27. Kael

Magabiztosan menetelek Gaius háza felé, de a zsigereim összehúzódnak a testemben. Amire most készülök, annak nagyon súlyos következményei lesznek rám nézve. Vissza akarom vonni az alkut a patríciussal. Ez nem egyszerű sértés, hanem törvénytelen is. Az adásvétel onnantól érvényes, hogy átvettem a zsák aranyat, akkor is, ha csak az összeg fele volt. Ha visszaadom neki a pénzt, az nem teszi semmissé a megállapodásunkat.

Hiába vagyok szabad, a patrícius nemes ember, felettem áll vagyonával és a polisz előtti státuszával is. Ha nemet mond, el kell fogadnom. Oda kell neki adnom a lányt.

Az elmém egyfolytában a menekülőutakat keresi. Talán ha elszöktetném? Hajóra szállnánk és elutaznánk egy távoli szigetre? Hagyjak itt mindent, amit felépítettem egyetlen nap ismeretség után? Milyen ostoba gondolat!

És mégis… Nem tudom elviselni a tudatot, hogy a papnő nem lesz az enyém. Mi történt tegnap este? Miért hatott rám olyan különösen az az álom? Varkund egy párral jelent meg előttem, és erősebbnek láttam, mint valaha. Akkor is, ha nem vadászatból tért épp vissza. Akkor is, ha a falkája messze járt.

A vágyam Aria iránt pedig nem lankadt. A legkevésbé sem, mi több, még jobban szomjazom őt. Úgy akarom meghágni, ahogyan ő is vágyik rá. A láncaink nélkül, szabadon, a saját akaratunkból, és nem mindenféle külső elvárásoktól kísértve. Nem akarom őt rabszolgaként tartani. Arra vágyom, hogy szabad nőként válasszon engem.

De hogy fogom rávenni a patríciust, hogy visszavonja az alkut? Nagyon érdekli őt a papnő, akkor is, ha már nem szűz. Nincs tervem, egyszerűen csak elindultam otthonról az arannyal, mert minél többet várok, az alku annál szilárdabbnak tűnik majd.

Reszkető lélekkel közeledem Gaius házához, majd hirtelen ötlettől vezérelve az utolsó sarkon az ellenkező irányba fordulok. Nincs tervem, fogalmam sincs, milyen kifogással álljak elő, így időt akarok nyerni. Isteni szikrára várok, Varkundot szólongatom, tanácsért könyörgök neki.

Valamit ki kell találnom.

Talán ha azt mondanám, hogy hisztériás vagy holdkóros? De azt bizonyítani kell! Ha megpróbálnám valami vallási vitába keverni? Vagy látomásra hivatkoznék az istenektől? Varkundra nem utalhatok, ő nem szent a rómaiak szemében. Csak a sajátjaikat tisztelik.

Megkerülöm a háztömböt, megint Gaius háza felé veszem az irányt. A gyomrom összerándul, a térdem megremeg. Ha csak visszamondom az alkut, akkor mindent elveszíthetek. Gaius jóindulatát, és egy perben a teljes vagyonomat is. Ismét egy senki leszek, és mindezt miért? Egy álom miatt?

Hisz nem is ismerem ezt a lányt, az egyetlen kapaszkodóm, hogy…

– Kael, drága barátom! – kiált rám valaki az út másik oldaláról. Odakapom a fejemet, a lábam földbe gyökerezik. Gaius az, vidáman integet felém. – Mi járatban erre?

– Üdvözöllek, uram! – hajlok meg előtte. Megköszörülöm a torkomat. – Beszélhetnénk pár szót?

– Természetesen – feleli vidáman a patrícius. – Gyere, vendégül látlak szerény hajlékomban!

Nehéz léptekkel indulok meg Gaius felé. Most mit tegyek? Mit mondjak? Varkund, segíts meg!

Gaius békés mosollyal figyel, azonban a sunyi csillogás a szemében elárulja, hogy észrevette a terhet, ami a vállamat nyomja.

– Nagyon gondterheltnek tűnsz, Kael. Nehéz ellenfél vár rád?

– Nem erről van szó, uram.

– Akkor? Nem volt jó az első éjszaka a papnővel? – kérdi már jóval ingerültebben.

– Ezt ne az utcán beszéljük meg, uram – felelem és kihúzom magamat. Időt akarok nyerni, hátha megszáll az isteni szikra.

Gaius kelletlenül méreget, a derűjének nyoma sincs. Szorul a torkom, a mellkasom, a gyomrom. Inkább állnék ki egy csapat oroszlán ellen, mint hogy összevesszek a patríciussal. Társadalmi öngyilkosság, amire készülök.

– Remélem, semmi komoly hír, Kael. Nagyon várom már azt a papnőt. Minden kedves barátomnak eldicsekedtem vele, hogy hétvégén már ő szolgálja fel a vacsorát.

Hallgatok. Legalább nem az utcán akarom ezt a csatát megvívni, ahol fennáll az esélye, hogy Gaius cirkuszt rendez.

– Mi a baj, Kael? – csattan fel a patrícius. – Gyűlölöm, ha elhallgatnak előlem valamit!

– Ne az utcán, uram! Bocsáss meg, de nem itt akarom elmondani.

Gaius felhúzza az orrát. A hallgatása innentől büntetés. Már csak pár lépés választ el minket a kapujától, én pedig felkészülök a legrosszabbra.

Hirtelen egy kéz ragadja meg a vállamat.

Jamel áll mögöttem, arcátlan mozdulattal von magához, először nem értem, mit akar, aztán a fülembe suttog.

– Az asszonyom karja tele van kiütéssel, uram – majd még közelebb hajol, érzem a leheletét a fülemen, olyan halkan beszél, hogy én is alig értem. – Valami növénnyel dörzsölte be magát, aztán kiment a napra.

Földbe gyökerezik a lábam.

– Mit sugdolóztok itt ketten? – ripakodik rám Gaius. – Mozgás befelé!

Sietve követem az előszobába, nem is invitál beljebb, egyből magyarázatot vár.

– Uram, elnézést kérek, uram – hajlong Jamel. – Csak azért szaladtam a gazdám után, mert a leány rosszabbul van, mint hajnalban!

– Az istenekre, mit beszélsz? – hüledezik Gaius. Mintha szikra gyúlna az agyamban, hirtelen áll össze a kép.

– Sajnálom, uram. Ezért nem akartam az utcán elmondani. A leány bőre kipirosodott, mire hazaértem tegnap éjjel. Nem értem hozzá, éppen emiatt. Úgy tűnik, beteg – folyik belőlem a hazugság. – Elzártam, hogy ne fertőzzön.

– Mostanra tiszta hólyag az egész, uram! – szörnyülködik Jamel.

A patrícius arca eltorzul az undortól.

– Visszahoztam az aranyat, uram – nyújtom felé a zsákot. Gaius viszolyogva hátrál meg.

– Tartsd meg! És a lányt is! Menjetek innen, és addig ne is halljak felőled, Kael, amíg ez a betegség el nem múlik!

– Akkor nem tartasz rá igényt már? – kérdem óvatosan. – Soha többé?

– Nem! Szó sem lehet róla! Hibás áru.

– Én sem tudtam, uram – tárom szét a karomat. – Az arénában még semmi baja nem volt.

– Elhiszem, barátom – enyhül meg Gaius, de tartja a tisztes távolságot. – Ne fájjon emiatt a fejed, lemondok a lányról. Csak menjetek már!

Faarccal vezetem ki Jamelt Gaius házából, majd rohamléptekkel sietünk haza. Látnom kell, mit tett magával Aria.