Gladiátor 1.

Lánc húzza a karomat, összeroppanok a súlyától. A plebsz őrjöngése betölti az arénát. Zeng, akár az istenek haragja, széthasítja a koponyámat.

Diana istennő, segíts meg!

Reszketek. Állok a poros küzdőtér közepén, egyedül a ketrecem rácsai választanak el a gigantikus tértől, ahova nemsokára belépnek… ők. A gladiátorok.

A gyomrom összerándul még a gondolatra is, hogy ilyen borzalmas közelségben kell lennem velük. A tisztátalanokkal. A mocsokban.

Könny szökik a szemembe, összeránt a zokogás. Az arcom már sós, ragacsos a rengeteg sírástól, a nap is csak azért nem égeti, mert a fogvatartóim nem akarják. A szenátor nem akarja. Szépen kellek, zsengén, fehéren – hisz ma én vagyok a főnyeremény.

Diana úrnő, tisztaság istennője, segíts meg! Neked áldoztam az életemet, a testem a tiéd! Könyörgök, ne engedd, hogy egy gladiátor bemocskoljon!

Tönkre fognak tenni. Összetörnek, megnyomorítanak, de ami a legrosszabb: Diana istennőt sértik meg ezzel. Én papnő vagyok. Nem érhet hozzám férfi!

Az Élők kapuja kitárul.

Jönnek.

Behunyom a szememet, el akarom odázni a pillanatot, amikor szembesülnöm kell a sorsommal, de a tömeg őrült rivalgásba kezd, minden eddiginél hangosabban ordít. Teljesen körbevesz, szinte elsodor a ricsaja. Hirtelen a zaj összeáll, majd feldarabolódik, szótagokat formál, és lassan értelmet nyer számomra is, mit beszélnek. Azt kántálják: Kael.

Remegnek a rácsok, én szorosan behunyom a szememet, átölelem, elfedem magam, mert a könnyű anyag, amit rám adtak, áttetsző, és én az utolsó pillanatig óvni akarom Diana tulajdonát a mocskos férfiállatok pillantásától, különösen azétól, akit öldökléséért ünnepelnek.

Hallottam Kael hírét. Róma legjobb gladiátora. Rabszolga, akárcsak én, de ha ma nyer, hatalmat kap felettem. Használhat majd. Inkább ontanám a saját véremet, minthogy a testemet átengedjem neki, de a tömeg úgy ünnepli, hogy a hangjuk ott rezeg a csontjaimban: Kael, Kael, Kael!

Diana istennő, segíts meg!

Nyöszöröghetek, érzem, hogy rezegnek a hangszálaim, de nem hallom a hangomat, lassan belesüketülök a plebsz őrjöngésébe. Azonban a szemem még csukva. Őrzöm a mocsoktól, az utolsó pillanataim Dianának ajánlom.

Kael.

A föld megremeg körülöttem. Ez most nem a tömeg hangja. Érzem, hogy közel van, felém tart, a padlózat a homok alatt beleremeg a súlyos lépteibe. Ösztönösen nyitom ki a szememet, mintha lenne értelme, mintha el tudnék menekülni.

Felém tart kitartóan bámul engem. Iszonyatos kolosszus, vörös köpeny lobog mögötte. Soha hasonlót sem láttam még. Az izmai akár a bikáé, a bőre cserzett, mindenhol hegek szabdalják. Bőr vértet és sisakot visel, fekete haja izzadt fürtökben szökik ki alóla. Az arca… különös. Nem illik a többi részéhez. Akár egy szobor a szentélyben, amit finom művészek faragtak ki, hogy aztán a rómaiak eljöjjenek érte, és összezúzzák.

Pajzs és kard van nála, előrántja a hüvelyéből, a pengét végighúzza a rácsaimon. A ketrec oldalának lapulok félelmemben. Miért teszi ezt? Ez is szórakoztatja a tömeget?

Kael tekintete sötét, sóvár, mint az éhes farkasnak. Lakmározni akar belőlem. Minden ízemben remegni kezdek a pillantására, a testem elgyengül, szétárad benne a megadás. Valami undok, földi ösztön azt súgja, hajtsak fejet előtte, és akkor talán nem lesz durva, talán kíméletesen leli bennem a kedvét és épségben hagy. De nem hódolhatok be ennek a reménynek. Nem tehetek úgy, mintha elfogadnám, amit tesz velem.

Diana istennő, segíts meg!

Kael elteszi a kardját, benyúl a rácson, utánam kap, játszik velem, mint egy rémült kisállattal.

– Hogy mered?! – szakad fel belőlem, de én is alig hallom a hangomat. Talán nem is beszélünk egy nyelvet. Az ösztön nyüszít bennem, könyörög, hogy ne ágáljak. Kael nyerni fog, hazavisz, megbecstelenít – ez a sorsom. Talán ha kezes vagyok, ő sem lesz annyira durva, de… nem!

Ő csak áll, vigyorogva bámul engem, a tömeg üvöltözik örömében. A zsivajból újra kántálás formálódik:

– Nyerd meg! Nyerd meg! Nyerd meg! – Majd hirtelen ismét őrjöngesre váltanak. Kael mögött újabb harcos tűnik fel az Élők kapujában. Hatalmas, akárcsak Kael. Talán ő nyer. Nyelek.

Ránézésre egyikük sem tűnik könnyebb sorsnak, de Kaelnek híre van. Ha csak fele olyan barbár is az asszonyokkal, mint az arénában, akkor is bárki jobb végzetet jelent nála.

Az ellenfél a ketrecemhez tart, a Kaellel átellenes oldalon közelít meg. Középre húzódom. Nincs hova menekülnöm, ha akarnák, elég lenne benyúlniuk és könnyűszerrel elérnének. A plebsz ismét felzúg, a szavaikból azt veszem ki: Dravon.

Forgolódom, beleszédülök, összehúzom magam. Menjenek már el! Kezdjenk már csatába és hagyjanak engem békén!

De ők csak állnak, vigyorognak, Dravon látványosan megnyalja az ajkát, majd lassan körbesétálják a ketrecemet, mint két kiéhezett ragadozó. Toporgok, a pánik megfagyaszt.

Dravon benyúl, megragadja a csuhám szélét, le akarja rántani, lemezteleníteni engem. Az anyag reccsen, szakad, én erősen belemarkolok. Diana, segíts!