26. Aria

Ajtócsapódásra ébredek. Felülök az ágyban, Kaelt keresem, de nincs a szobában. Fülelek, a szobán kívülről neszeket hallok.

– Kael! – kiáltok fel. Félelem hasít belém a hiányára. Nem tudom, miért, egyszerűen csak elbizonytalanodom nélküle. Idegen vagyok itt, eddig ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem, aki legalább néha emberként tekintett rám. Most hátborzongató nélküle.

– Én vagyok az! Jamel – kiált a fiatal fiú az ajtón át. – Az uram elment. Már kora reggel elment.

Kikelek az ágyból, az egyik széken a sarokban tiszta tógát találok, mintha csak nekem készítették volna ki. Gyorsan megtörölgetem magam a korsóból egy ronggyal, lemosva Kael magját, majd felveszem a tógát és kilépek a szobából.

– Az uram kérte, hogy adjak neked reggelit – szól vidáman Jamel, majd kihúzza nekem a széket az asztalnál.

– Leülhetek? – kérdem zavartan. Hisz tegnap este még a földön kellett térdepelnem.

– Igen. Az uram parancsa.

Semmit sem értek. Ennyire egyszerű lenne az egész? Örömét lelte bennem, együtt aludt velem, és máris másképp kezel? De akkor miért nem engedte belém a magját? Miért tűnt olyan távolságtartónak, amikor kérdezgettem?

– Hova ment Kael? – kérdem, amint Jamel lerak elém egy tál kását friss szőlővel megpakolva. Mennyei illata van.

– Elintézendője van – feleli kurtán Jamel.

– A kolosszeumban?

– Azt nem mondhatom el – feleli óvatosan. – Az uram azt mondta, nem mondhatom el.

Ingerülten fintorgok.

– Miért hívod az uradnak? Rabszolgák vagytok mindketten. Mi több, mind a hárman – hajtom a fejemet a kása felé. – Ki a gazdánk? Ezt csak elmondhatod, nem? Szeretném tudni, ki az.

– Hisz már tudod.

– Kael rabszolga. Nem lehet tulajdona.

Jamel lehajtja a fejét, de így is látom, hogy mosolyog.

– Hát nem tudod? Nem mondta el neked? – kérdi óvatosan.

Elkerekedik a szemem.

– Micsodát?

– Az uram nem rabszolga. Már három éve szabad ember. Ez a ház az övé, ugyanúgy ahogy én is, és az asszonyom is.

Hátrahőkölök. Szabad? Kael valóban a gazdám?

– Akkor nem vehetnek el tőle? – bukik ki belőlem a kérdés.

Jamel lesüti a szemét. Összeszorul a gyomrom. Miért nem felel? Mi folyik itt?

– Láss hozzá! – biztat Jamel a kására mutatva. – Friss, még meleg.

– Miért szólítasz így? És miért ülhetek az asztalhoz? Miért főztél nekem reggelit?

– Az uram parancsa – zárja rövidre Jamel.

– De miért parancsolta ezt az urad? Tegnap még szolga voltam! – csattanok fel.

– Ma is az vagy – feleli óvatosan Jamel.

– De tegnap… Hát tényleg nem érted, miért kérdezem?

Jamel mélyet sóhajt.

– Nem mondhatok semmit, de ha tehetném, akkor sem szólnék, mert nem akarok benned fals reményeket ébreszteni, asszonyom – jelenti ki jelentőségteljesen Jamel.

Fürkészem az arcát, a huncut szemét, sűrű, göndör fürtjeit, olajszín, pirospozsgás arcát. Nem lehet több tizenöt évesnél, de magas, erős, élénk tekintetű fiú.

– Ne félj, asszonyom. Az uram megtesz mindent, hogy rendbe hozza a dolgokat.

– Rendbe hozni? Mit kell rendbe hozni? – hüledezek. Megszédülök. Ha Kael szabad ember, miért nem mondta el? Miért lett olyan gondterhelt, amikor tegnap arról beszéltünk, hogy mi lesz az éjszaka után a sorsom? Miért nem engedte belém a magját? – Eladott engem, igaz? – tör elő belőlem a kérdés.

Jamel szeme elkerekedik. Ráhibáztam.

– Eladott, ugye? Hol van most?

Jamel az ajkába harap.

– Próbálja visszacsinálni az üzletet. De a patrícius nagy ember, egyáltalán nem biztos, hogy kötélnek áll – süti le a szemét.

Elmegy a maradék étvágyam is. Eladott. Kael már akkor eladott, amikor még nem is háltunk. Odament, amíg én aludtam és Diana útmutatását kerestem. Keserű harag árad szét bennem. Diana és Kael is elárultak.