Gladiátor 2.

A szűz csuhája szétszakad, vörös düh önti el az elmémet a látványra. Dravon nem érhet hozzá! Nem gyalázhatja meg az egész kolosszeum szeme láttára! A papnő az enyém!

Előrántom a kardomat, Dravon felé török. A bíró még nem adott jelt, így nem kaszabolhatom le, de a fenyegetésem egyértelmű. Kissé meghátrál, ám a vigyora kihívó marad. Azt hiszi, van esélye ellenem, azonban nagyot téved.

Vetek egy pillantást a papnőre. Szánalmasan takargatja magát a szétszakadt rongyban, az arcán könnyek csorongak le, egész testében reszket. A kis galamb. Levetem a vállamról a köpönyegem, behajítom a rácsokon át. A fehér lábak előtt éri a homokot. A szűz rábámul, Elhúzódik tőle. Inkább viseli a szakadt holmit, amiből éppen csak nincs kint a melle? Makacs jószág, de az én kezem alatt megszelídül majd. Be fogom törni. Diana papnője, az ő szűz vére különleges áldozat Neit számára. Fel fogom kenni vele magam, akár egy oltári szobrot, méghozzá a legnemesebb részemen. Neit örvend majd, ha egy római isten fölé kerekedhet általam, a hű szolgája által.

Dravon türelmetlenül vicsorít rám, ismét a ketrec felé oldalaz. A szűz és közé állok, ő meglendíti a kardját, de nem mer felém sújtani vele. A bíró még mindig nem adott jelt,  a plebsz túl jól szórakozik az előjátékon. A kardomat a rácsokon húzva járom körbe a ketrecet, a penge szikrákat hány. Megjelölöm a területemet. A szűz az enyém.

Meg fogom nyerni.

Úgy akarok megmártózni benne, mint egy szent fürdőben. A legcsodálatosabb díj, amit valaha felajánlottak nekem. Szőke, hófehér, törékeny kis galamb. Reszket a látványomtól. Pedig a sorsát nem kerülheti el.