Gladiátor 24.

24. Aria

A kardja a combom belsejéhez közelít, megfeszülök a rémülettől.

– Ugye nem akarsz megvágni? – kiáltom.

– Nem fogok fájdalmat okozni – duruzsolja Kael. A penge oldala hidegen éri a bőrömet, végigsimít a térdemtől egészen a combtövemig. Nyöszörgök a félelemtől, de Kael meg sem hallja. A kardot a tenyere követi, felmelegíti vele a vas hidegjét. Lüktetek az érintésétől, a testem többért rimánkodik. Kael kardja ekkor a szemérmemhez ér, a másik kezével megragad egy apró fürtöt, és egyszerűen levágja. Megdöbbent vele.

– Ereklye – szól büszkén, majd egy kis bőrtasakba teszi, amit az ágy mellé dob. – Szerencsét hoz majd a harcban.

Nem felelek. Erre a kijelentésre nem tudok. Kael ekkor magasra emeli a kardját, én eltátom a számat, néma sikolyt formálok vele, még hallom, ahogy azt suttogja: „nem bántalak”, de már nem látom, mit tesz, mert a szememet önkéntelenül hunyom be, ahogy a kard közelít az arcomhoz. Nem sokkal a fejem mellett fúródik az ágyba. Az egész testem feszül a rémülettől, a láncok azonban nem engednek. Kael meleg tenyere végigsimít, az ölemtől a nyakamig, majd megállapodik a torkomon. Nem szorít, egyszerűen csak megfog, de így is borzongok tőle. Ha akarná, most elzárhatná a levegőm útját.

Megérzem őt odalent, a rejtekemnél. Összeránt az izgalom, kéjes hullámként terjed szét a hasamban.

Megtörténik. Megteszi. Nem leszek már papnő. Világi asszonnyá válok egy gladiátor oldalán.

Kinyitom a szememet, Kael szúrós, ádáz tekintetével találom magam szembe. Azok a sötét szemek hamarabb öklelnek fel, mint a dárdája. Az ajka elnyílik, ahogy a bejáratomhoz illeszti magát, a fogait összeszorítja. Beljebb halad, tágítani kezd, de hamar megakad.

– Érzed? – súgja bódultan. – Ez a szüzességed. – A hüvelykujjával megcirógatja a nyakamat. Kijjebb húzódik, majd óvatosan lök egyet rajtam, odalent megfeszül valami bennem. Tágulok, beljebb engedem Kaelt. Közelinek érzem magamhoz, veszedelmesen közelinek, de ettől csak jobban vágyom őt. A szívem vágtázik, az ereimben zsibong a vér, újabb lökést kapok tőle, ami megint feszülő ellenállásba ütközik.

– Gyengéd szeretnék lenni – dünnyögi szánakozó arccal. – De kell nekem a véred! – Hirtelen rám ereszkedik, az ajka az enyémre tapad, csókba fojtja azt a hatalmas, durva lökést, amivel végre utat tör magának. A szájába sikoltok a fájdalomtól, azonban az közel sem olyan szörnyű, mint amire számítottam. Újra mozdul, ki és be, ki és be, egyre gyorsabban, miközben csókol, hogy elcsitítson, elterelje a figyelmemet arról, ami odalent történik velem, de ez képtelenség, nem tudom őt nem érezni, nem akarom nem érezni, hisz egyre mélyebbre halad, teljesen kitölt, finoman siklik bennem, hullámzó gyönyörrel tölt meg.

Egyetlen pillanatra áll meg, teljesen kihúzza magát, elégedetten nyugtázza a látványt.

– Vérzek? – kérdem ijedten.

– Igen – feleli diadalmas vigyorral.

– Nagyon?

– Csak amennyire kell – súgja, majd ismét csókkal tapasztja be a számat, visszanyomul belém, és gyorsít. A mozdulatai finomak, de határozottak, az egyik keze még mindig a nyakamon pihen, a másik azonban a mellemmel játszik, markolja, dörzsölgeti, tovább fokozva a kéjt a hasamban. Meredeken közelít az a különös kéjhullám, ami szökőárként mosott el este, ami után alig bírtam megállni a lábamon, csak remegtem és isteni világosságban éreztem magamat. Hirtelen teljesen biztos vagyok benne, hogy Kael megint el fog juttatni arra a mennyei pontra, és ezúttal ő is ott lesz velem, együtt teljesedünk be, és ez valamiképp nem a szertartás része. Ez nem fontos az istenének, ez Kaelnek fontos, ugyanis minden kis nyögésemre reagál, fokozza a tempót, ott simogat, ahol a legjobban válaszolok rá, úgy csókol, mintha csak így tudnék tovább létezni. Az áradat pedig közelít, elér, melegen temet be, megfeszülök tőle, amitől Kael felordít, markol, rimánkodik a szorításomért. A hullám elsodor, és az utolsó gyönyörűséges pillanatban Kael kirántja magát belőlem. Forró folyadék árad szét a hasamon. Döbbenten nyitom ki a szememet. A magja az? Nem belém engedte?

– Miért? – kérdem elhalón. Kael lihegve rám ereszkedik, összeroskad.

– Mit miért? – Az arcát a hajamba fúrja, beszívja az illatomat.

– Miért nem engedted belém a magodat?

– Mert az gyereket csinálhat neked.

Rossz érzésem támad. Eddig egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy gyerekem születhet a nászból. Akkor most miért vagyok mégis csalódott, hogy Kael nem akarja? Csupa szívszorító mögöttes jelentést sejtek. Elvégre a rabja vagyok, ő pedig talán nem akar fattyút. Talán a gazdája elvenné tőlünk a gyereket. Vagy egyszerűen csak zavarja a tény, hogy ő gladiátor, és bármikor meghalhat, kiszolgáltatva a babát a világnak?

Nem mondom ki egyik gyötrő kétséget sem. Hallgatok, a testem ellazul, de a lelkemben vihar tombol. Asszony lettem, de milyen asszony? Rab vagyok, akitől a fogvatartója nem akar gyermeket. Nem akar még egy kiszolgáltatott lelket hozni ebbe a világba.

Kael megsimítja az arcomat.

– Élvezted – jelenti ki büszkén, majd elkezd eloldozni. A szertartásnak vége, és ha mást nem is, a végtagjaimat felszabadítja. Lekerülnek a bilincsek, de a testem nem mozdul. – Aludjunk, kis galamb – suttogja bágyadtan. – Holnap korán reggel van egy kis elintéznivalóm.