Karácsonyi novella: Serafina
❅
– Ha levizsgáztunk, nekem kell legalább egy hét szünet – mormogja Celly, és a szövegkiemelőjével olyan durván szántja végig a papírt, hogy az majd’ kilyukad.
Megkeverem a kihűlt kávémat, és belelapozok a jegyzeteimbe. Még tizenegy tétel van hátra. Ha egy óra alatt át tudok olvasni hármat, akkor az azt jelenti, hogy… Mit is jelent? Kábé négy órát kell még ma tanulnom, hogy mindent legalább egyszer átismételjek. Nyöszörögve dőlök rá az asztallapra. Odakint a napkorong lassan teljesen átbukik a horizonton, de csak sejthető, éppen hol jár, ugyanis a tenger felett vastag, fehér ködtakaró lebeg. Nyálkás idő van.
Celly magában morgolódva áll fel, hogy felkapcsolja a mennyezeti világítást. Az nappali kristálycsillárjaiból meleg fény árad szét, és még a legsötétebb sarkot, a leghátborzongatóbb kitömött állatot is barátságossá varázsolja. Celly bezárja az erkélyajtókat, ugyanis mediterrán éghajlat ide vagy oda, december elején itt is hamar sötétedik, és hűvös szél fúj be az erkély alatt elterülő tenger felől. A vultúri villa nyáron gyönyörű, de télen olyan, mint egy elvarázsolt kastély.
– Kihűlt a kávém – nyöszörgöm.
– Ximena főz másikat. – Celly a házi telefonhoz lép, hogy leszóljon a konyhára.
– Ne fáradj. Hoztunk abból a lónyálból, amit kértél. – Magnus és Neels masírozik be a nappaliba. Mögöttük Stefan, és a bátyám, Rio érkezik. Nála vannak a magas, színes papírpoharak, és rögtön le is rak egyet elém.
– Tele van cukorral. Ettől pörögni fogsz hajnalig.
– Meg koffeinnel – teszi hozzá Magnus, és átkarolja a nyakába boruló Celly derekát. – Biztos, hogy ezt akarod inni délután?
– Majd én eldöntöm – feleli ingerülten Celly, és visszaül az asztalhoz. – Ugye nem itt akartok beszélgetni? – Négy óra megállás nélküli tanulás után kifejezetten undok tud lenni.
– Kimegyünk az erkélyre – feleli Kornelius.
– Helyes! – veti oda Celly. – Ha levizsgáztunk, egy hétig semmilyen tanulnivalót nem akarok látni.
– Nem fogsz. Ünneplünk, emlékszel? – Magnus Celly háta mögé lép, és masszírozni kezdi a vállát.
– Ó, tényleg! A szülinapod – pillant Neelsre.
– December huszonegy. Az év legsötétebb napja. – Neels gonoszul elvigyorodik, de itt senkit sem ijeszt meg vele.
– Utána már csak világosabb lesz – teszi hozzá mosolyogva Celly. – Te vagy a fényhozó.
– Aha. – Neels levetődik a zebrabőr fotelbe, összekulcsolja az ujjait, és kiroppantja őket. – Mint Lucifer.
Magamban kuncogok, és felpattintom az ital tetejét, hogy belekóstoljak. Sűrű, krémes, valósággal összeragad a szám a cukortól. A fahéj és szerecsendió dominál benne. Isteni.
– Mi ez? – kérdem a vörös hópelyhekkel díszített papírpoharat nézegetve.
– Mézeskalács latte – feleli büszkén Celly, majd Magnusnak nyújtja az övét, aki belekortyol, és elfintorodik.
– Borzalmas – állapítja meg. – Ez nem kávé, hanem édesség.
Ezalatt Rio és Stefan helyet foglalnak Neels körül. Úgy tűnik, a fiúknak eszük ágában sincs kimenni az erkélyre.
– Ilyet isznak az emberek karácsonykor – feleli Celly.
– Akkor nagy szerencse, hogy nálunk nincs karácsony – szól Magnus.
– Ó, én sajnálom! – Celly jóízűen meghúzza a poharat. – Az a sok dísz, a fenyő, a hó. Annyira csodálatos lehet.
– A díszítés meg csak-csak sikerülne, de havat nálunk nem látsz. – Rio kisandít az erkélyajtón. Odakint besötétedett, a köd nehéz, szürke paplanként lebeg a víz felett. A telünk idelent rövid, és ritkán megy fagypont alá a hőmérséklet, de cserébe rengeteget esik és szinte folyamatosan páratakaróba burkolózik a sziget. Sok jelző illik rá, de meghitt és karácsonyi nincs közte.
– A hó is megoldható, bár nem idehaza. Igrandán van egy házunk a hegyekben, ötven kilométerre Libertytől. Ott talán van hó – ötletel Magnus.
– Hú, az a ház! Ezer éve nem jártam ott. Az öreggel rengeteg muflont lőttünk anno – mereng Neels. – Talán a születésnapom után elmehetnénk. Mi vadászunk, Celly meg annyi csicsát aggat a házra, amennyit csak bír.
– Tarthatnánk karácsonyt? – kérdi reményteljesen Celly.
– Hát, ha egy rakás vad leölése annak számít, akkor nevezheted úgy – vigyorog Magnus.
– Amíg nem vonszoljátok be őket a fa alá, addig nekem édes mindegy! – Celly szeme ragyog az örömtől. – Sera, eljössz? Bevásárolhatnánk, és díszíthetnénk együtt. Sétálunk a hóesésben, begyújtjuk a kandallót. Mint a filmekben. Ugye van kandalló?
– Nem is egy! – Magnus arcon csókolja Cellyt. – Ha elég hó lesz, szánkózhattok is. Van egy pálya nem messze a háztól a birtokon, és biztos van pár szép fenyő az udvaron. Egyet kivágunk karácsonyfának. Vagy többet.
– Na, mit szólsz, Sera?
– Nem is tudom… – Sosem jártam még a hegyekben, és havat sem láttam még élőben, viszont a hideget szívből gyűlölöm.
– Ugyan, Sera! Jó lesz! Egy hét pihi. Környezetváltozás. – Celly szinte esdekel.
Nagyot sóhatok. – Legyen! – Majd csak túlélem valahogy.
– Annyira szuper lesz! – kiált fel Celly. Máris elfelejtette a tételeket?
– Nekem Neels szülinapja után még van egy kis dolgom, de ti felutazhattok hamarabb. Páran a fiúk közül elkísérnek titeket – mondja Magnus.
– Jó ötlet – szól Neels. – Visztek pár embert a személyzetből is, és amíg ti Libertyben bevásároltok, addig ők kicsit rendbe teszik a házat. Rég nem járt ott senki.
– Na, persze nem egyedül fogtok ott kóborolni – teszi hozzá Magnus, és Cellynek máris lekonyul a szája.
– Kérlek, Magnus, nem akarok egy hadsereggel a hátam mögött plázázni!
– Azért négy embert csak elviselsz a sarkadban. Négy jót. – Magnus összenéz a bátyjával.
– Stefan, Rio, Izan – vonja fel a szemöldökét Kornelius. – És mondjuk Yago.
Most az én szemem kerekedik el.
– Yago megint Betrán van? – kérdem jóval izgatottabban, mint kéne.
– Bizony, már egy hónapja Fiókán edz. Kellene neki most már egy kis változatosság – feleli Neels.
Nagyot kortyolok a mézeskalács lattéből. Hirtelen émelyítően édesnek tűnik. Össze leszek zárva Yagóval? Ezt hogy bírom ki ép ésszel?
❅❆
Cellyvel kicsináltuk magunkat. A fiúk ugyan kimentek az erkélyre, és tüzet is gyújtottak, hogy ne fagyjanak meg, de így is borzasztó hangosak voltak, így Cellyvel elvonultuk az egyik dolgozószobába tanulni, majd – mézeskalács latte ide vagy oda –, este tizenegykor feladtuk. Levelezőn csináljuk a kereskedelem és marketing szakot, és így sokkal könnyebb megfeledkezni a tanulásról a szorgalmi időszakban.
Ma én is és a bátyám is Vultúron alszunk, holnap együtt utazunk fel a fővárosba, és másnap vizsgázunk.
Magamban ismételgetem a tételeket, fel-alá járkálok a vendégszobában, pörget a kávé. Fogalmam sincs, hogy fogok így elaludni. Talán Magnusnak igaza volt. Nem kellett volna meginnunk.
Már épp belekezdenék a következő tételbe, amikor kopognak az ajtót.
Eligazgatom magamon a köntöst, és kikiáltok.
– Szabad!
Magnus nyit be, és gyorsan becsukja maga mögött az ajtót.
– Nem zavarok?
– Dehogy – felelem döbbenten.
– Leülhetek? – kérdi, és a mályvaszín kanapéra pillant a dohányzóasztal mellett.
– Hogyne! – zavartan foglalok helyet Magnus mellett, aki nem kevésbé érzi magát kellemetlenül. Biztosan Cellyről van szó. De mit akarhat? A fáradt agyamban forognak a fogaskerekek, amíg végül, pont mielőtt Magnus megszólalhatna, beugrik a megoldás. Te jóságos ég!
– Tudsz titkot tartani? De tényleg, komolyan hétpecsétes titkot, Sera! – szól Magnus.
Vigyorgok, mint a tejbe tök és hevesen bólogatok.
– Te meg akarod…? – kezdem suttogón.
– Igen, megkérem Celly kezét.
Legszívesebben felsikoltanék az izgalomtól.
– De ugye nem mondod el neki? – Magnus megragadja a vállamat, és visszanyom a kanapéra. Jesszus, észre sem vettem, hogy felállni készültem.
– Nem! – Eljátszom, hogy cipzárt húzok be a számon. – Ajkamon pecsét!
– Oké! – Magnus szemmel láthatóan megkönnyebbül. – Szóval… a gyűrű már megvan.
– Megnézhetem? – kiáltok fel, majd gyorsan a szám elé kapom a kezemet. – Vagyis… majd később.
– Majd később, oké? Rózsaszín gyémánt. Egy évet vártam rá.
Jesszusom, Magnus már a megismerkedésük után nem sokkal meg kellett, hogy rendelje a gyűrűt! Ez… romantikus. És kicsit mániákus is.
– Viszont a helyszínnel bajban vagyok. Próbáltam kipuhatolni, mi tetszene neki. Eredetileg Párizsra gondoltam, de Celly szerint klisé. Minden helyszín, amit valahogy felhoztam, szerinte klisé. Ne tudd meg, hány szar, romantikus filmet néztem végig vele, hogy a témát felhozhassam.
Gátlástalanul kinevetem Magnust.
– És a karácsony? Az is klisé.
– Igen, de Celly most nagyon rápörgött. Úgy emlegeti, mintha tényleg egy ünnep lenne. Az első karácsonya, meg ilyenek, tudod?
– A karácsony ténylege egy ünnep. Mindössze mi nem tartjuk.
– Oké, de a lényeg, hogy ez egy különleges alkalomnak tűnik. Hegyek, hó, fények, díszek és a többi. Külön előny, hogy többen leszünk, így segíthettek elterelni a figyelmét, és tudtok fotózni. Lesből, persze. És itt jössz te a képbe!
– Én leszek a fotós? – kérdem nevetve.
– Te leszel a dekoráló! Pontosabban szólva te rendeled meg a dizájnt. Persze csak ha elvállalod. Van egy rendezvényszervező és dekoratőr iroda Libertyben, aki már többször dolgozott nekünk, és összerakná a díszítést. Arra gondoltam, személyesebb lenne, ha te adnád hozzá az utasításokat. Szerintem te jobban tudod, minek örülne Celly.
– Hogyne vállalnám! Magnus, ez nagyon izgalmas! – Máris vonzóbbnak tűnik a fagyoskodás a hegyekben.
– Holnap elkezdik kitakarítani az épületet, és rendbe tenni a kertet. A kulcsár szerint rosszabb állapotban van, mintsem egy délelőtt alatt rendbe lehessen tenni. Én beszerzem az alaprajzot. Úgy rémlik, van egy kis fás terület az udvar végében egy dísztóval. Az ideális az lenne. Kérek róla fotót, te pedig megbeszéled a dekorációt az irodával. A kivitelezéssel már nem kell fáradnod.
– Nagyszerű! – Majd’ kiugrok a bőrömből. Celly annyira boldog lesz!
– Neels születésnapját vasárnap tartjuk. Ti leutazhattok már hétfőn, de mi csak szerdán érünk oda. Csütörtökre terveztem feldíszíttetni a helyszínt. Akkor el kéne csalnod Cellyt pár órára. Meg persze megy veletek testőrség, mondjuk a bátyád és Yago.
Yago nevének említésére összerándul a gyomrom. Vajon megmondjam Magnusnak, hogy jobban örülnék valaki másnak, mint testőr? De ha Yago már megkapta az utasítást, és furcsállja, ha lemondják? Talán rá is jön, hogy én kértem? Az olyan kínos lenne! Talán rossz pont lenne Korneliusnál. Visszavethetné Yago útját a klánban. Viszont ami történt… Rio azóta sem tud róla, nem mertem neki elmondani. Yagónak pedig egyszerűen nem merek a szemébe nézni. Vajon megbánta? Én mindenképp. Ostoba, tizennégy éves csitri voltam.
Úgy döntök, hallgatok.
Ezer éve történt. Nincs jelentősége. Yago már biztosan el is felejtette az egészet.
❅❆❅
Sosem jártam még ehhez fogható helyen. Azt hittem, valami kis vadászlak lesz, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. A hegy fennsíkjára kanyargós út vezet fel, és vaskapu keríti el a birtokot, aminek a közepén havas, zúzmarától csillogó fenyőkkel körbevett, háromszintes villa emelkedik. Az ablakai óriásiak, lent a nappali egész falát elfoglalják, lélegzetelállító kilátást nyitva a környező hegyekre. Hófehér, csipkézett csúcsok húzódnak körülöttünk, amerre a szem ellát. A villa mögött megszakad a fennsík, völgy felé békésen száll az épület kéményeiből feltörő füst.
Celly és Enzo ugyanolyan áhítattal bámulják az épületet, nyilvánvalóan nem jártak még itt. Ethelyn, amint kiveszik a gyerekülésből, a hóban kezd totyogni. Egyelőre nem esett sok, neki bokáig ér. Egy pillanatig elkerekedett szemmel bámulja, majd bizonytalan léptekkel szaladni kezd benne, a dadája, Klaudia szorosan a nyomába ered.
Stefan és Rio a garázsba hajtanak a terepjárókkal, mi többiek, pedig elindulunk a ház felé.
– A fát már felállították, úgyhogy akár el is kezdhetjük díszíteni – szól Celly csillogó szemmel.
– Nem megyünk először ki az erdőbe? – kérdi izgatottan Enzo. – Sosem szánkóztam még.
– Kimehetsz a fiúkkal – feleli Celly. Négyen jöttek ma velünk. Rio, Stefan, Izan és Yago. A két utóbbi mögöttünk lépdel, hallom a cipőjük ropogását a hóban, de nem merek hátranézni.
Yagóval hat órát utaztunk egy hajón, de az volt akkora, hogy elkerülhessem. Utána két külön autóban jöttünk fel a hegyekbe. Ez a ház pedig elég nagynak tűnik, hogy itt is távol tudjak maradni tőle. Celly biztosan segít majd. Már akkor is ő volt a legjobb barátnőm, pontosan tudja, mi történt. Szerinte emiatt nem kell szégyellnem magam. Gyerek voltam. Rossz döntést volt. De a fenébe is, nem tudom elfelejteni a dolgot! Pedig meg kell próbálnom.
Belépünk a tágas előcsarnokba, amiből jobbra rögtön a panorámaablakos nappali nyílik, és már érzem is a fenyőillatot.
– Hűha! – kiáltom, amint meglátom a plafonig érő fát a nappaliban, mire Ethelyn odakapja a fejét, és a vizes kis csizmájában kezd felé tipegni. Klaudia fáradhatatlanul követni.
Celly és Enzo levetik a kabátjukat, mögöttük csomagok érnek földet. A fiúk bőröndöket és frissen vásárolt karácsonyi holmikat hoznak be a kocsiból.
– Maradt egyáltalán valami a boltban? – kérdi Rio, és lerak egy stóc csillogó dobozt Celly mellé, a már behordott továbbiak tetejére.
– Egy árva gömb sem! – vágja rá büszkén Celly. – Miután eljöttünk, kirakták a „zárva” táblát.
A bátyám szeme elkerekedik.
– Csak hülyéskedik – mormogom, mire Rio hitetlenkedve elvigyorodik.
– A dobozokat kérlek, vigyétek a nappaliba! – teszi hozzá Celly, majd felkapja az egyik kisebb bőröndjét, és az emelet felé invitál engem. – Gyere, Sera, a mi szobáink a harmadikon vannak. Onnan a legszebb a kilátás.
Én is felveszek egyet a csomagjaim közül, azonban ekkor egy nagy, barna szövetkabát lép mellém. Csak a szemem sarkából látom őt. Nem merek felnézni rá. Elvörösödnék.
– Majd én! – szól Yago basszusa.
– Nem szükséges – motyogom. Nem akarom, hogy kövessen a szobámig. Meg akarok feledkezni arról, hogy ő is itt van. Yago ekkor Celly után indul, és őt szólítja meg.
– A többi csomagunkat hozd, kérlek! – feleli Celly, és izgatottan vágtat tovább az emeletre. Yago mögöttem felkap két nagyobb bőröndöt, azt hiszem, az egyik az enyém, és hirtelen ingert érzek, hogy csatlakozzak a nappaliban a fenyőágakat fogdosó Ethelynhez, de végül megemberelem magam és a lépcső felé indulok. Muszáj kibírnom ezt a pár percet a közelében.
❅❆❅❆
Órákig díszítettük a lakást. Cellynek igaza volt, tényleg jó móka a karácsony. Miután végezünk, beültünk a konyhába, ugyanis a szakácsnő begyúrt nekünk egy nagy adag mézeskalácstésztát.
– Kiszaggatjuk őket figurákká, aztán csinálunk belőle házikót is, mit szólsz? – kérdi Celly az ölében ülő Ethelynt, aki izgatottan kezdi tapogatni a műanyagformákat a húsos, picike kezével, és sorra elismételteti minden alak nevét Cellyvel. Édes, ahogy először nyomja bele az angyalt a kinyújtott tésztába, és rácsodálkozik, hogy nyomot hagyott benne. – Nagyon szép angyalka! – csiripeli Celly, mire Ethelyn elmosolyodik. Lenyűgözte a tészta, és most az ujját kezdi bele nyomkodni, majd bátortalanul lenyalja.
– Ezt még meg kell sütni! – Celly újabb formát vesz elő, ezúttal egy fenyőfát, és Ethelyn kezébe adja.
Én is elkezdem kiszaggatni az előttem heverő tésztadarabot, de a gondolataim máshol járnak. Enzo elment Rióval és Yagóval a hóban játszani, azonban hamarosan besötétedik, ami csak egyet jelenthet. Haza fognak jönni. Yago visszatér, és talán kedve támad neki is a konyhában lebzselni. De miért is tenné? Stefan és Izan a nappaliban ülnek a kandalló mellett, és hallhatóan remekül szórakoznak. Biztos Yago és a testvérem is szívesebben csatlakozik hozzájuk, mintsem, hogy sütit süssön.
Celly átadja Ethelynt, hogy kiszabhassa a mézeskalácsházak falait, én pedig töprengve figyelem, ahogy a kislány újabb és újabb hópelyheket szaggat a tésztából, majd rámutat, jelezvén, hogy szeretné, ha kivenném, és a tepsire raknám őket.
– Venni kéne neki egy hasonló játékot otthonra is, nem? – kérdem Cellyt.
– Lehet, de fiúk nem akarnak neki semmi konyhásat. Azt mondják, úgyse megy majd soha életében konyha közelébe.
– Nekünk sem lenne muszáj, mégis itt vagyunk – biccentek, és Ethelyn kezébe adom a rénszarvas formát, amiért nyújtózkodik. Ekkor odaát, az előtérben a bejárati ajtó kivágódik, beszélgetés és csizmák kopogása szűrődik át.
Keserveset sóhatok. A francba, már csaknem egy napja Yago közelében vagyok! Mikor szokom már meg, és fejezem be az agyalást? Nevetséges! Egy apró botlás volt. Talán Cellynek igaza van, szimplán csak el kéne felejtenem. Talán beszélnem kéne Yagóval. Csevegni vele. Olyan normálisan, mint bárki mással, és akkor úgy érezném, hogy valóban nem történt semmi. Nincs semmi közös kis titkunk, amit évek óta cipelek a lelkemben.
Ezt fogom tenni! Beszélgetek vele, de olyan semlegesen! Ettől biztosan megnyugszom majd.
A léptek közelednek, azonban a konyhaajtóban nem Yago, Enzo és a bátyám jelennek meg, hanem Kornelius és Magnus.
Celly egyből felpattan, Magnushoz rohan és a nyakába ugrik.
– Korán jöttetek! – lelkendezik Celly.
– Holnapra erős havazást mondanak. – Kornelius hozzám lép, és átveszi tőlem a felé nyújtózkodó Ethelynt. – Nem akartunk a leg… pocsékabb időben utazni.
Celly elmosolyodik Neels elfojtott káromkodásán, Ethelyn pedig elkiáltja magát:
– Tésta! – Azzal a mézeskalácsra mutat. Nem is tudtam, hogy a „tészta” szerepel a szókincsében.
– Nahát, még sosem láttam ilyet! – Kornelius őszinte csodálkozást mímel, bár van egy olyan sejtésem, hogy tényleg nem látott még nyers tésztát. – Megmutatod, mit kell vele csinálni? – Leül mellém, Ethelynt az ölébe rakja, és szórakozottan figyeli, ahogy az unokahúga szaggatni kezd egy hóember formával.
Ezalatt a bejárati ajtó ismét kinyílik, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom. Ezek már biztosan Yagóék lesznek.
– Neels! Magnus! – kiáltja izgatottan Enzo. Felteszem, látta a keréknyomokat a hóban. Magnus és Celly elindulnak, hogy üdvözöljék a kisfiút. Amikor hallótávon kívül érnek, Neels fojtott hangon szólal meg.
– Van egy kis gondunk.
– Micsoda?
– Holnap egész nap havazik idefent. A rendezvényszervező nem vállalta, hogy feljön.
Felkapom a fejem. Az baj!
– És a díszek? – kérdem halkan.
– Azokat elhoztuk. Viszont ha rossz idő lesz, akkor nem tudunk azon a tisztáson dekorálni. Egyrészt ha Celly bent akar maradni, pont odalát az ablakából. Magnus ezt már titokban lecsekkoltatta. Másrészt lehet, hogy a nap végére az összes díszt befedi a hó. Valami más helyet kellene keresni.
Eltöprengek, miközben kiveszem a hóembersütiket, amiket Ethelyn kiszaggatott, és a tepsire rakom őket.
– A filagória? Az én ablakomból odalátni, az pont az ellenkező oldal. Ott a hó sem fedné be a díszeket és elég nagy is. A panoráma onnan is gyönyörű.
Kornelius gondolkodik, valószínűleg nem emlékszik pontosan, hol van a filagória.
– Működhet. Mit gondolsz, meg tudod oldani a díszítést? Persze segítséggel. A bátyáddal, vagy akit szeretnél.
– Ma megszereztem a kellő gyakorlatot! – felelem mosolyogva. – Nem láttad? – A nappali felé bökök, amiben egyetlen sarok sem úszta meg Celly karácsony-hóbortját. A kandallópárkányon csillogó műhóval bevont fenyőágak között arany szarvasok állnak, a csillárról óriási gömbök lógnak le, a kanapék és fotelek összes párnáját karácsonyira cseréltük, minden lehetséges helyre girlandokat futtattunk fel, a plafonig érő karácsonyfán pedig már egy gombostű sem férne el, alig látszik ki a díszek alól.
– Ja, szép munka! – feleli Neels leplezetlen gúnnyal a hangjában. – Akkor hajrá!
– Neel! Te! – kiált rá Ethelyn, és ellentmondást nem tűrően nyomja Neels kezébe a hóember szaggatót.
– Azt hiszem, te jössz – vigyorgok rá.
Neels kelletlenül veszi el a formát, és mielőtt a sütitésztába nyomná, vet rám egy véresen komoly pillantást.
– Amit most látsz, az családi titok! Számítok a diszkréciódra. – Azzal kiszaggat egy sort, méghozzá katonás rendben, a lehető legkevesebb tésztát vesztegetve a figurák között.
Ethelyn álmélkodva figyeli. Próbálja megfejteni Neels technikájának az okát. Végül felveszi a fenyőfaformát, és ő is igyekszik olyan közel és precízen szaggatni a kekszeket egymáshoz, amennyire csak a kétéves kézügyességéből kitelik.
– A díszeket a garázsba vittük – mormolja Neels.
– Oké! Megnézem őket, aztán meg a filagóriát, és kitalálok valami kompozíciót.
Ekkor a beszélgetés odakintről elhalkul, majd léptek indulnak meg a konyha felé.
– Van egy rakás szerszám is odalent, ha kell – suttogja alig hallhatóan Neels, aztán elhallgatunk. Ekkor lép be ismét Celly és Magnus, ezúttal már Enzóval. A kisfiú megizzadt, borzas feje csupa víz, az arca vörös, és letörölhetetlen vigyor ül rajta. Úgy tűnik, élvezte a havat.
– Mi felmegyünk egy kicsit lepihenni, de ti folytathatjátok nyugodtan a mézeskalácsot – szól sejtelmes vigyorral Celly. Kétlem, hogy pihenni mennek fel.
– Rendben! – Eljött az én időm. Celly és Magnus kuncogva hagyják el a helyiséget, most egy óráig biztosan nem jönnek vissza.
– Menj csak, nézd meg a garázst! – szól Neels. – Én addig befejezem ezt a gyerekekkel.
Enzo izgatottan telepszik mellé, én pedig az előtérbe sietek, ahonnan lépcső visz le a garázsba.
Odafent a ház modern, szépen felújított, de idelent megmutatja az ódon arcát. A falakról a vakolat pereg, a levegő nehéz, dohos, némi benzinszag hatja át. A lépcső mellett mozgásérzékelő lámpák gyulladnak fel, ahogy leérek, azonban a teljes teret nem világítják be. Lámpakapcsoló után kutatok, de sehol sem találom. Beljebb haladok, és ekkor a lépcső melletti lámpák kialszanak. Vaksötét borul rám. A fenébe!
A falnak támaszkodva araszolok vissza. Legjobb, ha felmegyek, szerzek egy zseblámpát, és azzal jövök vissza.
Mögöttem ajtó nyikordul. Összerezzenek az ijedségtől, majdnem felsikoltok. Nem a garázsbehajtó az, hanem egy másik, kisebb ajtó tőlem jobbra. Fény árad ki belőle és egy magas, széles vállú alak lép ki rajta. Egyetlen kattanás, és végre világos lesz.
– Sera? – Yago elmosolyodik. – Ó, a díszek miatt jöttél le, igaz?
A kezében négy üveg vörösbort tart. Az ajtóból megcsap a borospincék hűvös-dohos levegője.
– Aha – motyogom kiszáradt torokkal. Legszívesebb eliszkolnék, de emlékeztetem magamat az új ötletemre. Beszélgetni fogok Yagóval, mintha mi sem történt volna!
– Megmutatom, hol vannak. – Leteszi az üvegeket a földre, és a garázs távolabbi sarkába vezet. Egy régi, lepedővel lefedett asztal mögött egy halom doboz áll, rajtuk a rendezvényszervező iroda logójával.
– Ha kell segítség a dekorálásban, csak szólj! – mosolyog rám. Most először nézem meg magamnak alaposabban, mióta újra találkoztunk. Már nem az a tizenhét éves fiú, akibe annyira bele voltam habarodva. Még mindig elképesztően jóképű, de sokkal érettebbnek tűnik, és alaposan kigyúrta magát. Férfi lett, határozottan férfi, és a gondolattól libabőrös lesz mindenem.
– Tényleg szívesen segítek – teszi hozzá gyorsan. Azt hiszem, sokáig voltam csendben.
– Jó! Oké! Csináljuk! Mármint holnap! – hadarom. A francba! Érzem, hogy elvörösödöm. A francba!
– Remek! Bár nem tudom, nem lesz-e zavaró a havazás a…
– A filagóriát díszítjük fel – vágok közbe. – Talán legjobb lenne most megnézni, hogy mit tudunk kihozni belőle – hadarom, és még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg Yagóval fogok holnap dekorálni. Végül is ez volt a terv. Na, persze nem pont ez… Én csak pár szót akartam vele váltani, egy kicsit megnyugtatni magam, aztán ismét kerülni, és nem órákat tölteni vele a hidegben egy leánykérésre készülve.
– Felviszem a bort, veszem a kabátomat, és mehetünk is! – feleli kedves mosollyal. Megkukulva bólogatok. A francba!
❅❆❅❆❅
A pufi kabátomban baktatok a ropogós hóban. A nap már lebukott a hegyek mögött, lassan belopózik a fennsíkra az éjszaka, az utolsó sugarak még rózsaszínen derengenek a havas lejtőkön.
Az arcomat csípi a hideg szél, előttem kis felhőkben gomolyog a leheletem. Vacogok! Megkerülök pár hóval fedett cserjét, átvágok az alacsony fenyők között, és megpillantom a filagóriát a birtok végében. Mögötte meredeken szakad a hegyoldal, fantasztikus kilátás nyílik a völgyre és a környék csúcsaira.
Habár fedett hely, azért némi havat befújt a szél. Vajon érdemes kisöpörni? Holnap valószínűleg újra betemeti.
Legalább műhó nem kell, lesz igazi.
Körbejárom az épületet, és lelki szemeim előtt máris megjelenik egy karácsonyfa rózsaszín és fehér díszekkel, a hatalmas üvegcsillagok, az ezüst koszorú, és a lágyan fénylő-szikrázó égősorok. Tökéletes lesz! És istenein passzol majd az eljegyzési gyűrűhöz. Az rózsaszín gyémánt és fehérarany, igazán különleges, és a teljes dekorációt hozzá igazítottam.
Bámulom a csodás naplementét, és épp készülök üzenetet írni Magnusnak, hogy legjobb lenne holnap ekkortájt kicsalni Cellyt, amikor hóropogást hallok meg a hátam mögül.
Yago a szokásos, letörölhetetlen mosolyával közelít felém, és én reflexből húzom be a nyakamat, az arcomat a sálam mögé rejtem. Csípi a hideg, de félek, hogy ez sem elég jó kifogás a vörösségre.
– Elképesztő ez a hely, nem? Te láttál már havat? – Lelkes. Mindig is lelkes volt. A bátyám olyan mogorva, mint Neels – nem véletlenül ennyire jó barátok –, de Yago más. Yago jó kedélyű, mindenkivel kijön és imád beszélni. Azt hiszem, annak idején ezt értettem félre.
– Még soha.
– Akkor szerencsés vagy. Elmondhatod, hogy csak tizenkilenc év kellett hozzá.
– Neked meg huszonhárom, az sem olyan sok.
– Na, és támadt valami elképzelésed a díszítésről?
– Igen! Ha innen fotózunk – teszek pár lépést hátra, és szembe helyezkedem a filagória lépcsőjével –, akkor egy fenyőfa hátul, középen pont nem takarna ki egy hegyet sem, viszont szép kiegészítő lenne a háttérben. A korlátot le kell takarítani, és akkor körbe tudjuk tekerni girlandokkal és fényfüzérekkel. Valahol láttam itt egy konnektort, remélhetőleg van benne áram.
– Ha most nincs is, biztosan fel lehet kapcsolni. – Yago körbejárja a méretes épületet. – Gondolom, a vezetékek a föld alatt futnak.
– Az ereszről lelógathatjuk az üvegcsillagokat, a lépcső fölé pedig a koszorút.
– Szerinted ketten elegen vagyunk hozzá? – kérdi Yago. A szeme csokoládébarna, és most különösen villan meg. Azt hiszem, helyeslő választ vár.
– Igen – motyogom, és valósággal magával sodor ez az átható szempár. A térdem remegni kezd, ugyanezt éreztem öt évvel ezelőtt, amikor… Nem erre gondolni sem szabad! Az akkor volt, én meg már nem vagyok belesve Yagóba! Ő pedig soha nem is volt belém! Pisis kislánynak tartott. Nem vett egy percig sem komolyan.
– Örülök. – Yago elvigyorodik. Elképesztően vonzó így. – Ezer éve nem találkoztunk. Jó, hogy lesz időnk beszélgetni!
– Nekem is pont ez járt a fejemben! – felelem olyan felháborodott tónusban, ami mindkettőnket meglep.
– Mikor kezdjük? – kérdi izgatottan. Mi a fenéért ilyen fontos ez neki? Talán megváltozott a véleménye? A bátyám kitekerné a nyakát, ha ő meg én itt összegabalyodnánk. Talán csak szórakozni akar velem? Húzni az agyamat? Unatkozik, és azt hiszi, még az a naiv kislány vagyok?
– Megkérdezem Magnust! Küldök neked egy üzenetet, ha válaszol – felelem végül.
– Megadom a számomat! – Yago széles vigyorral figyeli, ahol előhalászom az elgémberedett kezemmel a telefonomat, és diktálni kezd.
Együtt indulunk vissza a házhoz, de a rövidke úton hallgatunk. Különös ez a csend. Zavarba ejtő. Fullasztó, és ott feszül köztünk a levegőben.
Visszaérve a mézeskalács fahéjas-szegfűszeges illata fogad minket, belengi az egész földszintet.
Leveszem a kabátomat, és a konyha felé indulok, arra számítva, hogy Yago biztosan megáll majd a nappaliban, és csatlakozik a fiúkhoz, akik épp pókereznek, de helyette egészen a konyháig követ.
– Felcsaptál a személyes testőrömnek? – kérdem félmosollyal.
– Kíváncsi vagyok, minek van ilyen jó illata.
– Mézeskalács. – Belépünk a konyhába, és legnagyobb döbbenetemre Neels még mindig itt van a gyerekekkel. Egy adag tészta már kisült, és éppen dekorálják, azonban amit készítenek, az a legkevésbé sem hasonlít egy házikóra.
– Mi ez? – Közelebbről is megvizsgálom az építményt, aminek a darabjait Neels és Enzo fehér glazúrral ragasztja épp össze. Lapos, behemót, az elejéből egy hosszú, kissé odakozmált sütirúd áll ki, az oldalán pedig mintha sok kis kerék lenne. Úgy néz ki, mint egy… – Ez egy tank?
– Ha még te is felismered, akkor nem is lett olyan rossz – mormogja Neels, mialatt precízen felrajzolja a hernyótalpat.
– Celly házikót akart csinálni – felelem fintorogva.
– Akkor talán nem ártott volna, ha baszélgetés helyett kiszabja az összes falát. – Neels sisakot rajzol egy mézeskalács katona fejére, majd félbetöri, és a tank tetejére teszi, mintha éppen kikémlelne belőle. – Egyébként befejeztem neki a melót. Ott hűl a pulton.
– Igazán kedves tőled – dünnyögöm, és leülök Ethelyn mellé, aki az etetőszékében elmélyülten színez egy angyalkát a glazúrba mártott ujjaival. Yagóval mit sem törődve, én is díszíteni kezdek.
– Betársulhatok? – Yago közvetlenül mellettem foglal helyet, és végignéz a telepakolt pulton.
– Aha. – Enzo elétol pár mézeskalács emberkét. – Csinálhatsz hullákat a harctérre.
Felkapom a fejem, de inkább nem mondok semmit. Szinte már megszoktam a család morbid humorát. Szinte.
– Abból mostanában eleget csináltam. Te mit készítesz, Sera?
– Fenyőket – felelem. – De a házikóhoz, és nem a harctérre.
– Akkor azt a pirosat ideadhatod nekem! – szól Enzo, és egy kis tubusért nyújtja a kezét.
– Ez glitteres.
– Hát mégiscsak karácsony van – mormogja Neels. – Vagy mi a fene.
A fejemet ingatom, Enzo elé tolom a tubust, és nekilátok a fenyőknek. Cellyvel úgy terveztük, hogy egy egész erdőt készítünk a házikó köré. Érzem magamon Yago kíváncsi tekintetét, és libabőrös leszek tőle. Mi ez a hirtelen jött érdeklődés? Rio nem örülne neki, ha látná… Barátok. Ez helytelen.
Végül Yago is maga elé vesz egy habzsákot és pár fenyőfát, majd dekorálni kezdi őket. Épp csak a kezére merek rápillantani. Hatalmasak, hosszú, szép formájú ujjak. Zavarbaejtő gondolataim támadnak tőlük. Nem lenne szabad a gyerekek körül ilyesmiken járatni az eszemet. Vajon a pasik is ezt csinálják?
– Hogy fogtok vadászni, ha szakad a hó? – kérdem, hogy eltereljem a gondolataimat.
– A holnapot még kibírjuk idebent – feleli Neels. – Nagy nehezen.
– Szerdára enyhülést ígérnek – teszi hozzá Yago.
– Mi lesz, ha nem takarítják le az utakat? Hogy jutunk haza? – Ebbe még bele sem gondoltam. Ha a rendezvényszervező iroda nem tud feljönni, talán mi sem tudunk lemenni.
– Van egy csomó kajánk – feleli Neels.
– Ha elfogyna, akkor pedig vadászunk. Nem maradsz éhen. – Yago hangja még az eddiginél is jobban elmélyül, érzem a tekintetét magamon.
– A legrosszabb esetben hívok helikoptert. Kizárt, hogy itt ragadjunk – vág közbe tárgyilagosan Neels.
– Pedig nem lenne olyan rossz. – Yago elém tol egy sor elkészült fenyőt. Most dicséretet vár? – Olyan meghitt itt. – A tekintetünk találkozik, én megint fülig vörösödöm, a pulcsim nyakát igazgatom, mert hirtelen nagyon elegem lesz. Yago szeme ravaszul csillog. Nem úgy néz ki, mint aki elfelejtette, mi történt öt éve. Cseppet sem. Sőt, sokkal inkább úgy fest, mint aki most szívesen kihasználná az alkalmat. Hirtelen már nem is szégyellem magam, inkább a méreg fog el. Ő a testvérem barátja! Rio kikészülne, ha Yago rám mozdulna, főleg itt, mindenki előtt. Ezt nem teheti! Ezt nem tehetjük! Talán most azonnal meg kéne mondanom neki, hogy hagyjuk a holnapot, majd segít nekem valaki más!
– Ó, annyira édesek vagytok így! – kiált fel Celly a konyhaajtóból. – Jézusom, az egy tank?
– Aha! – Neels elvigyorodik és büszkén kihúzza magát.
– Ezek meg hullák! – teszi hozzá Enzo egy rakás fehérrel és pirossal kimázolt mézeskalács emberre mutatva a tank körül. Mostanra a földet jelképező tányért beszórták porcukorral és kakaóporral – ami felteszem, a harctér sarát jelképezi – és elhelyezték rajta a véres hadisebesülteket.
– Hát… legalább jól érzitek magatokat együtt – von vállat Celly, és inkább megnézi, mit alkotott Ethelyn.
– A házzal megvártalak – mosolygok rá, de nem tudom nem észrevenni, hogy Celly is Yagót figyeli. Neki is feltűnt, hogy pofátlanul közel húzódott hozzám a székével. Most pedig már szóvá sem tehetem előtte, hogy nem akarok holnap vele dolgozni a dekoráción, ugyanis itt van Celly. Majd megírom neki este egy üzenetben.
❅❆❅❆❅❆
Elmúlt éjfél, a házra csend telepszik. A szobámban az egyetlen fényforrás a kandalló és az apró, vörös és arany karácsonyfa, amit Cellyvel késő délután díszítettünk fel, és isteni fenyőillatot áraszt. Magnus suttyomban telefonált velem az imént. Azt kérte, délre legyen kész a filagória, addig lefoglalja Cellyt a házban.
Szeretnék reggel hét körül kimenni díszíteni, hogy biztosan elkészüljek vele, de még mindig nem tudom, mit tegyek. Utasítsam el Yagót? Mi van, ha félreértettem az egészet? Mi van, ha csak barátságos volt velem, és nincs semmi hátsó szándéka?
Némi csalódással tölt el a gondolat. Mióta mellettem ült a konyhában, megint érzem azt a gyerekes izgalmat a gyomromban. Hogy is mondják? Mintha pillangók röpködnének benne. Kiskamaszként a fél karomat odaadtam volna, ha ennyi figyelmet kapok tőle, most pedig megint elönt az a forróság a közelében, és képtelen vagyok távol tartani magamat tőle. Akkor is, ha Rio emiatt dühös lesz. Akkor is, ha épp készülök megint porig alázni magamat.
A telefonom a kezemben világít, kikeresem Yago számát, és épp nekilátnék az üzenetnek, amikor a készülék megrezzen, és egy kis boríték villan fel a kijelzőn.
„Mikor kezdünk holnap?” – kérdi Yago.
„Hétkor a filagóriánál.”
„Szeretnél előtte együtt reggelizni? Titokban.”
Nagyot dobban a szívem. Flörtöl. Nem csak beképzelem, egészen biztosan flörtöl. A fiú, akibe tiniként fülig szerelmes voltam, akit egy cseppet sem érdekeltem akkoriban, most nagyon is kíváncsi rám. Majd’ kiugrik a szívem a helyéről.
„Miért titok, ha együtt reggelizünk?”
„Mert ha csak ketten vagyunk, lehet, hogy nem állom meg, hogy megcsókoljalak.”
Megszédülök az izgalomtól. Leülök az ágyra, és egy pillanatig csak bámulom a kijelzőt. Meg akar csókolni. Ő engem. Elönt a szégyen az emlékre. Elhessegetem. De ekkor eszembe jut Rio. Ha ezt megtudja, nagyon ki lesz akadva.
„Ma még csak beszélgetésről volt szó.”
„Nem vagy egy szószátyár típus mostanában. (Nem úgy, mint régen!) Viszont a szemed mindent elárul. Meg a vörös arcod.”
A francba! Nem, ezt nem hagyhatom idáig fajulni! Yago azt hiszi, máris nyert ügye van. Hát téved!
„Kicsit elbíztad magad. Felejtsd el a holnapot. Díszítek inkább a bátyámmal.”
Ledőlök az ágyra, és várom a válaszát. És várom, és várom, és várom. De nem jön.
A francba!
Hasra fordulok, a fejemet a takaróba temetem, a torkom elszorul. Most jön az, hogy írok Riónak, hogy holnap korán kell kelnie, kijönni velem a hidegbe, és „csili-vili biszbaszokat” aggatni egész délelőtt. Meg fogja kérdezni, hogy miért csak most szólok. Mit mondjak neki? Mártsam be a barátját valamiért, amit még el sem követett? Az hálátlan dolog lenne. Ő sem szólt anno senkinek. Nem űzött belőlem gúnyt, megértő volt, segítőkész és nem használt ki.
Talán ő is megérdemelte volna, ha barátságosabb vagyok most vele.
Ezt elcsesztem. Nagyon is el. Ha írnék neki most, már későn lenne?
A telefonom megrezzen.
„Beszélhetnénk?” – kérdi Yago.
„Átjössz?” – A bátyám és ő egy emeleten alszanak, idefenn kisebb a lebukás esélye.
„Ha nem zavarok.”
„Gyere!” – felelem, és gyorsan felkapok egy köntöst a pizsamámra.
Öt percen belül alig hallható kopogás töri meg az éjszaka csendjét. Az ajtóban Yago áll egy bézs pólóban és sötét farmernadrágban. Az anyag a mellkasára simul, és megállapítom, hogy tényleg tisztességesen kigyúrta magát az utóbbi időben.
– Nem akarok tolakodó lenni, Sera.
– Gyere be! – Mielőtt valaki meglát.
Becsukom az ajtót, és keresztbe fonom magam előtt a karomat, míg Yago helyet foglal a kanapén.
– Szép fenyő! – bök a karácsonyfára. – Celly tényleg nagyon rápörgött ezekre.
– Nekem is tetszenek. – Összegyűröm magamon a fürdőköpenyt, és leülök Yagóval szemben a fotelbe.
– Elnézést kérek, ha túlzásba estem az imént az üzenetekkel. Nem akartalak megsérteni, vagy átlépni a határt – szól komolyan Yago.
– Semmi baj! Csak… én napok óta… kínosan érzem magam. Mióta megtudtam, hogy itt leszel, szégyellem magam.
– Amiatt, ami öt éve történt?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy amiatt, amit tettem. – Az arcom megint lángol, és csak remélni tudom, hogy a szoba gyér fényében nem feltűnő.
– Sera, nem volt nagy ügy. Kölyök voltál. Mindenki csinál ilyen korban butaságokat.
– Minden kislány átmegy a bátyja barátjához, amikor egyedül van otthon, aztán az ölébe ül, és megcsókolja? – kérdem fanyar mosollyal. – Mert én ezt tettem.
Yagónak fülig ér a szája. Gyönyörű a mosolya.
– Emlékszem, ott voltam. – Kis híján elneveti magát.
Az arcomat a kezembe temetem, és várom, hogy elsüllyedjek szégyenemben.
– Mégis mit gondoltam!?
– Sera, nyugi! Gyerek voltál. Nem nagy ügy. Már akkor sem tartottam annak!
– Kösz, hogy nem röhögtél ki. – Nem, ez nem fedi a teljes igazságot. Yago nem csak, hogy nem gúnyolódott rajtam, még azt is a lelkemre kötötte, hogy soha többet ne dobjam ilyen könnyen oda magam egy férfi elé se, mert ennél sokkal többet érek. Csak olyannal foglalkozzak, aki komolyan vesz, aki udvarol nekem. Én pedig hallgattam rá. Beépült minden szava. A mai fejemmel pedig kifejezetten hálás vagyok, hogy tizenhét évesen már volt annyira érett, hogy ne akarjon leteperni egy tizennégy éves kislányt. Ha nem a megfelelő fiú ölébe ülök aznap, csúnyán pórul járhattam volna.
– Eszembe sem jutott téged kiröhögni – suttogja Yago.
Egy pillanatig hallgatunk, a kandallóban ropog a tűz, a szél süvít odakint. Kipillantok az ablakon, és a kert lámpáinak fényben észreveszem a vadul kavargó hópelyheket.
Yago komoly arcán lágy árnyakat vet a karácsonyfa fénye, barna szeme melegen csillog. Annyira helyes. A szívem túlcsordul a vágyakozástól. Ugyanannak a kislánynak érzem magam, aki számára ő már szinte férfi volt, de mégis olyan közelinek és elérhetőnek tűnt a vágyálmaiban. Éveken át voltam érte oda, még sokáig azután is, hogy azt az ostobaságot megtettem. És most itt ül velem szemben, és nekem fogalmam sincs, mi a következő lépés. Napok óta össze vagyok zavarodva.
– Bocs az undok üzenet miatt – nyögöm ki végül.
– Semmi gond. Túlzásba estem. Igazad van, semmi előjele nem volt, hogy szeretnéd, ha megcsókolnálak, csak… reménykedtem benne, hogy még mindig érzel valamit irántam.
Nem akarom elárulni, mennyire igaza van. Mi van, ha én fülig szerelmes vagyok, ő pedig csak kedvel engem? Megint idiótát csinálnék magamból!
– Miért akarsz megcsókolni?
Yago elnéző mosollyal csóválja meg a fejét.
– Mert folyton te jársz a fejemben, és alig bírtam kivárni, hogy végre újra találkozzunk!
Hallgatok. Létezik, hogy ez igaz?
– Bocs, Sera, de nekem is nagyon nehéz ez a helyzet – folytatja Yago. – A bátyád miatt, és azért, ahogy az egész kezdődött. Helytelennek érzem, hogy mennyire vonzódom hozzád. Túl régóta akarlak. Már öt éve.
Lángol az arcom, de kimondom: – A csók miatt?
– Kínos erről beszélni. Kislány voltál.
– Együtt voltunk gyerekek!
– De én hamarabb nőttem fel. Te meg… édes voltál, kíváncsi, ragaszkodó. És külsőre nagyon érett. A sarkamban jártál. Elbűvöltél. Szégyelltem az egészet. Azt mondtad, félreértettél valamit. Nem, Sera, semmit sem értettél félre.
Yago egyre szenvedélyesebben beszél, én pedig nem hiszek a fülemnek. Tetszettem neki! Mindig is tetszettem!
– Mára pedig még gyönyörűbb vagy, mint bármikor, és egész nap a közeledben szeretnék lenni.
– Egész nap a közelemben is voltál – felelem egy félszeg mosoly kíséretében.
– Igen, és próbáltam kiigazodni rajtad, de te feladtad a leckét. És még mindig nem tudom, érzel-e irántam valamit.
Erre csak egy jó válasz létezik. Felpattanok, a szívem összevissza ver, kissé meg is szédülök, de mielőtt meggondolhatnám magamat, Yago ölébe ülök. Ahol a testünk összeér, mintha apró elektromos kisülések bizsergetnék a bőrömet. Az alhasam összerándul, forróság árad szét benne. Ég az arcbőröm a gondolatra, hogy azonnal felizgultam a közelségétől. A tekintete ellágyul, a parfümje az orromba kúszik.
Bátortalanul ölelem át.
A bal tenyerem alatt vadul dobog a szíve, a jobb a selymes hajába túr.
Yago nem vár, mohón csap le az ajkamra. Egyszerre vagyok az izgatott kislány, akinek teljesül a titkos kívánsága, és a felnőtt nő, aki eszeveszetten megkívánja Yagót. Ő pedig rám szabadítja azt a vágyódást, amit évekig tartott magában, és most a hevesen kutató nyelve, és játszadozó ajkai beszélnek róla. A csípőmbe markol, a szorosan magához húz, mintha attól félne, hogy egyszer csak elszaladok tőle, és egyre kényelmesebb tempóban, minden mozdulatot kiélvezve játszadozik a nyelve az enyémmel.
Földöntúli boldogságot érzek, kedvem lenne most rögtön az ágyba ugrani Yagóval, de akkor megint szeleburdi lennék. Különben is, van időnk.
– Akkor holnap együtt reggelizünk? – kérdi révetegen Yago.
– Hatkor a konyhában?
– Ott leszek!
Az ajkamba harapva állok fel az öléből, küzdöm a vággyal, hogy az ágyba húzzam magammal. De ha megtenném, akkor pont azt nem tartanám be, amit ő tanított nekem.
Helyette az ajtóhoz kísérem, és ő még homlokon csókol, mielőtt kilépne.
– Jó éjt, Sera! – suttogja.
Csak vigyorgok, és az ajkán viszonzom a csókot.
– Ne feledd, hogy csókot ígértél a reggeli mellé! – felelem, és bezárom az ajtót.
❅❆❅❆❅❆❅
– Igen! – sikoltja Celly a szakadó hóesésen át. Magnus féltérden állva húzza az ujjára a gyűrűt, vakuk villannak, majd tapsolva lépünk elő a bokrok mögül, hogy gratuláljunk nekik.
A kisírt szemű Cellyt ölelgetem, igyekszem megélni a pillanatot, és örülni, hisz a legjobb barátnőm férjhez megy, méghozzá egy főnyereményhez, de nem megy. Ideges vagyok. Nem tudom, mi lesz, ha Rio megtudja, köztem és Yago között van valami. Márpedig meg fogja tudni, ez csak idő kérdése.
Odahaza, Vittoróban én és a bátyám egy lakásban élünk, és ő rendszeresen találkozik Yagóval. Szinte sehova nem mehetünk, ha titokban akarunk kettesben lenni. Se a partra, se a plázába, sem pedig a Tropicóba. Egy titkos viszony biztosan nagyon izgalmas az elején, de én utálom a stresszt, amivel jár. Az újabb adag szégyent, a titkolózást, a lelkiismeret-furdalást, hogy becsapom a testvéremet, aki annyira igyekszik, hogy megvédjen engem.
Amikor visszaindulunk a villához, szándékosan maradok le mindenkitől. Gondolkodnom kell, és most még Cellytől sem kérhetek segítséget. Ez az ő nagy napja, nem akarom elrontani az örömét.
– Szép lett a díszítés. – Rio szegődik mellém, az arcom felizzik.
– Köszi.
– Ügyesen megtervezted.
A sálamat az arcom elé lendítem. Egy dicséret még oké, de Rio nem szokta ragozni a dolgokat. Valami másra akar kilyukadni.
– Igyekeztem.
– Yago jó segítség volt? Nem ment az agyadra?
– Dehogy! Nagyon kedves volt – mormogom a sálba.
– Nagyon kedves? – Rio rám sandít, a szemét összehúzza. Sejt valamit? Most akar balhézni? Pont a lánykérés után?
– Segítőkész! Ezt a szót kerestem.
– És tegnap este a szobádban is segítőkész volt? – kérdi fojtott hangon. A francba! Honnan tudja?
– Csak beszélgettünk.
– Miről egész pontosan?
Képtelen vagyok eldönteni, hogy Rio kire haragszik: rám, Yagóra vagy mindkettőnkre.
– A dekorációról – motyogom.
– Azt hittem, azt már megvitattátok délután.
– Éjfélkor szállt meg az ihlet. – Kezdek ingerült lenni. Rio nagyon agresszív a szócsatákban és profi vallató. Nem hiába kedveli őt annyira Kornelius.
– Remélem, azért nem maradt egész éjszakára az az „ihlet”…
– Nem! Jézusom, Rio! Dehogy! – A sálam sokat elvesz a hangerőből, de így is vissza kell fognom magam. A francba, hisz csak csókolóztunk! Rio azonban valami mást hisz.
– Sera, mi lenne, ha csak elmondanád az igazat? – Rio ezúttal megállít, hagyja, hogy a többiek bőven megelőzzenek minket.
Nagyot sóhajtok.
– Csókolóztunk. De én csókoltam meg őt.
– Mint legutóbb?
– Tessék?
– Mint öt éve.
– Tudsz róla? – Az arcomból kiszökik a vér, bizsereg a bőröm a szégyentől.
– Yago elmondta. Rögtön másnap. Nem akarta, hogy mástól tudjam meg.
– Senki más nem tud róla, csak…
– Csak a kis barátnőid – pirít rám Rio.
– Csak Celly!
– Oké. És most hogyan tovább?
– Nem tudom, még nem beszélgettünk erről. – Az igazság az, hogy valóban nem. Előbb újra meg kell ismernünk egymást. – Randizni fogunk.
– Oké.
– Oké? – Felkapom a fejem.
– Aha. Csak hallani akartam tőled is. Nagy kérés?
– Nem vagy dühös? – kérdem óvatosan.
– Nem. Yago már azelőtt megkérdezte, hogy bánnám-e a dolgot, mielőtt elindultunk. Aztán tegnap este átkopogott hozzám, miután beszéltetek.
Hűha!
– Nekem ezt nem is említette. Azt hittem, haragudni fogsz, ha megtudod.
– Yago nagyon rendes srác. Az egyik legrendesebb, akit ismerek. Mindig is aggódtam, hogy olyan seggfejeket kell majd mellőled elzavarnom, mint amilyen én is vagyok.
A szám szélét húzogatom. Értékelem Rio őszinteségét, de ez akkor is rémesen hangzik. Miért ennyire bunkó a tesóm a lányokkal?
– Akkor nincs bajod azzal, ha randizom vele?
– Nincs.
Mintha mázsás súly emelkedne fel a mellkasomról. Végre fülig ér a szám, Rio is elmosolyodik egy kicsit, és sietve indulunk el a villa felé, nehogy lemaradjunk a pezsgőbontásról.
A nappaliba érve egyenesen Yago mellé állok, és belekarolok.
– Ezek szerint megbeszéltétek – súgja a fülembe, és pezsgőspoharat nyom a kezembe.
– Mondhattad volna, hogy nem kell titkolóznunk. Annyira izgultam, mit szól majd Rio!
– Nem téged vert volna meg, ha nem lelkesedik az ötletért – vigyorog Yago. Liftezik a gyomrom a közelségétől. Annyira fura, hogy egyetlen nap leforgása alatt kínos, régi ismerősökből egy pár lettünk. Tudom, hogy komoly az érdeklődése, máskülönben nem tette volna kockára a barátságát a bátyámmal.
Azt hiszem, ez után a pár nap után már Celly is és én is ragaszkodni fogunk hozzá, hogy megünnepeljük a karácsonyt minden évben.