém, amikor ilyen lezseren öltözhetek fel.
Pascal a vállára teríti a zakóját, és elnéző mosollyal bólint, majd kinyitja az ajtót. Csendben haladunk végig a gangon, a levegő már lehűlt, édes virágillat száll benne, a belső udvarban egyetlen lámpa ég, ami körül őrülten keringenek az éjjeli rovarok. Zeng az épület a kabócák énekétől.
– Tényleg nem kiábrándítani akarlak, Jamie. – A lépteink visszhangot vernek a lépcsőházban, Pascal még mindig derűs, én pedig összerezzenek az új nevem hallatán. Hát mégsem olyan megjegyezhetetlen… Vagy csak bátorítani akar, mert rám fér? – Csak nem vagyok benne biztos, hogy tudod, mire vállalkozol. Mikor is láttad utoljára Korneliust?
– Nyolc éve. Az árulóik kivégzésén. – Amikor végzett a klántagokkal, akik felgyújtották a régi otthonukat, a fél családjukat elveszejtve. Csak Kornelius, az öccse, Magnus, a két kis unokatestvérük, a házvezetőnő, és az egyik szobalány élte túl, aki mostanra már a Celestina Kondor nevet viseli Magnus feleségeként. – Azt mondta, találkozunk, ha tizennyolc leszek. – Hallom, milyen ostobán csengenek a szavak. Egy tízéves kölyöknek mondta ezt, valószínűleg egy percig sem gondolta komolyan. Voltaképp már akkor is kihallottam és megértettem a gúnyos élt a hangjában.
– Emlékszem, milyen lelkesen szaladtál oda hozzá. – Pascal kilép az utcára, én szorosan követem. Nem szeretném, ha hangosabban kéne beszélnie. Kissé szégyellem ezt az emléket. – Azt mondtad neki, ő a hősöd.
Pontosítok. Baromira szégyellem ezt az emléket.
– Mielőtt Kornelius visszaköltözött a Kondor-szigetekre – nekiindulunk a hűs, vittorói éjszakának a sikátorok apró lámpáinak fényében –, minden héten eltűnt valaki a falunkból. Elrabolták őket az alfardók. Anya ki akart íratni az iskolából, mert nem mert kiengedni egyedül a házból. Aztán visszatért a Kondor család, és mindent helyrehoztak. Őrséget szerveztek a szigetekre, apu hirtelen el tudta adni az összes terményünket, mert a Kondor család felvásárolta tőle. Minden gondunk megoldódott.
– Tudom. Nem csak nektek. A szigetek azóta virágoznak, mióta a Kondor család visszatért. Viszont azt tudnod kell, hogy Kornelius nem egy szent ember, és a belső köre sem makulátlan. Nem szeretném, hogy pofára ess velük, tudod, Jamie?
Elfintorodom.
– Hogy érted?
– Egymás között nem olyan finom úriemberek, mint amilyeneknek a nyilvánosság előtt mutatják magukat. És elég… brutálisak is.
Nyelnem kell.
– Egymással?
– Néha egymással is. Kornelius kemény kiképzéseket tart. De szerintem az Alfardo-klántagok kínzása a legdurvább. Az elején minden újoncnak végig kell néznie egy kínvallatást. Én elokádtam magam az enyém végén. Korneliusnak a végére eldurrant az agya, és addig verte a foglya fejét a pince betonpadlójába, amíg összefüggő, krémes masszává nem változott az arca. De a pasas még mozgott, úgyhogy Kornelius elővette a kését, megfordította, és felvágta a hasát. Sosem felejtem el azt a szagot.
Hosszan, erősen pislogok.
– Az az ember bűnös volt. Gyerekeket rabolt el. Lányokat, fiúkat. Nőket. Eladta őket prostituáltnak vagy szervdonornak.
Pascal arcáról most először tűnik el a derűs mosoly. – Tudom, hogy emberrabló volt az a nyomorult, de azért durva volt látni, mire képes Kornelius Kondor, meg a barátai.
– Én is képes lennék rá – dünnyögöm.
– Erre vágysz?
– Rendre vágyom. Biztonságra, és tenni is akarok érte! Közösségbe akarok tartozni. Azt akarom, hogy egyenrangú legyek a fiúkkal, akiknek az a természetes, hogy tizennyolc évesen belépnek a klánba, és ha akarják, egy egész karriert húznak fel rá.
– Nem mindenkinek lesz a klánban karrierje.
– De az esélyük megvan rá! – Zeng az utca a hangomtól, anyu most rám parancsolna, hogy fogjam vissza magam, apu csak morogna valamit az orra alatt, de én nem törődnék velük, és egyébként sincsenek itt, tizennyolc éves vagyok, felnőtt, és mostantól én döntöm el, mit csinálok!
Pascal újabb kapu előtt torpan meg. Hirtelen ráeszmélek, hogy az udvarból és a felettünk magasodó épületből zene szűrődik ki az utcára, ahol már nem egyedül járunk, hanem körös-körül korunkbeliek igyekeznek felénk.
– Megérkeztünk, Jamie. Üdv a Tropicóban!