4. Senna
A kolosszeum félhomályos folyosójára lépve Kael a talpamra állít. Deszka reccsen alattam, de alig hallom a tömeg beszűrődő őrjöngésétől. Jön a következő csata, a plebsz üdvrivalgásban tör ki, engem pedig már el is felejtettek. Ennyit ért nekik a sorsom: pár pillanatnyi izgalom, nekem a végzetem, ami egy gladiátor rabnőjévé tett.
Kael bőre csillog a fáklyák ingatag fényében, mellizmai feszülnek, akár két sziklatábla, vér és por lepi őket.
Szűkölve hátrálok tőle, de a láncok a bokámon megakadnak valamiben a padlón. Kibillenek az egyensúlyomból, a szívembe rettegés hasít, el fogok esni, a mocskos szalmába hullok, ő pedig máris rám veti magát!
Azonban nem ez történik. Mielőtt elvágódnék, ő megragad és ismét talpra ránt.
– Ne érj hozzám! – rivallok rá. Értetlenül bámul, a szája szélén kis mosoly jelenik meg. Megragadja a csuklómat, egyenesen a láncaimon, a tenyere durva, forró, ragacsos. Az ösztönöm visítva követeli, hogy meneküljek, rángatni kezdem magam, de csak annyit érek el, hogy a láncok belém vájnak. A küzdelem hasztalan, Kael bábként mozgat, egy fáklya alá vonszol, hogy úgy vizsgáljon meg. Undorral követem a mozdulatait, és most tűnik fel, milyen mélyen vághatott belém a fém. Vörös és lila zúzódások borítják a csuklómat, helyenként felszakadt a bőr is.
Kael a fejét csóválja, szigorúan néz a szemembe. Rosszallja, hogy menekülni akartam? Mégis mit kellett volna tennem? A keserű, reménytelen düh elönt, összeszorítom a fogamat, a szemem ismét megtelik könnyel.
– Ne szökj! – mordul rám furcsa kiejtéssel. Ezek szerint tud latinul, bár nyilvánvalóan nem az anyanyelve.
– Nincs jogod! – üvöltöm. – Diana istennő papnője vagyok! Nincs jogod…!
– Megnyertelek – jelenti ki elégedetten. – Az enyém vagy. Engem szolgálsz mától! – artikulálja furcsán. Még jobban szorít a mellkasom, nem bírom ki, nem, ez nem lehet! Nem engedhetem át magamat, nem törődhetek bele, hogy bemocskoljon! Üvölteni akarok, beleordítani az arcába, de a hang bennem reked. Megbénulok.
– A láncok… – keresi a szavakat – nem kellenek már. Ha szökni próbálsz, azzal véged! Egy pillanatig sem éled itt túl nélkülem.
Remegve figyelem, ahogy a hatalmas mancsai kiszabadítanak a béklyókból. Apró és fehér vagyok hozzá képest, a karom harmadolyan vastag sincs, mint az övé. Magasabb nálam, közel egy fejjel, és akkora, mint egy oltárszobor. Összeprésel a félelem a felismeréstől.
– Nem szöksz! – mordul rám, miközben letérdel, hogy a bokámat is kioldozza. A szorítás enyhül, de az érzés, hogy undorító vérrel és izzadsággal dörzsöli be a lábamat, beleragasztja a porba, beborít, összemocskol – egyszerűen elviselhetetlen.
Mi lenne, ha szöknék? Mi a legrosszabb, ami történhet? A szüzességem még megvan, az istennő iránti kötelességem, hogy az utolsó csepp véremig őrizzem.
Kael előttem térdel, felpillant rám, ahogy az utolsó huroktól is megszabadít. Reakciót vár? Hálát? Beleegyezést? Vagy csak szeretné látni a megkönnyebbülést az arcomon, hogy érezze a hatalmát felettem?
Egyiket sem fogja megkapni!
A lábam remeg, akár az újszülött őzé, de az utolsó erőmet összeszedve meglendítem a térdemet, és egyenesen a sisakja orrvédőjén találom el. Üvölt, a feje hátra bicsaklik, én pedig sarkon fordulok és rohanni kezdek a hypogeum belseje felé.
– Ezt megbánod! – bömböli a visszhangzó folyosóba. A léptei máris mögöttem döngenek. Minden erőmet beleadom a futásba, a sötétséget veszem célba, ott talán könnyebb elrejtőzni, de a rettegés bénítóan csavarja össze a zsigereimet. Ha elkap, meg fog büntetni.