25. Kael
Messzi erdőkben járok, már csak álmomban térhetek vissza erre a földre. Itt születtem, minden kis örvényét, minden kidőlt fáját ismerem, hisz milliószor bejártam a vidéket, mielőtt a rómaiak elhurcoltak volna. Azonban megadatott, hogy éjjelente visszatérjek ide, és beszélhessek az istenséggel, aki kiválasztott és védelmébe vett engem.
Mindig hatalmas szürkefarkas alakjában jelenik meg előttem a fenyők között. A pofájáról általában csorog a vér, úgy fest tőle, mint aki épp most lakmározott be egy sikeres vadászat után. Mindig egyedül jön, azonban mélyen belül tudom, hogy nem messze várja a falkája.
Ma éjjel az erdő azonban különösen csendes. Szállingózik a hó, fehérre festi az aljzatot, a telihold fénye visszaverődik róla, földöntúli világosságot teremtve a rengetegben.
Hosszan keresem Varkund lábnyomát, de nem lelem. Mi történhetett, hogy ma nem jelenik meg előttem? Talán helytelenül bántam a papnővel? Mégsem ezt várta tőlem az isten?
Bőrig átázik a csuhám a hulló pelyhektől, órák óta bolyongok már, mire végre egy mezőre érek. Ismeretlen hely, még soha nem jártam itt sem a valóságban, sem az álmaimban. Különös, kietlen, egyetlen fa áll a közepén. Az ágai csupaszok, a törzse odvas, vastag, egy csapat gyerek tudná csak körbeölelni. Azonban a fa halottnak tűnik. Felsóhajtok a látványra.
– Uram! Varkund! Hibáztam? – kiáltok bele a mezőbe.
Vonyítás hasít át a hóesésen. Megdobban a szívem. Hát mégis megtisztel a jelenlétével?
– Felkentem magam a papnő vérével. Neked ajánlom Diana szolgájának vérét! – üvöltök bele a sötétségbe.
Szempár nyílik ki a fatörzs odvában, rámvilágít a feketeségből. Varkund lomhán indul meg a szabadba, összeszorítom a fogamat az idegességtől. Miért így jelenik meg? Miért ilyen sokára? Egyáltalán hol vagyunk?
Varkund kiér a hóesésbe, a pofája most nem véres, a bundája tiszta, de a hatalmas agyarak így is hátborzongatóvá teszik a fizimiskáját.
– Uram – hajlok meg előtte mélyen, ő üdvözletképpen rám morog. Ez nem szokatlan tőle, azonban a hangjába most furcsa tónusok vegyülnek. Felegyenesedem, Varkundot figyelem. Kell egy pillanat, mire rájövök. Nincs egyedül. Egy másik farkas kíséri, a bundája jóval világosabb, szinte fehér, de mégsem. Inkább… olyan szőkés.
Elkerekedik a szemem. Miféle állat ez? Farkas, de nem szürke, az alakja kicsit más, mint Varkundnak, de jól mutatnak egymás mellett.
A két farkas pár méterre tőlem torpan meg, a fejüket összedörzsölik, megnyalják egymás pofáját. Varkundnak párja van?
Mit jelent ez?
Különös fényesség támad körülöttük, ahogy egymáshoz érnek. Varkund ugyan nem véres most, mégis erősebbnek, leigázhatatlanabbnak tűnik, mint valaha. A falkája messze jár, talán soha nem is tartozott hozzájuk. Talán végig ehhez a másik farkashoz tartozott, akivel most elrejtőztek a világ elől, együtt állják a kietlen végtelen éjszakát, egymást melegítik abban az odúban, és ha kell, együtt lépnek ki a hóesésbe.
Varkund döntött. Ő nem lesz többet magányos.
– A papnő… eladtam – motyogom.
A farkasok rám merednek, a levegő megfagy, még a hópelyhek sem szállnak tovább.
– Rosszul tettem? – kérdem bizonytalanul. Várom a feleletet, de a két farkas csak bámul rám, a hópelyhek állnak a levegőben, minden mozdulatlan. Mi történik?
Újra szólásra nyitom a számat, azonban a mező hirtelen eltűnik, a szemhéjamon át vörös a világ, és rádöbbenek, hogy reggel van. Megébredtem, mielőtt Varkund válaszolt volna! Összeszorítom a fogamat kínomban. Nem, ez nem lehet, hogy pont ebben a pillanatban hagy magamra! Hisz egy szót sem szólt! Máskor mindig megszólal, ha kérdezem!
Felülök az ágyban, a kis galambomra pillantok, aki még édesdeden alszik mellettem. Kifáradt a tegnapi megpróbáltatások közepette. Durva voltam vele, ráijesztettem, kikötöttem, mint egy állatot, de miért? Nem leltem benne örömömet. Már betörni sincs kedvem, hisz így is kezes volt. Nem azért, mert muszáj volt megtennie, hanem mert meg akarta tenni. Talán nem is kellene igába hajtanom. Talán elég nagy ember vagyok már, hogy megengedhessem magamnak, hogy jól tartsak egy asszonyt. Hogy ne kelljen eladnom, hanem nálam maradhasson, és a saját szám íze szerint bánjak vele, ne úgy, ahogy velem bántak, vagy ahogy elvárták tőlem.
Miért ne maradhatna nálam? Miért ne lehetne az enyém? Tényleg elterelné a figyelmemet a harcról? Vagy csak megédesítené az estéimet? Elég pénzem van, hogy etessem és ruházzam, Jamelnek pedig jól jönne a segítség a ház körül.
Ez a lány tegnap az én asszonyom lett, akkor is, ha nem engedtem belé a magomat. Ő akart azzá válni, ő akart itt maradni velem. Miért ne emelhetné az én házam dicsőségét? Miért ne szerethetném őt?