23. Aria

– Nem okozok fájdalmat – suttogja Kael, miközben a fejem felé feszíti a kezemet, és megbilincsel.

– Miért csinálod ezt? – kérdem elhaló hangon. Fogalmam sincs, mi történik velem, de az ellenállásom sokkal kisebb, mint hittem volna. Egyszerre félek, és akarom, hogy megtörténjen.

– Már mondtam. – Kael bilincsbe zárja a bokámat, és az ágy lábához rögzíti. Terpeszbe kényszerít vele. Kitárulok előtte, a bensőm lüktetve várakozik odalent. Alig tudom elhinni, hogy felajz, ami történik. Áldozati állattá válok épp, van benne valami különös, szakrális és bensőséges, hogy egy rituálét akar végrehajtani rajtam. – Ha más isten papnőjét igázom le, azzal tisztelem a sajátomat. Varkund megjutalmaz érte az arénában, győzelmet hoz nekem. Gladiátor vagyok, Aria, ebből keresem a kenyeremet. Szükségem van egy harcos isten védelmére, ha életben akarok maradni.

Nyelek. Keresem magamban Diana hangját, de nem jön. Abban az erdőben, álmomban azt mondta, a vágy, amit Kael irántam táplál, a hatalmam felette.

– Ha nem lennék papnő, akkor is megtennéd? – szegezem neki a kérdést. Kael megtorpan a mozdulatban, szinte megfagy.

Egy pillanatig csak hallgat, méreget, majd összefonódik a tekintetünk.

– Nem így tenném meg – feleli végül lágyan. A szája széle megrezzen, az ajkába harap, hogy elnyomja az apró mozdulatot, de ezzel egy időben a dárdája rezzen meg. A teste nem tud nekem hazudni, itt nem csak egy rituáléról van szó.

– Hanem? – Alig hallom a saját hangomat. Az izgalom felerősödik bennem, és elnyomja a félelemet. Még soha nem gondoltam magamra úgy, mint nőre, mint egy férfi vágyának tárgyára.

– Most is igyekszem úgy cselekedni, hogy neked is megmutassam, ez nem kínzás, hanem öröm. Ha nem lennél papnő, kényeztetnélek.

– Ha megteszed velem, már nem leszek papnő – felelem halkan. Kael szeme megvillan. Az arca fintorba rándul. Rosszat mondtam?

Összehúzza a szemöldökét, mintha vívódna magában.

– Mi a baj? Csak a tisztaságom van a kedvedre? Ha elvetted, már nem lelnéd bennem örömödet?

– Nem erről van szó – feleli sietve Kael. Szinte mentegetőzve.

– Akkor? – Már bátrabban szólok, annak ellenére, hogy minden eddiginél kiszolgáltatottabban fekszem előtte. Megláncolva, szétvetett lábakkal, kitárulkozva neki.

– Egyáltalán miért kérdezed ezt tőlem? – Kael a combom közé ereszkedik. A hangja ingerült, de a mozdulatai lágyak. Az állát a hasamra engedi, megpihen rajtam, miközben végig a szemembe néz. Kellemes a közelsége, de a kitérő válasza nem hagy nyugodni.

– Szeretném tudni, mire számíthatok. Itt fogok élni veled, a szolgád leszek. Szeretném tudni, hányadán állunk majd a ma este után.

Kael szemöldöke gondterhelt ráncba szalad.

– Szeretnél itt maradni velem? – kérdi hirtelen.

A kérdése megfagyaszt.

– Van választásom?

Kael hosszan, ingerülten fújja ki a levegőt. A lélegzete végigszánt a hasamon, fel egészen a mellemig és nyakamig.

– Nincs – pattan fel hirtelen, és felkapja az ágya mellől a kardját. – Most pedig megháglak.