Natasha adventi novellája 4.

7. 

A hóesés elállt, a nap kisütött, az egész világ csillog a fényében. Solanával nagy ívben kerüljük ki a többieket, és a közeli erdő felé indulunk, hogy kettesben sétálhassunk a téli mesevilágban.

A fák nehezek a rájuk tapadt hótól, az ágaik meghajlanak, boltívet formálnak a fejünk felett. Az út széles, de puha hó ropog a talpunk alatt, a távolban magas, fehér sapkás hegyek figyelnek minket. Termosszal a kezünkben, zsepivel a kabátzsebünkben vágunk neki az útnak.

Pillanatokig csak hallgatunk, és élvezzük a látványt. Már nem kínos a csend közöttünk. Sokkal inkább meghitt, közös hallgatás, a megosztott pillanatok nyugalma suttog benne.

– Szóval mit szeretnél tudni róla? – kezdem halkan.

– Bármit. Hogy nézett ki?

– Nagyon hasonlított rám. A szemem az övé. Meg a hajam is. Fiatalon szőke volt. Vagyis… fiatalabban. – próbálom kiverni a fejemből az emléket arról, hogyan festett, amikor utoljára láttam. Összeaszott, sárga kis öregember volt, akin nyomot hagyott a rengeteg sötétben töltött óra. Rovarszerűnek láttam akkor.

– Milyen volt a hangja?

– Nem is tudom. Nem annyira mély. Közel sem annyira, mint Neelsnek. Olyan érdes, de kellemes.

– És… most ez hülyén fog hangzani, de… milyen volt, amikor épp nem volt Franco Alfardo jobbkeze? Mármint voltak olyan közös apa-lánya pillanataitok?

– Amikor kicsi voltam, akkor voltak. Amikor még gyerekként kezelt, és nem eszközként. Azt hiszem, egy darabig nem akart tőlem semmit, csak nevelt, mint bármilyen apuka a gyerekét. Nem tudom, mikor változott meg a hozzám való viszonya.

– Meddig éltetek együtt?

– Hat éves koromig. Aztán bezárt abba a villába.

– Van róla valami szép emléked?

– Aha. Amikor lovat vett nekem, és megtanított lovagolni. Négy éves lehettem. Imádtam minden pillanatát. Akkor nagyon kedves volt velem. – Elmosolyodom az emlékre. Akkor tényleg csak törődni akart velem. Legalábbis nagyon szeretném ezt hinni. Nem akarok csak a rosszra emlékezni.

– Akkor nem volt mindig gonosz.

– Nem, szerintem nem volt. Azt hiszem, a saját szempontjából… nem volt mindig gonosz. – Rémes ezt kimondani. Emberekkel kereskedett. Kihasznált engem élete utolsó óráiban, és még utána is. De meg is akart menteni attól, hogy hozzá kelljen mennem Francóhoz. Elbizonytalanodom.

– Mikor változott meg?

– Nem tudom – horgasztom le a fejemet. – Azt hiszem, lassan történt. Az évek során eltávolodott tőlem, már nem keresett, nem jött többé hozzám. Teljesen beleragadt abba a pókhálóba, amit ő maga szőtt. Volt benne ember az elején, aztán… valahogy elszivárgott belőle. Vagy csak… ilyen az ember. Van benne sötétség, és ő átengedte magát a sötétnek. – Neels azonban nem. Tudom, hogy benne is megvan ez a sötétség, de ő megküzd vele. Minden egyes nap megküzd vele, és a víz felett tartja a fejét. Máshogy döntött, mint apa. Nekik nehezebb jónak lenni, de nem lehetetlen. Apa feladta, vagy elfordult tőle… nem is tudom.

– Szerinted… engem miért nem akart? Vagyis… miért nem kezelt a gyerekének? – kérdi remegő hangon Solana.

– Bárcsak tudnám erre a választ – suttogom. – Azt sem tudom, engem miért tartott annak. Csak annyit mondott rá, hogy a feleségétől születtem, amikor erről faggattam.

– Én egy afférból lettem – szól csendesen Solana.

Felsóhajtok. Ma egész nap sóhajtozom. Muszáj kiadnom valahogy a feszültséget.

– Nem hiszem, hogy téged ne akart volna, mint embert, vagy engem akart volna, mint embert. Egyszerűen csak szétválasztotta a fejében a dolgokat. Én a házasságból született gyerek voltam, és nevelt, mert ezt látta helyesnek. Talán végig csak egy eszköz voltam neki én is.

– Nem! Nem kell ezt mondanod, Natasha! Azért nem, hogy engem megnyugtass! – tiltakozik határozottan Solana. Kevésszer hallom őt ilyen magabiztosnak. Nagyot kortyol a forrócsokiból, majd ismét elbizonytalanodik. – Tudod, néha félek, hogy van bennem belőle valami, amiről nem is tudhatok. Hogy viszontlátom majd őt a gyerekeimben, és fogalmam sem lesz róla. Hogy ez ő.

– Ettől néha én is félek. Tudod… az ő meg Neels génjei… nem a legjobb párosítás.

Solana az ajkába harap.

– Szerintem ti pont azok vagytok, akik fogják tudni kezelni, ha kiütköznek ezek a „gének”. Neels egész jó benne. – Ritkán hivatkozik rá Neelsként. Melegséggel tölt el a becenév.

– Szeretném, ha így lenne. Neels ehhez biztosan jobban ért.

– Az biztosan segít majd, hogy nem az ő árnyékában nőnek fel… Vagy az öreg Kondoréban. Kornelius nagyapja szörnyeteg hírében állt.

– Tűzben veszett el. Robbanásban, akárcsak az apánk. Talán a mi dolgunk az, hogy a hamuból újra kinőjünk, és jobbak legyünk náluk. Akkor is, ha bennünk lüktet az ő gyarlóságuk.

Solana egy pillanatig megint a kezét tördeli, és a talpunk alatt ropogó havat bámulja.

– Ne haragudj, amiért undok voltam veled. Hónapokon át.

– Már mondtam, hogy nem haragszom.

– Nagyon rosszul éreztem magam miatta. Tudtam, hogy nem így kéne, csak annyira… nehéz volt elkezdeni ezt a beszélgetést. Szégyelltem, ahogy érzek az egésszel kapcsolatban.

– Jogod van tudni, milyen volt. Bármikor kérdezhetsz tőlem róla.

Solana rám mosolyog. Megtörli a szemét, mielőtt a könnyei kibuggyanhatnának, majd megint kifújja az orrát.

– Rebecca elveszett – feleli végül. – Meghalt.

– Tudom – mondom ki a nyilvánvalót. Solana nem információt akart most megosztani. A harmadik általunk ismert testvérünkre emlékezik.

– Azt mondják, kedves lány volt. Darius nagyon szerette őt.

– Szerintem Neels is nagyon szerette őt. Szerintem sosem heverte ki igazán, ami történt vele.

Solana megnyalja az ajkát. Minden oka megvan rá, hogy tartsa a távolságot Neelsszel. A rettenetes alternatív forgatókönyv képe lebeg a szeme előtt, amikor meglátja a férjemet. Járhatott volna úgy, mint Rebecca. Én is járhattam volna úgy, mint Rebecca. Én viszont másképp döntöttem.

– Natasha! – hasít át az erdőn egy érces, durva hang. Összerezzenünk, megpördülök, Adri mocorogni kezd bennem.

„Semmi baj!” – suttogom neki magamban, és megsimogatom a hasamat. „Csak apa az.”

– Beszélgetünk! – vetem oda a felénk közeledő Neelsnek. Rioval az oldalán érkezik, mindketten állati dühösnek tűnnek.

– Itt? Elment a józan eszetek? Mi a faszt kerestek itt hótalp nélkül? – mennydörgi Neels.

Összenézünk Solanával. Fogalmam sincs, mi az a hótalp.

– Maradjatok, ahol vagytok! – kiált ránk Rio. Ekkor veszem észre, hogy az ő bakancsukon bizony valami nagyon különös, lécszerű kiegészítő tapossa a havat.

– Van fogalmatok róla, hány méter havon járkáltok éppen? – morogja Neels. – Beszakad alattatok egy rossz ponton, és kitörik a lábatok, aztán baszhatjátok a karácsonyi készülődést!

Beérnek minket, a hónuk alatt egy-egy pár hótalpat hoznak. Majd szétveti őket a düh. Tényleg nagyon megijesztettük őket.

– Egyébként is tele van a környék vadállattal! – kontráz rá Rio, majd vet egy lesújtó pillantást Solanára. – Azt hittem, elég a fiúkra odafigyelnem.

Solana lesüti a szemét, de egy kis mosoly bújik meg a szája sarkában, amikor Rio és Neels térdre ereszkednek előttünk, és morgolódva felszerelik a bakancsunkra a hótalpat.

– Mozgás! – adja ki az ukázt Neels, amikor végeztek. – Vacsorázunk. Többé eszetekbe ne jusson csak így egyedül elindulni!

– Beszélgettünk! – vágok vissza akaratosan, és Neels most először vesz szemügyre minket alaposabban. Amikor rájön, hogy mindketten kibőgtük a szemünket, magasra szalad a homloka a döbbenettől.

– Hát ezt nem így terveztem! – szól szinte felháborodottan.

– Nem is neked kell megtervezned!

– Gyerünk, Natasha! Hazamegyünk, majd otthon folytatjátok a beszélgetést.

Most döbbenek csak rá, hogy már sötétedik is. Szorosabbra húzom a sálat a nyakam körül, kiiszom a forrócsokim maradékát, és átadom a termoszt Neelsnek. Hozza csak ő! Az egyik kezemet a zsebembe süllyesztem, tele van átázott zsepikkel. A másikkal megfogom Neels hatalmas, meleg kezét.

– Csak hogy ne fázzon, mi? – morgolódik ravasz kis mosollyal.

– Pontosan!

Még mindig nagyon bosszúsnak tűnik, de ennek ellenére ad egy puszit az arcomra.

– Remélem, azért jól vagy – súgja a fülembe.

– Sokkal jobban – felelem.

Neels csak bólint, de a haragja egyből elszivárog. Úgy véli, megérte a kockázat.

Solana hasonlóan súgdolózik Rióval, majd gyors csókot váltanak. A nap lebukik a hegyek mögött, hirtelen sötétedik be az erdőben. Most nagyon is örülök, hogy Neels és Rio utánunk jött, ugyanis az út jóval hosszabb visszafelé, mint hittem, és tényleg ránk sötétedik, mire visszaérünk. Nem lett volna jó ezt az utat kettesben megtenni.

Viszont így négyesben békés, szinte andalító az esti téli erdőben járni. A fiúk haragja elillant, nem beszélgetünk, de könnyű körülöttünk a csend. Fellélegzünk a hóillatban, úgy száll fel rólunk a feszültség, mint hajnali köd a fák közül.

Végre áttört a jég köztem és Solana között. Ma igazi testvérek lettünk.

8. 

A vacsora után mindannyian kiülünk a nappaliba, a gyerekek elpillednek, a szüleik ölébe kucorodnak, és úgy hallgatják a felnőttek beszélgetését. Solana fiai az apjuk ölébe hajtják a fejüket, így Solana el tud szabadulni, és mellém kucorodik.

– Szabad? – nyújtja a kezét a hasam felé.

– Persze! – megint rám akar törni a sírás, de visszafogom magam. Nem vagyok benne biztos, hogy itt mindenki értené, miért pityergek.

Solana megsimítja a pocakomat, Adri megmozdul odabent.

– Éreztem! – lelkendezik Solana.

– Felismerte a nénikéjét – kacsintok rá.

– Mindig ott leszek neki! – jelenti ki Solana. – És sajnálom, ha eddig… nem voltam.

– Segítettél az esküvőszervezésben. Mindenhol ott voltál, ahol kellett – vigasztalom.

Solana is a pityergés határára kerül, de visszafogja magát.

– Bocsi – törölgeti meg a szemét.

– Hormonok – vonok vállat. – Én a terhességre fogom az egészet.

– Lehet, hogy nekem is arra kéne – suttogja Solana.

Elkerekedik a szemem.

– Úgy érted…?

Solana gyorsan csendre int, majd megragadja a kezemet, és kivezet a nappaliból. Felsietünk az emeletre, és bezárkózunk az ő hálószobájukban.

– Már… tudod? – kérdem izgatottan.

– Ne mondd el senkinek! Csak egy tesztem lett pozitív! – mosolyog rám izgatottan. – Még Riónak sem mondtam.

Büszkeség önti el a szívemet. Én vagyok az első, akit beavat! Hiszen én vagyok a húga!

Szorosan átölelem, ő pedig vissza. Most már sokkal természetesebbnek hat, mint először. Remélem, hogy az idők végezetéig így marad.

– Hány hetes lehet? – kérdem.

– Friss, nagyon friss. Még csak tegnap kellett volna megjönnie. De nagyon örülnék, ha tényleg baba lenne. Akkor Adrival hasonló korúak lennének, együtt nőhetnének fel.

Bepróbálhatnánk azt, ami nekünk elmaradt.

– Szurkolok neked! – suttogom a hajába.

Kézen fogva térünk vissza a nappaliba, Neels és Rio képtelen leplezni a döbbenetét.

– Ez gyors volt – teszi szóvá Neels gúnyos kis éllel, de a megkönnyebbült mosolya elárulja, mennyire örül a hirtelen szárba szökött kapcsolatomnak Solanával. Rio a legjobb barátja, valószínűleg mindketten izgultak, hogy valaha egymásra találunk-e Solanával.

– Ez a család nem arról híres, hogy tökölne – szól oda neki Solana, még nagyobb döbbenetet váltva ki a férjeinkből.

– Ez a beszéd! – Neels felém nyújtja a kezét, én pedig leülök mellé a kanapéra, Solana pedig az oldalamon foglal helyet. Nem tud Rio mellé ülni, ugyanis körülötte az egész kanapét elfoglalja a két alvó kisfiuk. Teljesen kimerültek az egész napos játékban. Rámosolygok Rióra, aki zavartan viszonozza. Fogalma sincs, mit tudok már, amit ő még nem is sejt. Újabb rokoni szál szövődött közöttünk.

A fejemet Neels vállára hajtom, Solana pedig nekem dől. Soha nem volt még hasonló élményem. Soha nem ültem még így, nagy családi körben egy nappaliban, olyanokkal körülvéve, akik szeretnek és a javamat akarják. Akik várnak rám, ha elmegyek, és örülnek, ha visszatérek. Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit csak kaphatok.