Gladiátor 3.

A köpeny a lábam előtt hever, de inkább lennék anyaszült meztelen a teljes kolosszeum szeme láttára, minthogy hozzáérjek a gladiátor holmijához. A szakadt rongyaim éppen eltakarnak még. Egyébként sem értem, miért dobta be Kael a ruháját. Máris a tulajdonának tart? A düh megkeseríti a szívemet. Hogy van mersze?

A bíró végre előlép, hogy intsen a csata kezdetéhez. Görcsösen markolom a csuhámat. Várok. Legyen már vége! Csak legyen már vége!

Ha Kaelnek kell megnyernie, akkor tegye, kaszabolja le a másikat, aki szétszaggatta a ruhámat, aztán vigyen, csak a ketrecből kerüljek ki! Nem vagyok állat, nem tarthatnak itt!

– Üdvözlégy, császár, a halálba indulók köszöntenek téged! – kántálja Kael és az ellenfele, amikor a bíró jelt ad. Fagyottan figyelem, ahogy a gladiátorok felemelik a pajzsukat és kardjukat, majd furcsa körtáncba kezdenek. A két kolosszus kerülgeti egymást, először csak lassan.

Talán be kellene hunynom a szememet, és akkor nem látnám a kiserkenő vérüket. Iszonyodom a gondolattól, hogy végig kell néznem, mire képes az arénában a leendő gazdám. A testem következő ura. Nem akarom látni, hogyan kaszabol le egy másik embert, aki kétszer akkora, mint én. Akkor túlságosan pontos elképzelésem lesz, mire lenne képes velem, ha hazavisz.

A kardjuk szentségtelen eszköz, és furcsán hasonlít arra, ami… a lábuk között van. Mindkettővel döfni lehet, és számomra mindkettő egyfajta halált jelent. Szívem szerint a valódi kardot választanám: tisztán halnék meg és lépnék be a holtak birodalmába. De nekem más sorsot szántak a rómaiak.

Diana istennő, segíts meg! Kérlek, ne hagyd, hogy egy gladiátor szajhája legyek!

Talán ha ma mindketten meghalnak, akkor engem az oroszlánok elé vetnek. Meg tudnék békélni azzal a véggel.

Kael csap először, a penge élesen csattan az ellenfél pajzsán.

A plebsz állva ünnepli a küzdelem kezdetét. Dravon valósággal ledobja a pajzsáról Kael kardját, azonban ő egyből iszonyatos erővel sújt le. A másik megremeg, de eltávolítja, rajta a sor, hogy lesújtson.

Szédelgek, imádkozom, hogy elájuljak, mert képtelen vagyok nem nézni, ami történik. Átkozottul közel vannak hozzám, pár méterre, és az ösztönös részem sivalkodik, hogy maradjak talpon, hátráljak, ha kell, mert kard van náluk, óriási, nehéz kard, amivel ha felém sújtanak, vagy csak kirepül a kezükből, levágnak vele.

Kael több csapást is kivéd, hihetetlen fürgeséggel mozgatja a hatalmas testét. Könnyed, ruganyos, mint az őzbaknak. De a támadásai… azok aljasak. Megkerüli a másikat, egyetlen másodperc előnyt szerez, és lecsap. Megvágja. Vér fröccsen, összerándulok a látványra, el sem hiszem, hogy ez tényleg megtörténik, forog velem az aréna, a rácsoknak vetem magam. A seb tátongó, az ellenfél karja csontig nyílik fel. Szorítom a rácsokat, izzad a tenyerem, a láncaim a húsomba vájnak. Megtette. Tényleg megsebzett egy másik embert. Ostoba vagyok, hogy ez megdöbbent, hisz ezért jöttünk ide, és még ostobább, amiért sikoltok, de mindegy, mert az ováció elnyomja.

Becsukom a számat, fáj a torkom az üvöltéstől.

Az ellenfél tántorog, spriccel belőle a vér, a homok felszívja, nekem patakokban folyik a könnyem. Zihálok, ordítom, hogy ne, de senki sem hallja, és Kael újra lecsap, ezúttal a másik vállát találja el, ott is mélyre vág, a férfi vértje félig leválik róla, hátrál, de késő.

Kael kardja a hasfalába hatol. Felvágja. Ennyi vért még soha életemben nem láttam, és csak folyik és folyik, nem akar elfogyni, pedig a másik gladiátor már térdre rogy, majd végre beledől a homokba, hogy annak a szomját oltsa az utolsó cseppekkel.

Kael odalép. Arra számítok, hogy valahogy segít, vagy csak körbejárja, de ehelyett a kardjával a haldokló hátába döf. Az még egyszer megrándul, a feje felemelkedik a homokból, vér bugyog a szájából, majd megremeg, és végérvényesen visszahanyatlik a homokba.

Sav kúszik a torkomba, a mellkasom kontrollálatlanul emelkedik és süllyed, a szívem ki akar törni belőle. A rácsot szorítom, fájnak az ujjaim, a hátamba mélyed a vas.

Kael a halott hátára tapos, leveszi a sisakját, megemeli, integet vele a plebsznek, akik üvöltenek, de én már alig hallom a fülem csengésén keresztül, a szemem előtt sötét foltok táncolnak. A nyertes gladiátor elrakja a kardját, megindul felém.

Nem!

Nem, ez nem történhet meg! De ő jön, menetel, az arca kifejezéstelenül hideg és kemény, egyedül a szeme csillog attól az állatias agressziótól, amivel az előbb kioltotta egy másik ember életét, és most engem akar. Magának akar!

Diana istennő, ne hagyj magamra!

Szűkölök, ahogy a ketrec ajtaja kinyílik. Alulról mozgatják, máskor állatokat tesznek bele, most engem, a leigázott föld elrabolt papnőjét, aki mától egy gladiátor szajhája.

Ő pedig megáll a ketrec bejáratánál, felkapja a köpönyegét, nekem nyújtja. Nem mozdulok.

Kinyújtja a másik kezét, úgy, ahogy a állatoknak szokás, ha magunkhoz akarjuk őket csalogatni. Besüppedek a rácsok közé, nem akarom, hogy megérintsen a mocskos, véres, gyilkos kezével. Nem akarok az asszonya lenni, a testemet átengedni neki, nem fogom kibírni!

Aztán ismét megkeményíti a vonásait. Betör a ketrecbe, a köpönyegébe csavar, megragadja a derekamat, kiránt a homokra. Vér és izzadság bűzét keveri fel minden mozdulata, a szorítása kemény.

Diana istennő, miért hagytál el?

A vállára kap. Megszédülök, forog a világ, a tömeg moraja, gúnyos kacaja, rikoltozása átjár. Most győzték le a templomomat.

Kael pedig ma este fogja.