7. Kael
Senna lesütött szemmel lépdel velem haza. Kétlem, hogy máris betörtem volna, de ahhoz kellőképpen megszorongattam, hogy mára kimerítsem. A nap lassan leereszkedik a Fórum csarnoka alá, épp a szemünkbe tűz. Valóságos rivaldafénybe állít minket. Minden rajongóm láthatja, hogy új rabszolgám van, méghozzá egy papnő. Nagy nap ez a mai, hatalmas győzelmet arattam, és ezt illik megünnepelni.
Jamel már a kapuban vár minket. Valószínűleg a vacsora és a fürdő is kész van. Belépünk a kertembe, azonban a kaput átlépve Senna megmakacsolja magát. Rángatnom kell a pórázát, hogy kövessen. Megrémült, hogy megérkeztünk? Nem kell aggódnia. Nem marad itt sokáig.
– Mozgás! – mordulok rá, és nagyot rántok rajta. Felnyög, a nyakához kap. Talán túl durva voltam? Nem akarok neki sérülést okozni. Akkor még rosszabb áron fog elkelni. – Gyerünk! Ma már úgysem kapsz vacsorát a szökés miatt, de ha most nem viselkedsz rendesen, a holnapi ételedet is elfelejtheted.
Senna szúrós, könnybelábadt szemmel bámul. Fogalma sincs még, mit jelent rabszolgának lenni. Megteszem neki azt a szívességet, hogy megtanítom neki. Csak akkor adom el, ha már betörtem, és biztos vagyok benne, hogy nem keveri magát bajba.
– Miért nehezíted meg a dolgodat? Miért akarod, hogy keményebb legyek veled, mint szükséges?
Valamit elmotyog az orra alatt. Nem értem tisztán. A hangja vékonyka, selymes, biztosan csodálatos énekhangja van. Úgy hírlik, a papnők mind gyönyörűen énekelnek. Néha elgondolkodom, hogy talán nem kellene továbbadnom rajta, de semmi szükségem még egy éhes szájra. Jamel éppen elég.
Sennát fürdőbe vezetem. A víz meleg, csodálatosan illatozik a gyógynövényektől, amiket Jamel belefőzött. Olívaolajat és kenőcsöket készített ki, hogy Senna elláthassa a sebeimet és bedörzsölhesse a bőrömet. Szeretném hasznát venni, amíg itt van, a lehető legkellemesebb módokon.
Még mindig a koszos, poros rongyát viseli, amit Dravon szétszaggatott rajta, és épp csak eltakarja a mellét. Nem maradhat rajta.
– Vetkőzz! – parancsolok rá a dézsa mellett állva.
Elkerekedik a szeme, reszketni kezd, én azonban biztos vagyok benne, hogy jobb, ha hamar túlesik az első esténken. Nem akarok benne hiú reményeket táplálni. Az új világában nem lesz lehetősége ellenszegülni, dönteni, időt kérni. Nem feleség lesz, hanem szolga. Minél tovább húzzuk a belátás pillanatát, annál nehezebben emészti meg, hogy többé nem rendelkezik a teste felett.
Senna ácsorog a gyógynövényes gőzzel teli szoba közepén, a poros, sebes lábfejét bámulja. Nem szól, nem mozdul.
– Én csináljam? – kérdem hűvösen.
Egy könnycsepp hullik a padlóra. Ebből elég! Odalépek, megragadom a koszos rongyokat, egyetlen rántással húzom le róla. Elengedem a csuhát, az a padlóra hull. A bőre még fehérebb, mint hittem. Sima, vékony, kék vénák rajzolódnak ki a hasán, nyakán és mellén. Úgy fest, mint a legkiválóbb márványból készült templomi szobrok. Ólmos mozdulattal emeli a kezét a melléhez, átkarolja magát. Meglep, hogy nem a szemérmét takarja el, bár talán úgy gondolja, azt elfedi a szőrzete.
– Nincs értelme – tájékoztatom, azzal megragadom a karját. Ellenáll, de túl gyenge, könnyedén fejtem le a karját a kebléről. – Állj vigyázzba! – Egyáltalán tudja, mit jelent az?
Senna még mindig a padlót bámulja, potyognak a könnyei, a keze lassan emelkedik fel ismét a melle elé.
– Azt mondtam, hogy nem! – üvöltök rá teli torokból. Beleremegnek a falak, a szűz összerezzen, hátrál. Nem kárhoztatom érte. Az ösztönei vezérlik. A félelem eltompítja az eszét, a rendet nem tudja, nincsenek jó válaszai. Azt teszi, amit bárki tenne a helyében. Azt teszi, amit én tettem, amikor elvittek.
Segítek neki.
Megragadom a hajánál fogva – vigyázva, meg ne tépjem, ahhoz túl szép. A dézsához rántom, felkapom a könnyű, törékeny testet és a vízbe hajítom. Az szétfröccsen, eláztatja a padlót, még a falakra is jut belőle. Senna sikolt, aztán elmerül, köhögve-prüszkölve tör a felszínre.
– Ne takargasd magad többet. Soha! Nincs jogod hozzá – jelentem ki, azzal levetem a tunikámat és bemászom mellé a dézsába. A türelmem vészesen fogy. Éhes vagyok és felajzott.