Dél-Zéika varózsái 4.: Natasha - Beleolvasó

Tartalomjegyzék:

    1. Nana

    Az ágyamon hasalok, iszonyatosan fáj a hátam. Az utolsó ütésnél valami elmozdult a helyéről. A reccsenést csak a testemen belül hallottam. A nevelőnőim ügyet sem vetettek rá, tovább akartak verni.

    A félhomályban látom, hogy libabőrös a karom. Éles fájdalom borzolja az idegpályáimat.

    Azután az ütés után fél másodperccel olyan erős kín hasított a lapockámba, hogy felvisítottam. Nem szoktam. Nem akarom, hogy lássák, ha megtörnek. De most muszáj volt. Muszáj volt, mert kárt tettek bennem.

    Repedt. Azt hiszem, megrepedt a lapockám. Nem vagyok egészen biztos, de ha picit fészkelődöm, akkor csillagokat látok. 

    Teletömtek gyógyszerrel, de nem vittek orvoshoz. 

    Nem lehet. 

    Úgy tűnik, hogy ezt a birtokot csak hullazsákban fogom elhagyni el. 

    Egy darabig nem mozoghatok. Nem ülhetek lóra, talán a szobámat sem bírom majd elhagyni, és ez kiborít. A fülemben visszahangzik Olympe szenvedélyes ordítása: „Megérte? Megérte, Natasha? Mondd, megérte?”

    Nem, nem érte meg. Nem lettem okosabb, de legalább Olympe és Léna jól szórakoztak. A szokásos színházat játszották. „Ez a te érdekedben történik. Alázatot kell tanulnod.” Az arcukon gonosz mosoly bujkált. Szeretnek megverni, megkötözni, bezárni. Beletelt egy évbe, mire rájöttem, de ma már a napnál is világosabb: ők ezt élvezik.

    A bűnöm annyi volt, hogy kutakodtam az interneten. Rengeteg kérdésem van, amire nem kapok választ. Húsz éves vagyok, és a tudásom a világról teljességgel haszontalan. Tudom, hogy mik az eukarióták és prokarióták, fel tudom írni a szerves vegyületek oxigénnel való égetésének általános egyenletét, fejből mondom Dél-Zéika történelmének összes fontos évszámát, de nem tudom, hogy mi van a kapunkon kívül. Nem tudom, hogy mennyit ér ötezer florin. Át tudom váltani euróra, akár fejben számolva is, de fogalmam sincs, hogy mit lehet ennyiért venni a boltban. Hat éves korom óta nem voltam boltban. Akkor zártak be ide. 

    Mélyet sóhajtok, és könnyek szöknek a szemembe a fájdalomtól. Nem a lapockám sajog. Majd’ meghasad a szívem. Nem akarok bezárva élni. Már annak is örülnék, ha tudnám az igazat. 

    Olympe és Léna váltig állítják, hogy odakint nem biztonságos. Elrabolnak, megerőszakolnak, eladnak. A sorrend nem felcserélhető. Valamennyi biztosan igaz belőle. Nézhetem a híreket, igaz, csak az egyik csatornán. A kormány tagadja, hogy szervezett bűnözés áll az emberkereskedelem hátterében. Magukat a bűncselekményeket nem titkolja, de egyszeri esetekről és kisebb bandákról számolnak be a hírek.

    Ez azonban nem igaz. Tudom, hogy létezik az Alfardo-klán. Az apám ugyanis a tagja.

    Vagy a tagja volt. Mennyi idő is telt el? Négy év? Igen, azóta nem láttam apát. Egyáltalán küld még nekünk pénzt, vagy már az örökségemből élünk? Soha nem látok pénzt, mióta bezártak ebbe a villába, amit nem jó szívvel nevezek az otthonomnak. Ha anya még élne, nem engedné, hogy így bánjanak velem. Vajon vannak még rokonaim? Bár tudnám, van-e még bárki odakint a lovacskámon kívül, akinek számítok!

    Lassan hatni kezd a sok fájdalomcsillapító. Egyre álmosabbnak érzem magam, és már nem sajog annyira a hátam. Talán így tudok majd holnap lovagolni. Ha én nem mozgatom át Talizmánt, akkor más sem fogja.

    Ásítanom kell. Hosszan, kényelmesen… Kezdek ellazulni. Furcsa. Furcsa ez a béke. A sötétség úgy borul rám, mint egy nagy fekete…

     

     

     

    A fájdalom azonnal felébreszt, mert megragadják a karomat. Ordítok, a lapockám annyira megsajdul, mintha kést döftek volna belém. Talán tényleg ez történt? Az ágy távolodik, a bokámat is megfogja valaki. A levegőben lógok. Visítás szakad fel a torkomból. A talpam földet ér. A testem nekicsapódik valakinek. Nem értem, és csak üvölteni bírok. Valami a számra tapad.

    – Hallgass el! – Férfihang mondja. Nem ismerem. Nem ismerem! Meresztem a szemem a sötétbe. Ketten vannak, maszkban. Az egyik a kezemet hátra csavarja, és áramütésként ráz meg a fájdalom. 

    – Ne hátra! – parancsol rá a másik. 

    – Mert?

    – Megsérült a háta.

    Ismernek! Tudják, hogy megvertek ma. A kezem előre lendül, és ragasztószalagot tekernek a csuklómra. A karom a mellkasomnak préselődik, a szívem annyira erősen dobog, hogy rázkódik az egész testem. Nem lehet, hogy most… Folynak a könnyeim. Nem! Vergődni kezdek, de leszorítanak. 

    – Katarina! Állj! – A férfi hangja robban a szobában. 

    Ismer. Én nem ismerem. Tudja az igazi nevemet, és ettől megfagyok. Felemel, megfordít, beleszédülök, a hasam a vállának csapódik, a lábam rángatózik, nincs hatalmam felette. A világ a feje tetejére áll, a vér a fejembe tódul, a bokámat megragadják, szorosan összekötik, és döngő léptekkel indulunk kifelé a szobából. Rázkódom, a fejem lüktet, a zsigereimet összepréselődnek. Megfagytam. Hol van Olympe? Hol van Léna? Honnan tudják ezek a férfiak, hogy ma megvertek?

    Elmondták nekik! Olympe és Léna elmondta! Ők engedték, hogy ez megtörténjen? Halottak? Vagy egyenesen ők adtak el?

    Egy izzadságcsepp a szemembe folyik, és csípni kezdi, a hajam az arcomra tapad. Minden fáj, de már csak belül üvöltök, süvít a vér a fülemben. Hányni akarok. Tudni akarom, hogy hova megyünk, de csak a sötétben száguldó fényeket látom. Azt hiszem, visítok, azt hiszem, elájulok.

    A levegő megváltozik. Friss, nyáresti levegő, ami beleég az agyamba. Hányok, és szétmarja a számat. Vissza kell nyelnem, és most őrülten nyáladzom. Senki nem lát? Visítok, szinte biztos, hogy visítok, de senkit nem érdekel. Meg fognak ölni. Meg fogok halni! A lábát látom, a csizmáját, mindene fekete. Gyors, túl gyors, és visszanyelem a torkomba szökő gyomorsavat.

    Benzin szagot érzek, és sűrűbb sötétbe, szúrós szőnyegre érkezem. Az autó ajtaja becsapódik, a motor már jár. A lendület előrelendít, és az arcom belecsapódik a mocskos padlóba. 

    Elindultunk. 

    Felülök, és meresztem a szememet. Nem látok semmit. Itt hátul nincs velem senki? 

    Furgonban ülök. Nekidőlök a falának, jeges, fémes. Az arcom ragad, tiszta víz vagyok, didergek, a szívem zakatol. Miért? Miért visznek el? Hova visznek? Honnan ismernek?

    Az apám miatt visznek el? Vallatni fognak? Én nem tudok semmit! A nevelőim miért engedték? Miért? Élnek? Összekucorodom, és figyelek. Ezt a nyomorult ragasztószalagot el tudom tépni. Ezt nem mondta el nekik Léna? Régóta nem kötöznek meg szigszalaggal, mert rájöttem, hogy kell eltépni.

    Talán nincs sok időm. Talán ki tudok ugrani. 

    Ez most nagyon fog fájni, de nem érdekel. Előre csúszom, hogy helyet hagyjak a kezemnek, a karomat a tarkóm mögé emelem, és teljes erőmmel lendítem előre és oldalra. A ragasztószalag szétpattan a csuklómon. Remek! Még megy.

    Alig érzem a fájdalmat. A bokámat már kézzel szabadítom ki. 

    Tapogatózni kezdek, bármi után, ami hasznomra lehet. Egy lyuk sincs az autó oldalán. A padlón nem találok semmit.

    Fékezünk, csak egy pillanatra. Az ajtóhoz ugrom, és amilyen halkan csak lehet, megpróbálom kinyitni. Nem megy. Hiába nyomom, meg sem mozdul. Tapogatom, keresek valami kilincset, zárat, bármit. 

    Az autó lassul, majd hirtelen változtat irányt. Beleszédülök.

    Valami robban, fülsüketítő. Lövés hangja? Az egyik férfi felordít. 

    Aztán elhallgat, és iszonyatos csend lesz.

    Pisztoly sült el, és most megállunk?

    Az egyik meghalt?

    Csak állunk.

    Egy percig csak állunk. Nyílik az egyik első ajtó, és hallom a férfi lépteit. Engem is le fog lőni!

    Felém tart, a hátsóajtóval babrál.

    Egy esélyem van. Az egész testem remeg, de nem érdekel. Nem akarok meghalni. 

    Nyílik az ajtó, odakint pokoli a sötét, de látom őt, látom a sziluettjét. Látom a maszkot, a  széles vállakat, a fegyvert a kezében. Nagyra tárja a ajtószárnyat, és én átugrom a karja alatt. A kezem, aztán a térdem csapódik a földnek, majdnem előrebukom, de felpattanok, és rohanni kezdek. 

    – Katarina! – Bömböl, az egész világ beleremeg. – Katarina!

    Rohanok, hallom a lépteit, letérek az útról, be a növények közé.

    – Katarina! Katarina!

    Rohanok, a levelek a lábamat csapkodják, az ágak pofonvágnak. Hallom őt, de távolabbról. Fut, néha megtorpan. Bizonytalan. Én csak menekülök, már semmit sem látok, semmit sem hallok, a talaj kiszökik a lábam alól. Ég az összes izmom, a tüdőm sípol, de nem érdekel. Katarina neve nagyon messziről hallatszik. Nem vagyok Katarina. Soha többet nem leszek Katarina.

    2. Neels

    Az új szobalány kiválasztása az utolsó dolog, amihez ma – vagy bármikor – kedvem van, de látnom kell, kit engedek be a családom otthonába. Minden embert, aki a birtokomon él, magam választottam ki, és ez így is marad.

    Cellynek persze nem tetszik, hogy vele tartok. Az én nagyszájú sógornőm azt hitte, ha elég korán bepakolja a kocsiba a babát, és a hátsó kapun lép le, akkor le tud rázni. Tévedett, és nyert magának egy fejmosást is. Fogalmam sincs, mit képzelt. Azt még megértem, hogy nem hagyja itthon a négy hónapos Héliát, ha egész napra kimozdul, de ilyen óvatlanságot nem fogok szó nélkül tűrni. Összehívtam egy rendes testőrséget, és azonnal beszálltam melléjük az autóba. A második autóba, ugyanis kettővel megyünk.

    – Hihetetlen, hogy tényleg csak Stefannal akartál jönni. Pofám leszakad, Celestina…

    Celly undok fintorral igazgatja el a takarót Hélián. Talán túl hűvös neki a légkondi? Egy kicsit állítok rajta.

    – Hányszor fogod még ezt elismételni? Ezek csak lányok.

    Csak lányok… Nem követem el többé azt a hibát, hogy alábecsüljem a lányokat. Az az életembe is kerülhet.

    – Csak lányok, akiket megmotoznak és leellenőrzik a hátterüket – teszi hozzá Celly a savanyú arckifejezésemet látva.

    – Jobban örültem volna, ha Hélia otthon marad – mormogom, és megsimítom az unokahúgom rózsás kis arcát. A közöttünk rögzített hordozóban fekszik, és egyre laposabbakat pislog. Lassan elnyomja az álom.

    – Szerintem te jobban örültél volna, ha én is otthon maradok – veti oda Celly.

    – A tényekkel nem tudok vitatkozni – felelem foghegyről. Celestina a szemét forgatja, és hallgat, de tudom, mire gondol. Túl óvatos lettem. Az utóbbi években elővigyázatosabb vagyok, mint valaha, főleg mióta az öcsém gyerekei megszülettek, és ismét kicsikkel élek egy fedél alatt. Látnom kell, kit veszünk ma fel.

    Hélia lehunyja a szemét, Celly pedig tüntetőleg temetkezik a mobiljába. Felteszem, az öcsémnek vagy az egyik barátnőjének panaszkodik rólam. Csinálja csak, ha ettől jobb a reggele. Rólam lepereg.

    Én is előveszem a telefonomat, és csekkolom, van-e valami hír az alfardóról, akire hónapok óta vadászunk. Semmi új, az embereim nem találtak nyomot. Így békésen hátradőlök és Vultur mellettünk elhaladó erdejét figyelem az autó ablakából. Paratölgyek, aleppói fenyők és olajfák ernyői alatt haladunk el, amik fakózöld takaróként futnak fel a környező hegyekre. Ez a sziget vad, a növényzete összezár, és kérlelhetetlenül tart ellen minden betolakodónak. Akárcsak a klánom. Lehunyom a szememet, relaxálok, hallgatom Cellyt, aki immár telefonál valakivel, ám nem figyelek a szavakra, összefolynak a terepjáró motorzúgásával.

    Mire észbe kapok Rosana vörösre és sárgára mázolt, cseréptetős épületei jelennek meg előttünk, és hirtelen fékezünk. Miért? Még nem vagyunk az úti célunknál.

    A hátsó ülésről csak az előttünk haladó terepjárót látom. A zsebemben megrezdült a telefon. Stefan az. Felveszem, és érzem magamon Celly kíváncsi tekintetét.

    – Igen? 

    – Leintett minket egy kiscsaj. Szerintem őt láttam tegnapelőtt Vittoróban, ugyanebben a szakadt cuccban.

    Ez furcsa. Vittoro innen két óra autóút, az viszont kizárt, hogy egy idegent elfuvarozott volna ide valaki a klánból.

    – Hogy került ide?

    – Amilyen vizes, szerintem átúszott – feleli Stefan röhögve. Én azonban nem találom viccesnek a dolgot. Különös az egész.

    – Lehet nála valami? Fegyver?

    – Tuti nincs. Rátapad a ruha, még egy zsebkés is látszana alatta, és még egy táska sincs nála. Ahogy nézem, alig áll a lábán.

    – Szállj ki, és nézd meg. A vonalat tartsd. Kicsit vidd oldalra, látni akarom – felelem, és közel hajolok az ablakhoz, Celly rádől a hordozóra, hogy ő is kilásson.

    A lány csapzott, hosszú, szőke haja már félig megszáradt, és hullámokban omlik le a derekáig. Egyből az jut eszembe, hogy milyen lenne összefogni a markomban, és végighúzni rajta a tenyeremet. Gyönyörű arca van, de olyan kifejezés ül rajta, mintha épp a halálos ítéletét várná. Nyomasztó. Szeretném látni a mosolyát.

    Szeretném hallani a sikolyát.

    Félretolom az ötletet. Ennek most nincs itt helye.

    A lány ruhája szakadt, koszos, nedvesen tapad a testére, mintha meztelen lenne. Az alhasam beránt, erőszakkal csillapítom magamban az egyre dagadó izgalmat.

    Egyáltalán mi a fasz indított így be? Nem vagyok már taknyos kamasz, aki felizgul egy női test látványától.

    Bár a lány magassága ideális, nálam egy fejjel lehet alacsonyabb, de egy kicsit sovány. A cicije azért így is formás. A lába tele van sebekkel, biztosan nagyon fájnak neki, a kín kiül az arcára. Összességében rémesen fest. Mi történt vele?

    Beszélnek, Stefan még vonalban van, de olyan pocsék szögben tartja a telefont, hogy nem hallok semmit. Miért pont most kell balfasznak lenni? Nem lenne elegáns belekiabálni a telefonba, hogy emelje már feljebb a készüléket, így csak hallgatok, és figyelem őket.

    Nézem a karcsú, törékeny testet, és ismét befurakszik egy kéretlen gondolat. Szeretném bevinni a mögöttünk kezdődő erdőbe. Gyönyörű lenne egy fatörzsre fektetve, a feje felé feszített kezekkel, terpeszbe kötött lábakkal. Látom a lelki szemeim előtt, ahogy mélyre hatolok benne, eltátja a száját, amikor kitöltöm a faszommal, a fejét hátradönti, a teste megfeszül.

    Engedem elfolyni a gondolatot, mint levelet a patak vizén. Ez a legjobb, amit tehetek vele. Nem új. Számomra semmiképp sem. Harminchárom év alatt megtanultam magammal együtt élni. Tudom, hogy nem fogom megvalósítani az ötletet, legalábbis nem ezzel a lánnyal. Biztosan találok majd rá egy lelkes jelentkezőt.

    Stefan alaposan kikérdezi, és a lány határozottan válaszolgat. Kihúzza magát, végig Stefan szemébe néz, aki végül a szájához emeli azt a nyomorult telefont.

    – Mit mondasz? – kérdezi.

    – Egy rohadt szót sem hallottam.

    – A lány menekül. El akarták rabolni, most Észak-Zéikába tart.

    – Akkor szólj neki, hogy az az ellenkező irányban van. Az ország legdélibb csücskébe jött.

    A lány le sem veszi Stefanról a hatalmas, kék szemét. Igéző a tekintete, és amilyen rosszul fest, hihetőnek tűnik a története.

    – Szerintem tisztában van vele. Boscót keresi – feleli Stefan.

    – Miért keresi Boscót? – kérdem, de megint betör egy ötlet, és megzavar. Ha most egyedül lennék, beránthatnám a lányt kocsiba, elhajtanék vele valami kihalt helyre, letépném a ruháját, és úgy ahogy van, a magamévá tenném. Biztosan eszeveszetten sikoltozna és sírna. Könyörögne. Vagy lefagyna és engedelmesen tűrne.

    Nem, ez hülyeség. Fránya intruzív gondolatok. Ha egyedül lennék, akkor sem tenném meg.

    – Azt mondták neki, hogy a rosanai kapitányt keresse, ha az áldozatokkal akar északra menekülni.

    Ez nem így működik. A lány valószínűleg valamiféle szóbeszéd alapján jött ide. Kitalálok neki valami megoldást.

    – Mondd meg neki, hogy ma van a szerencsenapja. Nem a kapitánnyal fog beszélni, hanem egyenesen a vezérrel.

    – Oké – feleli Stefan, és bontom a vonalat. Innentől tudja a dolgát. Áttapogatja a lány testét elrejtett fegyver után kutatva. Egyszerű protokoll, mely során végigsimítja a törzsét, combját és fenekét. Biztos kellemetlen a csajnak, de ez a szabály, és úgy látom, különösebben nem lepi meg. Végül Stefan a másik autóba tereli, így végre továbbhaladunk. Két perc, és megérkezünk. Alig várom, hogy beszélhessek a lánnyal.

    3. Nana

    Nem akarok beszállni az autóba. Nem akarok találkozni vele.

    Nem akarok találkozni Kornelius Kondorral!

    De ha most visszakozom, az furcsán hatna! Ha félek tőle, az gyanút kelt! De beszállni az autójukba…

    Talán ha megkérném őket, hogy az utcán beszéljünk? Lenne ennek bármi értelme? Ez a sziget az övék, az egyetlen kijáratát pedig őrzik. Talán mindegy is, hogy beszállok-e a terepjáróba, vagy sem, máris csapdában vagyok. Önként sétáltam be az apám ellenségeinek fészkébe. Azonban ő valószínűleg halott, és tudtommal egy senki volt a klánban. Egyszerű munkatárs, akiről nem tudok semmit. Nem lenne értelme, hogy a kondorok vallassanak engem, és egyébként sincs a homlokomra írva a származásom. Közel vagyok a célomhoz, nem futamodhatok meg!

    Ezzel a gondolattal ülök be a járműbe, egyből megcsap a légkondicionáló hűvössége és a tágas teret betöltő bőr és férfiparfüm illata. Fullasztó. Kezdek megint rosszul lenni. Ma reggel megcsípett valami, amikor leültem pihenni egy sziklára. Érzem, ahogy a szúrás helye egyre jobban bedagad. A fejem hasogat, a szívem eszeveszettül ver. 

    Csapdában vagyok.

    Én magam sétáltam bele. Megszédülök a gondolatra. Én ezt nem így akartam, nem ezt akartam, csak a rosanai kapitánnyal akartam beszélni! Kedves öregúr hírében áll, a légynek sem ártana, csak tessék-lássék tölti be a pozícióját. Ehelyett kivel találkozom?

    Kornelius Kondorral!

    Nem, ez nem volt jó ötlet!

    Idegesen játszom a hajammal, körbenézek, próbálom kitalálni, ki lehet Kornelius. Egyszerűen csak túl akarok esni a beszélgetésen. Elől ketten ülnek, mellettem az a lófarkas, nagy orrú égimeszelő, aki az imént kikérdezett. Senki sem néz rám.

    – Elnézést! Melyikőjük…?

    – Kornelius a másik autóban ül – feleli a lófarkas.

    – Ó! – Tehát várnom kell. Elszorul a torkom, didergek. Vizes vagyok, koszos, ágról szakadt és védtelennek érzem magamat. Eljutottam a kimerülésnek arra a pontjára, amikor minden kellemetlenség kizökkent. A remény és rettegés hullámvasútján ülök, a fájdalom enyhült, jelenleg megint az éhség a legerősebb kín.

    – Kaphatok valamit enni? – kérdem, bár ostobán hangzik. Az autó nem úgy néz ki, mintha bármi ehető lenne benne. A lófarkas férfi ismét telefonál.

    – Enni kér – mondja tárgyilagosan. Úgy tűnik, ők nem szoktak köszönéssel, vagy megszólítással bajlódni. A készülék közel van hozzám, és meghallok egy mély, nyugodt hangot.

    – Mondd neki, hogy egy perc és ott vagyunk. Kap enni.

    – Azt mondja… – kezdi a lófarkas. 

    – Hallottam, köszönöm! – felelem lelkesen. 

    – Nincs mit – szól az idegen a telefonból. Senki nem mondta, de tudom, hogy ő a vezér.

    Iszonyatos híre van. Az embereivel vadásznak az olyanokra, mint az apám. Ha elkapnak egy prominens alfardót, napokig kínvallatják. A kapott információk alapján felderítik a rejtekhelyüket, minden alfardót lemészárolnak, a foglyaikat pedig átadják egy észak-zéikai civil szervezetnek. Kornelius hírhedt arról, mennyire élvezi a kínzást és mészárlást.

    Csak remélni tudom, hogy mégsem annyira kegyetlen ember, ha felvett engem az út széléről. Hallottam, hogy a Kondor család ma toboroz szobalányt a villájába, méghozzá nagyon kedvező feltételekkel. A fejembe bekúszik az ötszázezer florin, étel és szállás gondolata. Három hete menetelek, és ennyi éhezés, koldulás, és gyaloglás után életem legjobb ajánlatának tűnik. Sokkal jobbnak, mint menekültstátuszt kapni Észak-Zéikában, ahol a semmiből kellene felépítenem az életemet.

    Milyen lehet Kornelius Kondor? Hány éves? A vezér általában idősebb, de az ő hangja fiatalos. Vajon a családja fél tőle? A szolgálói? Az emberei? Velük is kegyetlen? Egy zsarnok? Úgy hírlik, a nagyapja természetét örökölte, aki vasmarokkal irányított a klánt.

    Szédelgek az éhségtől és félelemtől, amikor megállunk egy vörös téglaház előtt, ahol ma már egyszer jártam. Tudtam, hogy itt toborozzák a szobalányokat, azonban a vén banya, aki itt lakik otromba stílusban zavart el. Most azonban nem teheti, hisz két maffiózó kísér be az ajtón, majd a szűk, hajlakk és kávé szagú előtérből egyből egy kis szobába viszenk. Csak egy íróasztal áll benne három székkel. Leültetnek az asztalfővel szembe, velem átellenben az ablak a szűk, napernyőkkel árnyalt utcára néz, a balkonládában pozsgások nőnek. Az öregasszony undorral tesz le elém egy tál ételt. Sajt, szőlő, narancs és kenyér. Gyorsan eszem, tudomást sem véve a mögöttem az ajtóban álló öltönyös férfiról. 

    Minden nagyon finom. A sajt sós, savanykás, valószínűleg kecsketejből készült. A gyümölcsök olyan melegek, mintha egyenesen a napsütötte ágakról szedték volna őket. A kenyér foszlós, a héja ropogós. Az adag akkora, hogy végre képes vagyok jóllakni vele. Alaposan megcukrozott teát iszom mellé, egyből kitisztítja a fejemet. Még a fáradtságot sem érzem. Bármi is jön, állok elébe.

    Amikor kinyílik az ajtó, rögtön felpattanok, hogy szembefordulhassak a belépőkkel. Rossz ötlet volt a gyors mozdulat. A csípés helye és a lapockám azonnal megfájdul, a lábszáramat borító friss sebek égnek. Azonban nincs időm ezen gondolkodni, mert a látvány megszédít.

    Elegáns, déli típusú férfi lép be elsőként. Nálam idősebb, biztosan van köztünk tizenegynéhány év, de jóval fiatalabb, mint amire számítottam, és épp a zsánerem. Nagyon jóképű.

    És furcsa.

    A kisugárzása… Neki nem is kisugárzása van. Inkább olyan, mint egy fekete lyuk: magába szívja még a fényt is, és nem ereszti. Brutális a vonzereje. Az arca nem sokat árul el, de a szeme fel-alá jár rajtam. Ez kölcsönös. Amikor az éjfekete tekintet megállapodik az arcomon, kellemes melegség jár át.

    Ő lenne Kornelius Kondor? Létezik, hogy ő az?

    Utána a férfihoz korban hasonló, karcsú, szőke nő lép be, és kedvesen elmosolyodik, amikor meglát. A kosztümje bézs, színben tökéletesen illik Kornelius öltönyéhez. Szép párt alkotnak, és én elszégyellem magam, hogy egy másodpercig is szemet vetettem a vezérre. Házas ember.

    Mögülük az öregasszony csámpázik be, és várakozva megtorpan. Talán utasításra vár.

    – Celestina Kondor vagyok! – szól a fiatal nő délies kiejtéssel, és kezet nyújt. Sugárzik belőle a méltóság.

    – Natasha Fonzi! – felelem, és hallom, hogy mennyire elüt az északias kiejtésem az övétől.

    – Hogyan szólíthatunk téged? Natasha? – kérdi Celestina.

    Bólintok, és lopva a férfira pillantok. Meg sem moccan.

    – Engem szólíthatsz Cellynek. – Kedves a hangja. A vezér úgy tesz, mintha ő ott sem lenne. Várakozva nézem, végül megszólalok. A legrosszabb pillanatban, ugyanis Celly épp mondani készült valamit.

    – És ön? – kérdem zavartan.

    Összenéznek Cellyvel, az öregasszony pedig felhorkan.

    – A vezért nem kell bemutatni senkinek! – korhol le. Zavarba jövök. Nemcsak a vezér feleségének a szavába vágtam, de ostobaságot is kérdeztem. Leizzadok. Vajon ez mekkora baj?

    – Semmi gond! Úgy látom, Natasha nem idevalósi – feleli a férfi, és kezet nyújt. – A nevem Kornelius Kondor. – Alig észrevehetően mosolyog. Talán neki tilos. Megfogom a kezét, meleg áramlat fut végig a testemen, libabőrös leszek. Ő olyan gyengéden ér hozzám, mintha attól tartana, hogy összeroppant. Mélyen a szemembe néz. Az írisze fekete, erős kontrasztot alkot a szemfehérjével. Hipnotikus a tekintete. Csak akkor térek magamhoz, amikor elengedi a kezemet, és a bőrömet megérinti a szoba hűvös levegője. 

    – Kérlek, hozz nekünk valamit inni! – szól Celly a banyához, aki végre elmegy. – Foglalj helyet, Natasha! – Az asztalhoz invitál. Leülök, és ismét megsajdul a combomon a csípés. Mintha egyre nehezebbé válna a mozgás.

    – Szóval nem idevalósi vagy, igaz? – kérdi Celly, mikor ő és Kornelius is leült velem szemben.

    – Nem, a Zúrántúlról jövök.

    – Gondoltam a kiejtésedből – feleli derűsen Celly.

    – Mit hallottál rólunk, Natasha? – kérdezi szigorúan Kornelius. Megborzongok a fürkésző tekintetétől. Annyira vonzó, hogy szinte el is felejtem, veszélyt jelent rám.

    – Hogy segítetek, akarom mondani… – Ó, jaj! Most már le is tegeztem! – Hogy önök segítenek az emberrablók áldozatain.

    – Igen, ebben van némi igazság. Aki kéri, azt elvisszük a határra, és az átjutásról is gondoskodunk. – Kornelius ezúttal elmosolyodik, de olyan hamiskásan, mint egy komisz kölyök, aki épp valami gaztettre készül. Csak egy pillanatig tart, de arra épp elég, hogy még inkább zavarba hozzon vele.

    – Szeretnék… – Hirtelen nem is tudom, hogy mit szeretnék. Zsibbadni kezd a combom. – Szeretnék menekült státuszt kapni Észak-Zéikában.

    – Megoldható – feleli Kornelius. – De várnod kell. Egyszerre több embert viszünk, de most nem vár rajtad kívül senki. Nem tudom megmondani, hogy meddig kell itt maradnod. 

    – Mégis… Napok? Hetek?

    – Lehet. De lehet, hogy hónapok. A tevékenységünk… több faktortól függ. Nem tudom kiszámítani, hogy mikor lesz legközelebb szállítmányunk.

    A „szállítmány” alatt az embereket érti? A lelkesedésem kezd megtörni. Ha hónapokig kell egy helyen várnom, akkor lehet, hogy az elrablóim megtalálnak.

    – Nincs semmi pénzem. Nem tudok szállást megfizetni – felelem.

    – A szállás megoldható – feleli Kornelius. – Biztosan akad itt neked valami munka is. Csak várnod kell.

    – És ha addig rám találnak?

    – Az Alfardo-klán ide nem meri betenni a lábát. Itt biztonságban vagy. – Meggyőzően beszél, és ismét megjelenik a szája szélén az a komisz mosoly. Bár inkább az ő otthonában várhatnék. Szeretnék a közelében maradni.

    – És mi történik azokkal, akik Észak-Zéikában kezdenek új életet?

    A vezér szigorúra vált.

    – Ez már nem a mi ügyünk.

    – Semmit sem tud róluk?

    Korneliusnak nem tetszik a kérdés. Összehúzza a vastag szemöldökét, az arca merevvé válik.

    – Nem tudom, hogy mit hallottál rólunk, de szeretném tisztázni: mi nem szeretetszolgálat vagyunk. A Kondor-klán a saját népét védi. Remélem, ez világos.

    – Értem – bólogatok. Én nem vagyok a népük tagja. Az agyamba ismét beférkőzik az ötszázezer florin. Kornelius a kezemet olyan lágyan fogta meg. Felvett, ételt adott. Nem lehet annyira rossz ember, ugye?

    – Szeretnék jelentkezni a szobalány-állásra – jelenem ki, mire Celly és Kornelius ismét összenéz.

    – Tudsz a feltételekről? – kérdezi Celly, de Kornelius közbevág, mielőtt felelhetnék.

    – Kapcsolatban állsz az Alfardo-klánnal? 

    Megdöbbenek, és önkéntelenül felelem, hogy nem. A reflexeim jók, begyakorolt hazugságsom van a múltamról. Kornelius bólint.

    – Van munkatapasztalatod? – kérdezi Celly. 

    – Van – felelem. Azt hiszem, annak számít, amikor büntetésből nekem kellett a házimunkát elvégeznem odahaza a cselédek helyett. 

    – Készíthetek rólad egy képet? – kérdezi Kornelius. Nagyon meglep, de bólintok, mire ő előveszi a telefonját, és gyorsan lő egy fotót. Úgy látszik, le fog nyomozni. Hat éves korom óta nem készült rólam kép. Nem aggódom.

    – Mik a feltételek?

    – Nem hagyhatod el a birtokot, amíg a klánháború véget nem ér – feleli Kornelius. – Komoly biztonsági kockázatot jelentene rád is, és ránk nézve is. Ezen kívül nem használhatsz sem internetet, sem telekommunikációs eszközöket. Senkivel nem léphetsz kapcsolatba, aki a birtokon kívül él. Mindenkinek így a legjobb. 

    – Mikor ér véget a háború? – Ostoba kérdés, erre valószínűleg nincs válasz.

    – Azt nem tudjuk. De azon vagyunk, hogy minél hamarabb véget vessünk neki – feleli Kornelius. Elbizonytalanodom. Talán Észak-Zéika a jobb döntés. Ha sikerülne munkát találnom ott, akkor a saját lábamra állhatnék. Nem tudom, van-e még bármi esélyem továbbtanulni. Eredetileg lódoktor akartam lenni, vagy lóterapeuta, esetleg lótenyésztő vagy fajtamentő. Vajon a szobalány-munkából tudnék elég pénzt gyűjteni, hogy tanulhassak? 

    – Mennyi idős vagy? – kérdi Celly.

    – Húsz éves. – Fészkelődni kezdek, mert a combom egyre nagyobb sugárban zsibbad a csípés körül, és lever a víz.

    – Celly! – A lófarkas pasas nyit be, a kezében egy csecsemőt tart, aki keservesen nyöszörög.

    – Egy pillanat türelmet kérek! – Celestina felpattan, és távozik a helyiségből.

    – Hélia éhes – szól Kornelius. Ezek szerint nem csak házas, hanem már kisbabája is van. Megirigylem Celestinát. Milyen lehet a vezér feleségének lenni? Biztonságban élni egy ilyen erős, nagy hatalmú, gazdag férfi mellett? Kornelius Kondor élet és halál ura ezen a földön. Milyen lehet közös gyereket nevelni vele? Biztosan csodás élete lesz annak a babának, nagy családi körben. Nekem senkim sincs. Egyedül a lovacskám volt nekem, de mióta elraboltak, azt sem tudom, mi lehet vele. Könnybe lábad a szemem a gondolatra. Ó, Talizmán, merre vagy? Mi van veled?

    – Hélia – suttogom, hogy visszatérjek a valóságba. – Gyönyörű neve van.

    – Az anyám után kapta – feleli Kornelius.

    – Biztos nagyon büszke nagymama – motyogom.

    – Halott. Egy merénylő rágyújtotta az otthonunkat. – Kornelius arca kifejezéstelen marad. Kiráz a hideg. Valami nem stimmel ezzel az emberrel.

    – Nagyon sajnálom!

    – Nem szükséges – feleli Kornelius. Érzem, hogy az arcomból kiszökik a vér. Vajon a csípés kínoz ennyire, vagy Kornelius hátborzongató magatartása.

    Csend áll be közöttünk, nehéz, sűrű csend. Kornelius kitartóan figyel engem. A tekintete bekúszik a bőröm alá, rám tapad, nem ereszt. Szikrányi izgalom töri át a kínt a testemben. Mit akar tőlem? Nem volt még dolgom férfival, de sejtem, mit jelent ez a mohó figyelem. Mintha bármelyik pillanatban félrelökhetné az asztalt, hogy rám vesse magát. Mit tenne akkor? Tudom, mi a szex, elméletben ismerem a romantikát is, de soha hasonló élményben nem volt még részem.

    – Miért nedves a ruhád? – kérdi hirtelen Kornelius. Úgy tűnik, nem tetszik neki a dolog.

    – Megfürödtem a szökőkútban. – Istenem, mennyire szánalmasan hangzik ez. A vezér le sem veszi rólam a szemét, őrülten dobog tőle a szívem. Ha félek tőle, miért esik jól a figyelme?

    Ekkor az ajtó nyílik, tűsarkak kopognak mögöttem. Celly tér vissza, a karjában Héliával, és helyet foglal a férje mellett.

    Hogy lehetek ilyen buta? Hisz Kornelius házas. Celly gyönyörű nő, miért csalná meg? Miért szaladgálna a vezér ilyen csitrik után, mint én? Egyszerűen csak félreérthettem az előbb valamit, mert hat éves korom óta nem jártam emberek között.

    Kornelius vet egy pillantást a babára, majd Celestinára.

    – Csak karban akar lenni – suttogja Celestina. – Folytathatjuk.

    Kornelius bólint.

    – Honnan jössz pontosan? Honnan származol?

    – Talliból. Egy kis falu, nem messze Tigriától, délre. – Szemrebbenés nélkül mondom fel a begyakorolt szövegemet, mégis egyre forróbbnak érzem a levegőt. Nem a hazudozás miatt, és ez megrémít. Valami nem stimmel. Allergiás lennék a méhcsípésre?

    – Jól vagy, Natasha? – Celly riadtnak tűnik, és nekem őrült ütemben kezd kalapálni a szívem.

    – Megcsípett egy méh – felelem. – Még hajnalban. Nagyon zsibbad a lábam.

    Kornelius szája széle ingerülten megrándul. 

    – Láthatom? – kérdezi, és felpattan. Celly is feláll, mindketten mellém sietnek. 

    – Biztos, hogy méh volt? – Kornelius leguggol a bal oldalamhoz, ahol a combomat fogom, Celly pedig fölé áll.

    – Nem láttam. – Felhúzom a ruha szélét, és felnyögök a látványtól. A szúrás helye vérvörös, tíz florinnyi területen belilult, körülötte tenyérnyi foltban vértelen, viaszfehér a bőröm. 

    – Ez nem méh – szól Kornelius, és baljós, fekete tekintettel néz a szemembe. – Skorpió. Ezzel kórházba kell menned. 

    – Nincs semmi iratom. Semmi pénzem – ismétlem elcsukló hangon. Most meg fogok halni?

    – Nem baj – vágja rá Kornelius. – Elmegyek veled. Akkor biztosan ellátnak. Mi fizetjük. 

    – Fel tudsz állni? – kérdi riadtan Celly. Talán fel tudnék, ha nem reszketnék a pániktól. 

    – Mennyire súlyos a skorpiómarás? – Nyelnem kell, de a szám száraz, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapad.

    – Minél többet várunk, annál súlyosabb. – Kornelius tanakodva néz. – Kiviszlek a kocsihoz, jó?

    Bólintok, majd eszembe jut a sajgó hátam.

    – A bal lapockám is fáj – motyogom.

    – Oké. Bal láb, bal lapocka – feleli katonásan, a jobb oldalamhoz lép, majd óvatosan felemel a székről. – Ez így fáj?

    A fejemet rázom. Nem tudok megszólalni.

    – Halasszuk el a mát, Celly – szól Kornelius, és az ajtóhoz indul. Az egyik őr sietve kinyitja előttünk.

    – Elintézem – feleli Celestina.

    Alig fogom fel, mi történik. Pár órája még a sötét erdőben bolyongtam, most a maffiavezér karjában tartunk az autóhoz. Szürreális az egész. Ha nem lenne ennyire intenzív minden, amit érzek – a parfümje illata, a keze a testemen, a zsibbadás, a forró utcai levegő, a rázkódó léptek, amikkel sietve a kocsihoz visz, a rövid, parancsoló szavak, amivel tájékoztatja a társait –, azt hinném, hogy álmodom az egészet.

    Az ajtó kitárul előttem, és a hűvös bőrülésen találom magam. Jól esik. Kornelius a másik oldalon bevágódik mellém, és az autó azonnal elindul. 

    Amint átérünk a két szigetet összekötő hídon, a sofőr felgyorsít, és egy pillanat múlva száguldunk.

    – Kösd be az övet – szól Kornelius, én pedig pánikszerűen kapok utána.

    4. Neels

    – Meg fogok halni? – kérdi rekedten Natasha.

    – Nem, nem fogsz meghalni. – Mélyen, magabiztosan nézek a szemébe. Mindent el fogok követni, hogy felépüljön. – Nem kell félned. – A skorpiómarás nem mindig halálos. Talán még időben vagyunk. – Mesélj inkább magadról. – Szeretném elterelni a  figyelmét. Ha pánikol, az biztosan nem segít neki.

    – Talliból jöttem. Az apám egy kis borászatot vezetett. Csődbe ment, aztán meghalt. Négy éve. Két éve az anyám is. 

    – Nem volt örökséged?

    – Nem. Nagyon szegények voltunk.

    – Mióta vagy úton?

    – Három hete.

    – Nem találtál sehol valami munkát?

    – Nem tudtam a hátam miatt dolgozni.

    Felszalad a bal szemöldököm.

    – Akkor hogy akartál nálam dolgozni?

    Natasha lesüti a könnyektől nedves szemét. Pillanatnyi csend áll be. Milyen kellemetlen. El akarta titkolni a dolgot, pedig óriási bajban van, és hatalmas szüksége van a segítségre.

    – Megsérültél? Vagy mi történt a hátaddal? – kérdem végül.

    – Megvertek. Aznap, amikor elraboltak. – Natasha érzelmek nélkül beszél. Három hét készenlét után már nincs ereje elszörnyedni a vele történteken. – Azt hiszem, a lapockám sérült meg.

    Szinte meghat a történet. Szinte. Ez a lány fiatal és védtelen. Kétlem, hogy megérdemli a sorsát.

    – És végig gyalog jöttél? Hol aludtál? Befogadtak? – Vajon volt olyan szerencséje, hogy senki nem akarta megbaszni? Amikor ölbe kaptam, meglibbent a szoknyája, és egy pillanatra megéreztem az illatát. Mennyei volt. Újra akarom, így óvatosan közelítek hozzá, de csak a haja halvány, természetes aromáját érzem. Még az is bódító. Ennek a lánynak minden pórusából tömény erotika árad. Baszás illata van.

    Le kéne állnom.

    – Nem kellett végig gyalogolnom. Volt, amikor elfuvaroztak. A Vittoróba tartó hajóra egy néni vett nekem jegyet. Ő mondta, hogy eljuthatok Észak-Zéikába. Éjszakára pedig általában találtam szállást.

    – Tényleg gyalog jöttél Vittoróból?

    – Igen. De eltévedtem, egész éjjel bolyongtam. – A hangja elcsuklik. – Milyen messze van?

    – Vittoro? Olyan hetven kilométer – felelem elismerően. – Bár, ha ennyit bolyongtál, lehet, hogy több is volt.

    Mély benyomást tesz rám a küzdelme. Natasha harcos jellem. Remélem, ezt a rohadt skorpiómarást is megússza. Most azonban nagyon elesettnek tűnik. Az arca sápadt, verejtékes, a szemei vörösek. Elnyúlik az ülésen, mintha semmi ereje nem maradt volna. Előveszek egy palack vizet, és odaadom neki.

    – Miért nem szóltál rögtön az elején, hogy megmart egy skorpió?

    – Nem tudom. Nem láttam, hogy mi mart meg. Rosanában pedig mindenki olyan ignoráns.

    Ignoráns. Micsoda szó ez egy borász lányának a szájából? Vagy csak én képzeltem úgy, hogy egyszerű, vidéki életet éltek? Az imént kis falut, és kis borászatot említett.

    – Nem ignoránsak. Csak nem bíznak az idegenekben – felelem. – Hol dolgoztál az utóbbi két évben? Vagy mit csináltál?

    Natasha erre lecsavarja a kupakot az üvegről, és inni kezd. Hosszan kortyol, és csak aztán válaszol.

    – Egy családnál laktam. A ház körül segítettem.

    – A rokonaid voltak?

    – Nem. – Natasha ismét iszik, az arca kipirult.

    – Onnan raboltak el?

    – Igen. De arra is gondoltam, hogy egyszerűen eladtak. 

    Hümmögök. Nem lenne példa nélküli.

    Natasha pislog egyet, és egy kövér könnycsepp gördül le az arcán. Seggfej vagyok, hogy ebben a helyzetben ilyenekről faggatom. Viszont nem árt, ha egy picit jobban is megismerem. Elvégre lehet, hogy el kell szállásolnom Rosanában.

    – Miért segítesz… Vagyis miért segít nekem? – kérdi hirtelen Natasha.

    – Tegezhetsz – felelem, mert már másodjára jön a szájára. Legalább emiatt ne idegeskedjen. – Szólíts Neelsnek, ha szeretnél. 

    Gyanakvón néz rám, mi több, megrökönyödötten. Nem akarom tudni, miért. Talán bizalmaskodó voltam? A fejemben már legalább ötször megbasztam, mióta találkoztunk, de eszem ágában sincs ezt bármi módon a tudtára adni. Nincs abban a helyzetben, hogy elutasíthasson, én pedig nem fogom ráerőltetni magamat.

    – Azért segítek, mert megtehetem – felelem végül. Nincs ezen mit magyarázni. Lehetek jó és rossz ember is. Miért válasszam az utóbbit? – Néha pedig mindenkinek jól jön a segítség. Párszor még rám is rám fért.

    Natasha most kíváncsian méreget.

    – Hogyhogy? Mi történt veled?

    – Te tényleg nem idevalósi vagy igaz? Semmit nem tudsz rólam? – Tetszik a gondolat. Kedvem támad tiszta lappal indulni Natashánál.

    – Tudom, hogy te vagy a vezér. De másnak képzeltelek.

    Elmosolyodom.

    – Elképzeltél engem? Fantáziáltál?

    Natasha hófehér arcán két vörös folt jelenik meg.

    – Azt képzeltem, hogy öreg vagy – feleli konokul. – A vezér mindig öreg, nem?

    Felröhögök. Ez a lány ritka szende teremtés. Jobb lesz kesztyűs kézzel bánni vele, nehogy sokkot kapjon tőlem. Biztosan rontana az állapotán, pedig nem ez a célom. Épp ellenkezőleg.

    – Nem így van? – kérdi zavartan.

    – Tizenhárom éve vagyok én a vezér. Húsz évesen kezdtem.

    – Az fiatal, igaz?

    – Igen, többek szerint még most is túl fiatal vagyok hozzá.

    – Akkor hogyhogy így alakult?

    – A családomat ki akarták irtani. A felét sikerült is, de én, az öcsém és az unokatestvéreink megúsztuk, és én az engem megillető pozícióba léptem. Viszont azóta személyes ügyem tűzzel-vassal pusztítani az összes alfardót. – Érzem, hogy az arcomra ördögi vigyor ül ki. Ezzel szoktam odahaza ijesztgetni a családot.

    Natasha pupillája óriásira tágul, de a pókerarcot nem veszíti el. Érdekes. Érdekes, milyen jól tudja leplezni az érzelmeit. Hasznos képesség.

    – Beszéljünk valami vidámabbról – vetem fel.

    – Semmi vidám nem jut az eszembe – felelni csüggedten.

    – Nincs olyan pocsék helyzet, amiből ne lehetne kimászni. Hidd el! Valamit kitalálunk neked is.

    Natasha arca eltorzul a fájdalomtól, az ajkába harap, és megint sírni kezd. Rosszat mondtam? Vagy rosszul van?

    – Minden oké? – kérdem.

    – Megint fáj a lábam. És zsibbad is. – Nem teszi hozzá, de a szemében ott ül a kétségbeesett kérdés: meg fogok halni?

    – Nemsokára Vittoróban vagyunk. – Gondolkodom, hogy mit adhatnék neki. – Van nálunk valami fájdalomcsillapító? – szólok előre a fiúknak.

    – A por annak számít? – kérdez vissza Rio. Seggarc.

    – Azt most hanyagoljuk. – Nem akarom Natashán kikísérletezni, hogyan hat a jerberosa por a kórházi fájdalomcsillapítókkal együtt. – Nincs semmi más?

    – Én évek óta nem vettem be mást – feleli Stefan.

    – Milyen por? – kérdi két hüppögés között Natasha.

    – Jerberosa por. Gyógynövény – felelem. Ez voltaképp fedi az igazságot. – Organikus. Bio. Házi.

    – És bazi erős – fűzi hozzá Rio, majd vigyorogva hátrafordul Natashához. – És te is bazi erősnek érzed magad tőle.

    – Meg ébernek – kontráz rá Stefan.

    – És van még pár áldásos hatása – mormogom, mire Rio cinkosul rám pillant.

    – Fájdalomcsillapító? – kérdi Natasha.

    – Például – felelem, és Rióhoz szólok. – Töröld le azt a vigyort.

    Rio előrefordul, Natasha töprengve mered maga elé.

    – Ki akarom próbálni!

    – Nem – jelentem ki kategorikusan. – Húsz perc, és ott vagyunk. Kapsz rendes gyógyszert.

    Natasha dacosan húzogatja a szája szélét.

    – Nem drogozhatlak be rögtön az első találkozásunk után. Nem az én stílusom. – Halványan mosolygok, ezúttal próbálok kedves, melegszívű embernek tűnni. Hátha beveszi. Natasha pupillája megint hatalmasra tágul, de az arcán durcás fintor jelenik meg. Vajon az előző munkaadójánál is ilyen nagy volt a szája? – Ha túladagolod, szívrohamot kaphatsz – teszem hozzá elrettentésként.

    – Vagy bekattansz – mormogja Stefan. Pont, mint a nagyapám.

    – El tudom dönteni, hogy ki akarom-e próbálni. – Natasha már nem elesettnek, inkább dühösnek tűnik. A legfurcsább az egészben, hogy nem is találom irritálónak a viselkedését. Játszani akarok vele, csatározni, aztán leigázni őt. Megmutatni neki, milyen szépségeket rejt a szubmisszió. Az első pillanattól kezdve izgatja a fantáziámat ez a lány, és minden korty levegővel, amibe belevegyül az illata, egyre jobban és jobban kívánom őt. Olyan ez, mint lejtőn csúszni. Folyamatosan gyorsulok és nem látom az alját.

    Jobb, ha most rögtön határt szabok ennek az egésznek.

    – Nem vagy most döntésképes állapotban – szögezem le.

    – Pedig egész sok döntést kellett ma meghoznom – mormogja Natasha.

    – Akkor most már hátradőlhetsz – felelem bosszúsan. A visszapillantó tükörben látom, hogy Stefan remekül szórakozik a helyzeten. Mi ilyen kibaszott mókás? – De úgy látom, máris jobban vagy.

    Natasha iszik még egy kis vizet.

    – Kicsit – feleli végül, és rám néz azzal a nagy, kék szemével. Érdekes az írisze. Türkíz, apró aranyszín foltokkal. Sosem láttam még hasonlót. – Még meg sem köszöntem, hogy segítesz. Köszönöm, Neels!

    Szívből mondja. Édes, naiv, romlatlan.

    Akarom.

    – Szívesen, Natasha! – Fogalmad sincs, mennyire szívesen.

    5. Neels

    Épp csak belesek a kórterembe, ahol Natasha fekszik. Ha nem számítom a karjából kilógó infúziót, egész jól fest. Visszatért az arcába a szín, és békésen alszik a kórházi hálóingben. Elhessegetem a gondolatot, hogy ezek bizony hátul nyitottak, és igencsak könnyű lenne benne hozzáférni minden testrészéhez.

    Inkább beszélek az orvossal.

    Az irodájában fogad. Fiatal pasas ül az íróasztalnál, és épp a számítógépen ügyködik. Nem klántag, de a unokabátyja igen. Megbízható. Nem teketóriázik, amint bezárom az ajtót, egyből a lényegre tér.

    – Natasha Fonzi benne van az országos rendszerben. Nem tudott biztosítási számot megadni, de a születési dátuma alapján megtaláltam. Valaki az ehavi egészségbiztosítását is kifizette. A kérdésem az, Kondor úr, felvigyem-e a rendszerbe, hogy elláttuk itt. Azt bárhol az országban meg tudják nézni. Akár otthonról is, ha tudják a fiókja jelszavát.

    – Ne! Semmiképp sem! – felelem, és örülök, hogy a doki átlátja a helyzetet. Nem hiába idevalósi az egész családja. Rohadtul különös. Vajon Natasha magának fizette? Vagy azok fizették, akiknél élt? Ha tényleg eladták, akkor talán csak arra vártak, hogy orvoshoz kerüljön.

    – Rendben. Akkor a zárójelentést majd elküldöm e-mailben. Adna egy címet? 

    Előveszek a zsebemből egy névjegykártyatartót, ő pedig meglepetten bámul rám. 

    – Ez a Betra Holdings Limitedes – magyarázom. Pedig mókás lenne, ha az orra alá tolnék egy névjegykártyát azzal a felirattal: Kornelius Kondor, maffiózó. Visszatartok egy mosolyt, miközben átnyújtom a papírt. 

    – Igen, persze! – Az orvos zavartan veszi el, és begépeli róla a címet.

    – Mire számított? Mi lesz rajta? – kérdem könnyedén.

    – Nem volt más gondolatom, uram – feleli szárazon a doki, majd a vele szemben álló székre mutat. – Foglaljon helyet!

    Leülök, ő még bepötyög pár szót, majd felém fordul.

    – Natasha rendben lesz. Megkapta az ellenmérget, fájdalomcsillapítót és egy széles spektrumú antibiotikumot. Szerencsére nem allergiás a csípésre.

    – És a lapockája?

    – Igen, az elrepedt, de régebbi a sérülés. Már gyógyul. Nem súlyos, ellenben három hétig még nem kellene komolyabban terhelnie. Semmi megerőltető fizikai munka. 

    – Világos.

    – A lábán elég sok friss seb van, de mind felszínes. Egyezik a beszámolójával. Szúrós növényzeten gázolt át. Más külsérelmi nyom nincs, viszont ki van száradva, és alultáplált. Az infúzióban kap elektrolitokat és vitaminokat is. Azt mondta, az étvágya rendben van.

    – Akkor semmi maradandó?

    – Semmi maradandó. Egy kicsit rossz bőrben van, de alapvetően megúszta. 

    Örvendetes.

    – És minden egyezik a sztorijával?

    – Amennyit én meg tudok állapítani, az alapján igen. 

    Még örvendetesebb. Csak az a rohadt egészségbiztosítás zavar. Talán előre befizetett pár hónapot? Akkor miért nem ment orvoshoz a hátával? Rá fogok kérdezni.

    – Mi a vércsoportja?

    – Miért fontos ez? – A doki értetlenül néz rám.

    – Érdekel, hogy miért akarták elrabolni. Az alfardók előnyben részesítenek néhány ritkább vércsoportot. 

    – Vagy úgy! – Az orvos kattintgatni kezd. – Nulla, Rh negatív. Az általános donor, ha véradásról van szó. De ebből még nem következik, hogy bárki számára alkalmas szervdonor.

    – Tisztában vagyok vele. De az esélyt növeli.

    – Az esélyt növeli – biccent a doki. Azt már nem teszem szóvá, hogy Natasha elég csinos ahhoz is, hogy prostituáltnak adják el. Több jó oka is lehetett az elrablóinak.

    – Még valami, amit tudnom érdemes az egészségi állapotáról? – kérdem.

    – Van egy pacemakere – szól az orvos az aktáját görgetve. – Hat éves korában kapta.

    Bólintok. Az ilyesmihez nem értek.

    – Meddig kell Natashának bennmaradnia?

    – Ha holnap reggel is jól lesz, akkor elmehet. A ma estét még mindenképp bent kéne töltenie.

    – Nem gond. Azon a számon elér holnap reggel – felelem a névjegyemre pillantva, mire a doki bólint. – Megjegyezte a két kollégámat, akikkel bejöttem ma?

    – Ismerem őket, Kondor úr – feleli halvány mosollyal.

    – Jó! Ha nem én jövök, akkor csak nekik adhatja ki. – Felállok, és az ajtóhoz indulok.

    – És ha egyedül akar távozni?

    Pillanatnyi belső harcot vívok az ördöggel. Nem, Natasha nem a játékszerem.

    Vállat vonok.

    – Elmehet.

    Az orvos megint bólint.

    – A zárójelentést és röntgent csak az elbocsátás utáni másnap tudom küldeni.

    – Világos.

    – És még egy apróság. A ruháját ki tudják esetleg tisztíttatni? Vagy jobb lenne hozni egy újat, amiben el lehet bocsátani. Amiben jött, több helyen elszakadt.

    Az a ruha… Helytelen vágy támad bennem, hogy legalább azt megszerezzem magamnak.

    – Hogyne. Adja csak ide a régit. Megnézetem a méretet és kap egy újat.

    A doki a sarokban álló iratszekrényhez lép és egy nagy, barna borítékot vesz le az egyik polcról.

    – Parancsoljon. – A ruhácska olyan vékony volt, hogy belefért egy borítékba. Összefut a nyál a számban az emlékekre.

    – Köszönöm – felelem, majd elbúcsúzok, és sietősen kilépek a folyosóra.

    Ezt a ruhát soha többet nem látja senki rajtam kívül. Ez lesz az én kis ereklyém.

    Most már csak azt kell kitalálnom, hogy mi legyen Natashával. A szobalány-munkát nem akarom neki adni. Én nem mozdulok rá az alkalmazottaimra, főleg nem a családom előtt. Tele van a ház lánygyerekkel, jó példát kell mutatnom nekik. Viszont eszem ágában sincs azzal gyötörni magamat, hogy minden nap megkívánom Natashát, és aztán valaki mást baszok meg attól az izgalomtól felhevülve, amit ő ébresztett bennem. Erről szó sem lehet.

    6. Nana

    A reggeli vizit után az orvos azt mondja, hogy elmehetek. Megkérdezi, hívja-e Kondorékat, és én egyértelműen igent mondok.

    Kicsit csalódom, mikor Stefan és Rio Neels nélkül jelenik meg, de megnyugtatnak, hogy Neels majd eljön hozzám a hotelbe. Hoztak nekem váltásruhát, és a kórterem előtt várják, hogy odabent átöltözzek. Az a furcsa, hogy az egész nem furcsa. Félnem kéne a két szinte idegen pasastól, akik megint be fognak ültetni egy kocsiba, és oda visznek vele, ahova akarnak. De nem félek. Izgatott vagyok, mert megint találkozni fogok Neelsszel, és reményteljes, mert talán meggyőzöm majd, hogy adja nekem az állást, de nem félek. Jól laktam, kialudtam magam, és televagyok fájdalomcsillapítóval. Kellemesen szédelgek, és kifejezetten jó kedvem van.

    Elindulunk a hosszú folyosókon. A kórház olyan szép, hogy akár szállodának is megállná a helyét. Egy szinttel lejjebb egy – még kórházi pizsamában is – feltűnően csinos lány köszön oda Stefannak. Ő rögtön elmosolyodik, és egy perc türelmet kér.

    – Jasmine! Szia! Mi járatban? – kérdi, és Rio előkapja a telefonját, amíg a másik kettő vált pár szót. Én csak állok tétlenül, és a folyosón járkáló embereket figyelem.

    – Beleléptem egy rozsdás szögbe – meséli Jasmine.

    – Áh! Szakmai ártalom – kommentálja Stefan. Jasmine talán ács?

    – Nem, ez valódi szög volt.

    Elvörösödöm. Azt hiszem, Stefan nem valódi szögre gondolt. Igyekszem úgy tenni, mintha egy kukkot sem értenék, és tovább figyelem az embereket. A sokaságban szemet szúr egy magas, jókötésű, idősödő férfi. Ritkuló haját hátrazselézte, az orra olyan, mint egy randa vörös karfiol, azt leszámítva egészen karizmatikusnak tűnik. Épp szúrós szemmel tölt ki egy papírt a recepción.

    Nagyon ismerős.

    Annyira ismerős, hogy pánik fog el tőle. Nem mostanában láttam, hanem sok-sok évvel ezelőtt. Talán felismerhet? Talán engem keres? Köze van az Alfardo-klánhoz. De akkor mit keres itt? Talán már nem tagja? Kétlem, hogy az ilyesmit csak úgy fel lehet mondani. Talán mégsem vagyok teljes biztonságban Betrán.

    Gyorsan Rio takarásába húzódom, aki gyanakvón végigmér. Nem mondom el neki, hogy mi a baj. Azzal lebuktatnám magam.

    – Akkor minden oké? – kérdi Stefan Jasmine-t. 

    – Megmaradok – feleli könnyeden Jasmine.

    – Mennünk kéne – szól Rio, mire Stefan bólint, és elbúcsúznak Jasmine-től. Elrejtőzöm kettejük között, ők pedig ösztönösen, a legnagyobb természetességgel vonnak takarásba.

    Átvisznek a Celestina hotelbe, és én rájövök, hogy honnan származik a neve. Milyen szép gesztus. Kornelius nagyon szeretheti a feleségét, ha róla nevezte el ezt a gyönyörű helyet.

    Biztos nagyszerű apa is. Nem olyan, aki évente egyszer jön, aztán minden előzmény nélkül eltűnik, mintha soha nem is létezett volna.

    Apa, merre jársz? Miért hagytad, hogy ez történjen velem?

    Felesleges a kérdés. Az apám iszonyatos bűnöket követett el. Talán soha nem is szeretett engem, talán szíve sincs.

    Nem akarok ezen gondolkodni. Fel akarok nőni. Önálló lenni. Szükségem van arra a szobalány-állásra! Ma ismét találkozom Korneliusszal. Jobban vagyok és meg fogom győzni, hogy vegyen fel!

    Faramuci egy helyzet. Mióta reggel felkeltem, máson sem jár az agyam, mint hogy Neels mennyire vonzó. Próbálom felidézni az apró részleteket, amikor a karjába vett, de annyira rosszul voltam, hogy alig maradt meg valami. Kár. Milyen szép emlék lehetne, ha nem szégyellném, hogy más férje után vágyódom. Nagyon helytelen dolog. Ha felvesznek, biztosan rá sem nézek majd Korneliusra.

    Körbejárom a lakosztályt, hogy eltereljem a figyelmemet. Elegáns, jó ízléssel rendezték be. Két szárnya van, az egyik a hálószoba és egy nappali. Amikor meghozzák a reggelimet, beülök a TV elé. Végre azt a csatornát nézhetem, amelyiket akarom, és egyből híreket kezdek keresni. Szerencsém van, elcsípem a reggeli műsort, és feszülten figyelem, alig veszem észre, hogy milyen finom a croissant és a kávé. 

    Az adás egy tüntetésről közvetít, amit Tigriában szerveztek. A riporternő hatalmas tömeg előtt áll, és arról magyaráz, hogy a főváros lakossága fel akarja szólítani a kormányt, hogy ismerje el az Alfardo-klán létezését. Nem szervezett bűnözésként kezelik, egyedi esetekként kezelnek minden ismert emberrablást. Így aztán a hatóságok nem is keresik a klán vezérét, Franco Alfardót.

    Minél tovább figyelem az adást, annál elkeseredettebbé válok. A civil szervezet ugyan valóban fogadja az áldozatokat, de a rehabilitációjuk ritkán sikeres. Általában nem találnak munkát északon és kénytelenek visszatérni Dél-Zéikába. Borzalmas. Hiába menekülnek meg, az életük közel sem jön egyenesbe.

    Muszáj megkapnom azt a munkát! Talán ez az egyetlen esélyem, hogy egyenesbe jöjjek.

    – Kipihented magad?

    Összerezzenek.

    Korneilus megkerüli a kanapét, majd kényelmes elhelyezkedik az egyik fotelben és alaposan végigmér.

    – Észre sem vettem, hogy bejöttél – hebegem. Visszafojtom a felháborodásomat. Most nem szidhatom le, kell nekem az a munka!

    – Szeretem meglepni az embereket. Szóval, jobban vagy?

    – Igen – bólintok. 

    – Ettél rendesen?

    – Igen.

    – Fáj valamid?

    – Nem, most nem. Bevettem egy fájdalomcsillapítót.

    – Akkor minden rendben?

    – Igen, a legnagyobb rendben – felelem bőszen, és semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy meg kell kapnom a szobalány munkát.

    Neels megint úgy méreget, mint amikor kettesben maradtunk Rosanában. Izgatott leszek tőle, az alhasam bizsereg, melegség árad szét bennem, és lekúszik… egészen az ágyékomig? Ó, te jóságos ég! Tényleg nagyon tetszik nekem Kornelius Kondor! Bámulom a széles vállát, az inget, ami a zakó alatt megfeszül a mellkasán. Feldúltnak tűnik, és ettől én is az leszek. Valami odabent azt súgja, hogy el fog utasítani.

    – Gondolkodtam a munkán. Nagyon szeretném megkapni! – kezdem, és a hangom máris cérnavékony. Nem túl professzionális.

    Neels elkomorodik. Összehúzza a sötét szemöldökét, és megcsillan a szeme.

    – Nem – feleli szárazon.

    Mintha több emeletet zuhannék valami feneketlen kútba.

    – Ennyi? – Ostoba, ostoba kérdés!

    – Igen. Ez a végleges döntésem.

    Összetörök. Elraboltak, nincstelen lettem, három hete menekülök elrepedt lapockával, megmart egy skorpió, és még mindig nincs vége.

    – Miért nem? – kérdem, és az ölemet bámulom. Nem szabad sírnom.

    – Gondolkodtam, hogy mi lenne neked a legjobb, és…

    – Miért nem? – Felkapom a fejem, és tartok tőle, hogy a hangnem tiszteletlenebb, mint ami a vezérnek kijár.

    – Mert én azt mondtam, Natasha. – A szeme ádáz, de halványan elmosolyodik. Mi ilyen rettentő szórakoztató? – És javaslom, hogy tanulj egy kis alázatot.

    – Alázatos leszek! Megcsinálok bármit! – felelem kétségbeesetten. Neels szája széle remeg, és esküdni mernék, hogy egy mosolyt tart vissza. A szeme izgatottan csillog. Élvezi a kétségbeesésemet? Szerinte ez vicces?

    – Mint mondtam, elgondolkodtam, hogy mi lenne neked a legjobb. Kivárhatod, hogy elvigyünk téged Észak-Zéika határához. Akár itt is, ebben a szobában. – Kornelius körbenéz, majd halvány mosollyal hozzáteszi: – All-inclusive ellátás. Nem kérek cserébe semmit. Sőt! Ha ennyire sietős, elviszlek én magam. Csak téged. A hétvégén megoldjuk, addig csak három napot kell kibírnod.

    – Nem akarok északra menni. Nem ismerek ott senkit. Nincs szakmám. Még érettségim sincs!

    – Az nekem sincs – tárja szét a karját elégedetten Kornelius. – Valami munkát biztosan találnál. A másik lehetőség, hogy maradsz a Kondor-szigeteken. Itt biztonságban vagy, egész Betrát őrizzük. Viszont csak a falvakban dolgozhatnál, az általában fizikai munka. Vittoróban csak klántagoknak és a közvetlen hozzátartozóiknak biztosítunk munkát. Eddig is így volt, ezután is így lesz.

    – Azt mondták, hogy még három hétig nem végezhetek nehéz fizikai munkát. Ki venne fel így? – kérdem, és összeszorul a torkom.

    – Akkor három hétig itt maradsz. Kipihened magad, és utána szerencsét próbálhatsz.

    Mélyet, fájdalmasat sóhajtok. 

    – A tanyákon hogy fizetnek? 

    – Sajnos nem olyan jól, mint mi – feleli könnyedén Kornelius. Dehogy sajnálja ő! Remekül szórakozik rajtam! Tévedtem vele kapcsolatban. Szenvtelen, kegyetlen ember. Az arcom forró a dühtől és szégyentől.

    Aztán nagy levegőt veszek, próbálok lehiggadni. Elvégre a szigetekről nem akar kidobni. Talán nem lenne annyira rossz a munka a falvakban.

    – Gondolod, hogy alkalmas lennék rá, hogy egy tanyán dolgozzak?

    Neels ezúttal gúnyosan és gátlástalanul vigyorodik el.

    – Talán.

    – Tehát nem. – Az eltelt hetek lidércnyomása után most döbbenek rá, hogy az életem teljesen kisiklott. A gondolat olyan letaglózó, hogy mire észbe kapok, már zokogok. Nem lehet igaz, hogy tényleg ekkora gödörbe kerültem egy éjjel leforgása alatt. Minden álmomat elvesztettem, és még csak azt sem tudom, hogy miért. A testem rázkódik, a könnyeim az ölembe hullanak. Ha legalább Talizmánt visszakaphatnám! Vajon annyi pénzt össze tudnék spórolni? Mennyi idő alatt? Egyáltalán él még a lovam?

    Neels csak ül, lassan elkomorul, minden arcizma megfeszül. Legszívesebben megkérdezném, hogy mi a gondja, tán nem pont ezt akarta elérni nálam?

    – Jobb lesz neked, ha elviszlek északra. Adok neked pénzt is. Egy darabig nem lesz gondod semmire.

    Pörög az agyam, próbálom feldolgozni a hallottakat. Mennyi pénzt akar adni? Egyáltalán miért? Az az érzésem támad, hogy most bármennyit kérhetnék, megadná, csak hogy megszabaduljon tőlem. Miért? És mit kezdek én ott magammal egyedül? Tegnap reggel betoppant az életembe, és azóta – hosszú évek óta először – védettnek érzem magam. Biztonságban. Nem akarom ezt az érzést magam mögött hagyni.

    – A feleséged mit mondott? – kérdem két szipogás között.

    – Ki? – Neels értetlenül bámul rám. 

    – Celly mit mondott? – kérdem zavartan.

    – Celly a sógornőm. Nincs feleségem – feleli, de ignorálja az eredeti kérdést. Fennakadok a válaszon. Nincs barátnője sem? Lényegtelennek tűnik a részlet, mivel most utasított el, de nagyon szeretném tudni.

    – Akkor… – Elharapom a szavakat. Nem kezdhetek ki vele, valószínűleg csak ellenszenvet váltana ki. – A baba sem a…

    – Hélia az öcsém kislánya – szögezi le. Ismét azzal a zsigereimig hatoló tekintettel bámul rám. Sóvár. A lábam köze összerándul tőle. Most mi történik? – Miért akarod ennyire ezt a munkát? A pénz miatt? – kérdi Kornelius. Lángol az arcom, Neels tekintete egy pillanatra fátyolos lesz, majd megnyalja az ajkát. Éppen csak belülről, de megteszi.

    – Igen – felelem, bár az új információ birtokában lett egy másik okom is. Kornelius közelében akarok lenni. Veszélyes ötlet, de most ez minden vágyam.

    Neels előredől, és megtámaszkodik a térdén.

    – Tudod egyáltalán, hogy mennyi időbe telne összespórolni annyi pénzt, amivel a saját lábadra tudsz állni?

    A fejemet rázom, mire Neels előkapja a telefonját.

    – Hol akarsz továbbtanulni? 

    – A Tigriai egyetemen. Állatorvosnak. 

    – Állatorvos? – kérdez vissza meglepetten Neels. 

    – Igen, lódoktor. Vagy bármi, ami lovakkal foglalkozik. – A többi eshetőséget most inkább nem részletezem neki.

    Neels keresgél egy kicsit, bősz magyarázatba kezd, miközben számol. A puncim lüktet, és alig tudom követni, amit mond. Valami van a levegőben. Valami van köztünk.

    – Tehát összességében nagyjából öt évet kéne spórolnod rá – vonja le a konklúziót. – Ha tudod tartani a büdzsét, nem kell évet ismételned, és nem változnak jelentősen a lakbérek. Ebből az összegből tudnád fedezni a kollégiumot, vagy egy szobát egy albérletben, a tandíjat, ételt, ruházkodást, könyveket, telefonszámlát satöbbi. Egy kicsit rá is számoltam.

    – Meddig fog még tartani a klánháború?

    – Nem tudom, de nagyon remélem, hogy nem további öt évig.

    Bólintok.

    – Huszonöt éves lennél, amikor elkezded az egyetemet – tisztázza Neels.

    – Nem baj! – felelem, és némi remény ébred bennem. Ha nem gondolkodna el, hogy mégis felvesz, akkor nem számolna ennyit.

    – Natasha, érted te egyáltalán, hogy mivel foglalkozunk mi? 

    Elhallgatok. Azt hiszem, értem, de valami furcsa okból kifolyólag nem ijeszt meg. Nem eléggé. Eddig is el tudtam titkolni a kilétemet, ezután is menni fog.

    – Tudod, hogy mit jelent az, hogy nem állhatsz kapcsolatban a külvilággal? Érted, hogy veszélyben vagyunk, és ha ne adj isten megtámadják az otthonunkat, akkor te is a célpontok közé kerülsz?

    – Idekint már célpont vagyok – felelem hűvösen.

    – Azért kérdezem ezeket, mert nagyon tapasztalatlannak és naivnak tűnsz – folytatja Kornelius.

    – Húsz éves vagyok. Felnőtt – mondom, de kisgyereknek érzem magam. 

    – Jó! Natasha, látom, hogy okos vagy és talpraesett, de az a benyomásom, hogy valami nagyon elszigetelt helyen éltél eddig, és nem sikerült elég élettapasztalatot szerezned. Ez nem baj, könnyen lehet rajta segíteni. De nem szeretném, ha egy hosszútávú döntést hoznál meg úgy, hogy nem tudod felmérni az esetleges következményeit.

    Megdöbbenek. Miféle hegyi beszéd ez? Kinek képzeli magát Kornelius? Nem az apám!

    – Nincs olyan döntés, aminek ki lehetne számítani az összes következményét. Rövid távon sem. Ha sosem dönthetek, akkor nem lesz élettapasztalatom – felelem dühösen. – Egyszer el kell kezdenem döntéseket hozni.

    Kornelius mélyet sóhajt.

    – Tudod, hogy mi a Kondor-klán?

    – Maffia.

    – És mit csinálunk mi?

    – Vadásztok az alfardókra.

    – Azaz?

    – Gyilkosság. – Kiszárad a szám, ahogy kimondom.

    – Kínvallatni is szoktunk – feleli Kornelius, olyan tónusban, amitől reszketni kezdek. – Na, nem olyanokat, mint te! Információt szerzünk az Alfardo-klánról. Nem fenyegetni akartalak, csak tájékoztatlak.

    Hevesen bólogatok, de az arcom égni kezd. Olympe-nak és Lénának igaza volt. Bármi áron el kell titkolnom a kilétemet. Nagyot nyelek. Nincs értelme vallatniuk, én nem tudok semmit. Az apám egy senki volt.

    Egy kérdés mozgolódik bennem, de nem merem feltenni. Kornelius figyelmét azonban nem kerüli el a hezitálás.

    – Mondd!

    – Élvezed, ha megkínzol valakit?

    Kornelius elvigyorodik.

    – Igen. De jó ok kell, hogy megkínozzak valakit – teszi hozzá komoran.

    Olympe és Léna jut eszembe. Az, ahogy a büntetéseimről beszéltek. Egy kis mosoly mindig bujkált a szájuk szélén. Szavakkal azt mondták, hogy nem szívesen ütnek meg, de láttam, hogy valójában élvezik.

    – És mi van, ha hibát követek el? – kérdem.

    Kornelius gúnyosan húzogatja a szája szélét.

    – Mire gondolsz?

    – Mondjuk eltörök valamit. Véletlenül.

    – Gondolom, levonjuk a fizetésedből, de ezekkel a dolgokkal nem én foglalkozom. Nem büntetünk szobalányokat kínzással. Az információért csináljuk.

    Bólogatok, és megállom, hogy letöröljek egy izzadságcseppet a halántékomon. Feltűnő lenne.

    – Tudod, hogy mik egy szobalány feladatai? – kérdi Kornelius.

    – Igen. – Azt legalábbis tudom, hogy nálunk mit csináltak.

    – Neked először csak olyan munkákat adnánk, amik kevésbé… kockázatosak. Kijelöljük a helyiségeket, ahol takarítanod kell, máshová nem léphetsz be. Nem dolgozhatsz éles vagy nehéz tárgyakkal. Valószínűleg a kertben is lesz dolgod, de leginkább öntözés. A lovakat etetheted és ápolhatod, de…

    – Vannak lovaitok? 

    Kornelius olyan szigorúan néz rám, hogy a szám elé kapom a kezemet.

    – De az istállóban sem nyúlhatsz semmihez, ami hegyes vagy éles. Csak ahhoz az ételhez nyúlhatsz, amit te magad fogsz megenni.

    Hevesen bólogatok, és igyekszem elrejteni a döbbenetemet. Komolyan azt hiszi, hogy leszúrok, vagy megmérgezek valakit?

    – Lenne bármi más kötelességem? – kérdem óvatosan.

    – Nem. Takarítás, locsolás, kisebb ház körüli feladatok. Saját szobád lesz, és egy másik lánnyal közös fürdőszoba. Nálunk ugyanazt eszi mindenki, nem szokott rá panasz lenni. A munkaruhát, és hétköznapi apróságokat mi álljuk. A lakhatásért nem kérünk pénzt. Ha nincs semmi különleges igényed, az egész fizetésedet félre tudod tenni. Készpénzben fizetünk a hónap utolsó napján. Kérheted dél-zéikai florinban, euróban vagy amerikai dollárban. A munka nem sok, már van hat szobalányunk, egy házvezetőnőnk és egy szakácsnőnk.

    Neels már úgy beszél, mintha megegyeztünk volna, és majd kiugrik a szívem a helyéről a boldogságtól. Mi győzte meg?

    – Van még kérdésed?

    – Azt hiszem, nincs. – Annyira izgatott vagyok, hogy nehéz tisztán gondolkodni.

    – Jó! Akkor most én kérdezek.

    Az öröm azonnal félelemre vált bennem. Valószínűleg a múltamat akarja firtatni.

    – Utoljára kérdezem meg, Natasha. – Kornelius lassan beszél, nekem pedig villámként cikáznak a gondolataim. – Kapcsolatban állsz bármilyen módon az Alfardo-klánnal?

    – Nem. – A hátamon végiggördül egy izzadságcsepp, és libabőrös leszek.

    Kornelius szeme csíkká szűkül.

    – Mitől ijedtél meg?

    – Azt hittem, valami mást fogsz kérdezni – felelem, mert semmi jobb nem jut eszembe, és időt akarok nyerni.

    – Micsodát? – Kornelius elfintorodik, én pedig lázasan töprengek, hogy mitől lenne ildomos ennyire megrémülnöm.

    – Tudod… – Nyelnem kell. – Hallottam dolgokat, hogy… miket csinálnak… miket kell csinálniuk a szobalányoknak… úgy.

    Kornelius arcán izgalom suhan át. Egyetlen pillanatig tart az egész, utána megint fapofát vág. Kicsit fészkelődik a fotelben, mintha hirtelen nagyon kényelmetlenné vált volna az ülés.

    – Nálunk nincs ilyen – jelenti ki végül. – Nem tartozol senkinek semmilyen szexuális szolgáltatással.

    Kifújom magam, nem is a választól, hanem mert olybá’ tűnik, hogy bevette az elterelést. 

    Elismétlem magamban a választ. Szexuális szolgáltatás. Milyen szabatos megfogalmazás! Ismét lüktetek odalent, és akaratlanul is eszembe jut, hogy vajon milyen lenne a maffiafőnöknek szexuális szolgáltatást nyújtani. Milyen lehet egy ilyen teljhatalmú férfinak az ágyában feküdni? Vajon mit rejt ez a visszafogott, elegáns öltöny, és higgadt, tárgyilagos stílus? El tudnám csavarni a fejét, hogy kiderítsem?

    Kornelius arca merev, de a szeme… Az a fekete lyuk egyszer biztosan beszippant engem.

    – Már csak három kérdésem van. – Hatásszüntet tart, én pedig feszülten figyelek. – Hallasz? – Érzelmek nélkül beszél, de a tekintete felnyársal. Nem arra kíváncsi, hogy figyelek-e, vagy egészséges-e a fülem. Megkockáztatom a helyesnek vélt választ.

    – Nem.

    Kornelius rezzenéstelenül bámul. Fogalmam sincs, hogy jól feleltem-e.

    – Látsz? – kérdi, és ekkor megértem.

    – Nem.

    – Beszélsz?

    Már biztos vagyok a dolgomban. A fejemet rázom, és csak a számmal formálom: nem. Ravaszul elmosolyodik. Fellélegzem, és mire észbe kapok már vigyorgok. Tetszik neki. Tetszem neki.

    – Tökéletes – szól halkan, és ismét komolyra vált. – Csak, hogy világos legyen az iménti kis kérdez-felelek: teljes titoktartást követelünk meg. Nem fogunk téged a családi ügyekkel traktálni, de óhatatlanul látsz és hallasz majd dolgokat. Ha egy fedél alatt élünk, ez a legnagyobb igyekezet ellenére sem elkerülhető. Elvárjuk, hogy mindent titokban tarts, amit esetleg megtudsz. És soha ne kérdezz semmit.

    – Úgy lesz – felelem.

    Kornelius arcán nyájasnak szánt, de inkább gonosznak ható vigyor terül szét.

    – Akkor indulhatunk.