15. Senna

Az a pár falat arra volt elég, hogy felkeltse az éhségemet. Nem a kimerült, közönyös éhezést. A vad farkasétvágyat, ami üvölt bennem, hogy ételhez jussak. A hasam korog, szédelgek, a fejem fáj és kóvályog. Ennem kell. Nem lehet. Nem törhetek meg. Nem fogadhatom el a sorsomat. Nem vagyok rabszolga. A testemet talán használhatják, de a lelkemet meg kell őriznem.

Diana istennő, segíts meg!

Vacsora óta fohászkodom hozzá, mormolok, könyörgök, csodát várok!

Tudom, hogy vétkeztem, de a földi valóm tette, én pedig több vagyok ennél. A lelkemet akarom megóvni Kaeltől. Mindentől, amit ő jelent. Mocsok, kísértés, nyers férfierő, ami elragad és az alvilágba visz.

Most azonban csak a testemet képes megragadni. Végzett a vacsorával, bőségesen öblítette le borral, a fejébe szállt, és ez megrémít. Azt mondják, a részeg férfi kiszámíthatatlan, mindennél veszélyesebb.

Kael ejtőzik egy darabig, nem szól. Hirtelen pattan fel a székről, a derekamnál fogva kap el, a vállára vet, a szoba meglódul velem, a tógám felcsúszik. Pucérrá teszi a fenekemet, amibe belemarkol, és úgy visz át egy másik szobába. Durván vet az ágyára. A szívem vágtázik, a sarokba húzódom a durva len lepedőn. Puha prémet tapintok a kezem alatt, a hátamat a hideg falnak vetem.

Kael egyetlen mozdulattal veti le a tógáját, a dárdája rám mered. Sikoltani támad kedvem, de a hang elhal a torkomban. A fejemben mormolom tovább az imádságomat, amíg ő átmászik az ágyon, mint egy éhes oroszlán, egyenesen felém tart, megragadja a bokámat és végigfektet.

Végre felszakad belőlem az a sikoly.

Üvöltök, ahogy a torkomon kifér, nem érdekel, mi lesz a következménye! Dianát szólongatom, reszketek, folyik a könnyem, forog velem a világ.

– Ne! – sikoltom teli torokból, ahogy lerántja a ruhámat. Lemeztelenít. Ismét. – Ne!

Nyüszítek, szűkölök, mint a kutya, amivé tenni akar.

Nagy levegőt veszek. Próbálom lecsendesíteni az elmémet. Dianával kell maradnom. Legalább a gondolataimban vele kell maradnom, akkor is, ha megtörténik.

– Nem fogod egykönnyen megadni magad, igaz? – morogja réveteg tekintettel Kael.

Csak bámulom. Miről beszél? Miért adnám meg magamat, bárhogy, bármikor?

– Nem! Nem fogom! – üvöltöm teli torokból.

– Ostoba vagy, Senna! Örülnöd kéne a kegyeimnek! Ma elszöktél tőlem! Ezért bárki más megbüntetett volna, de én megfürdettelek, gyönyört okoztam neked, és még meg is etettelek! Te pedig… – Felettem térdel, a tekintete fel-alá jár rajtam. Tetszik neki, amit lát. – …ellenszegülsz.

– Nem tehetek mást!

– Ha nem lennél papnő, akkor élveznéd?

Megfagyok. Nem tudom, ki lennék, ha nem lennék papnő. Nem tudom, élvezném-e. Kael felettem tornyosul, csupa izom, a fallosza hatalmas, de nem csak félelemmel tölt el. Furcsa, beteges kíváncsiság ülte meg az elmémet, mióta a kezemben tartottam. Forró volt, selymes, lüktető. Valamiért addig azt képzeltem, hogy valóban olyan, mint egy fegyver. Hideg, kemény, mint a kő, talán még éles is valami módon. Valóban úgy képzeltem, mintha kést döfne belém. De az érintések, amiket ma megtapasztaltam, másról meséltek.

– Nem. – Felelem végül. – Akaratom ellenére vagyok itt.

– Üdvözöllek Rómában! – kiált rám cinikus haraggal. Hát persze. Hisz ő is rabszolga. Csak most épp kényét-kedvét lelheti bennem, mert megengedték neki.

– Nem akarom, hogy megbecsteleníts! – sikoltom minden erőmmel, ami még bennem maradt.

Kael arcán veszett düh fut át.

– Fordulj az oldaladra!

Belém fagy a levegő. Meg fogja tenni. Nem veszek részt benne. Akkor sem, ha összezúzza minden csontomat az engedetlenségem miatt.

Nem mozdulok. Kael megelégeli. Rám veti magát, iszonyatos súlya van, forrón temet be, a keze megragadja a vállamat, durván fordít az oldalamra, magához ránt.

Fohászkodom, összeszorítom a szememet, a fogamat, de a testem egyetlen apró, vad hullám kíséretében újra elárul. Belém fog hatolni. Megbecstelenít, és a legszörnyűbb az egészben, hogy én kíváncsi vagyok, milyen érzés.